Lélegezz 86% 52 csillagozás

A 60 éves, szakmailag elismert és sikeres aneszteziológus Carla, aki éppen idős édesanyját készül meglátogatni az öregek otthonában, egy baráti szívességnek eleget téve utastársává fogadja egy kollégája színházi rendezőként debütáló 26 éves lányát.

A meglehetősen feszült légkörben töltött út során Carla a rossz útviszonyok következtében egy pillanatra elveszíti az uralmat az autó felett és bekövetkezik a tragédia. Bár Carla teljesen vétlen volt a balesetben, de mégis bizonytalannak érzi magát, hogy a hivatásából adódóan esetleg megmenthette volna Synne életét. És természetesen felmerül benne, a mi lett volna, ha…

A fő kérdés azonban az, hogy hogyan folytatható az élet, az orvosi hivatás egy ilyen haláleset után? Mi lenne itt – akár a morális, akár a társadalmi konvenciók, vagy a saját lelkiismerete szempontjából – a helyes cselekedet? Van-e értelme ilyenkor bocsánatot kérni és mégis kitől, honnan nyerhetne valódi feloldozást? Kire számíthat egy 60 éves nő? Lehet-e valódi támasza a 30 éves, még félig-meddig gyerekstátuszban lévő lánya, vagy a 90 éves anyja, aki utolsó napjaiban maga is támaszra szorul?

A légzés központi metaforája köré fonódó intelligens, lírai hangvételű szöveg áttetsző hálóján keresztül átsejlik az a sok kis apró láthatatlan szál, amely összeköti Carla, a lánya és az édesanyja sorsát.

Az anyai köldökzsinórról leválni készülő lánya egy légzéstechnikát oktató férfi mellett készül önálló, felnőtt életet kezdeni, miközben az édesanyja lélegzete egyre lassúbbá válik, Carla pedig ott áll középen őrlődve, a baleset traumájának nyomása alatt.

Ezért úgy dönt, hogy kiírja magából mindazt, ami szó szerint fojtogatja, hogy végre lélegzethez jusson. És miről is írhatna másról, mint a fájdalom csillapításának orvosi szempontból lehetséges módjairól, amelyhez szakmájából adódóan amúgy is a legjobban ért. Ez a terápiás jellegű írás olyan belső utakra vezeti Carlat, amely segítséget nyújt neki ahhoz, hogy képes legyen fizikailag elengedni nemcsak az anyját, hanem a lányát is és végül ezektől a béklyóktól megszabadulva szabadon lélegezhessen.

Cecilie Enger lassú narratívájú, halk szavú, sallangmentes prózája lecsillapodásra, belső szemlélődésre készteti az olvasót. Az írónő már az Anyám ajándékai-ban is letisztult, szép mondatokkal, rendkívül békésen és szeretetteljesen ábrázolta az anya – lánya kapcsolatot, az elengedést és a gyász folyamatát, ezek a stílusjegyek a mostani regényében is mindvégig tetten érhetőek.

Petrikovics Edit nagyszerű fordításának köszönhetően a Lélegezz egy szomorú és megrázó, de mégis szelíd derűt sugárzó könyv.

No, hát nem adtam rá túl sok csillagot. Próbálom el, vagy megmagyarázni, miért. Maga a történet, hogy baleset következtében meghal a melletted ülő fiatal nő (nem spoiler, a fülszövegben is ott van, bocs, ha nem olvasod), nem vagy hibás emiatt és hiába vagy orvos, nem tudsz segíteni neki.. Ez még egy érdekes felvetés, és valóban elgondolkodtató hogy lehet ezt majd feldolgozni. Aztán elindul a „feldolgozás”, a gyászmunka, a saját életemlékek feltörése, és itt nekem kibicsaklott a történet. Úgy éreztem, hogy ez már nem a bűn, a bűntudat útja, a szembesülés, hanem az önsajnálat, a felmentés keresés, az elfojtás folyamata. Értettem a szenvedés útját, de nem éreztem. Fogalmam sincs hogyan dolgoznék fel egy ilyen helyzetet. De, nagyon remélem, hogy ami a meghalt utastársam tulajdona, azt visszaadnám a családnak, és remélem, kopognék a család ajtaján is. Szóval, leteszem a család elé, ami az övé volt, és leteszem magamat, megállok előttük, ami az enyém. Másképp életem végéig vihetem.

Hogy történhetett ez meg? – Leginkább úgy, hogy nem tanulok a hibáimból.

Többféleképpen olvasunk. Én alapvetően spirituális olvasónak tartom magam, aki hiszi, hogy nem véletlenül kerül ott és akkor a kezébe egy könyv, amikor. A tavalyi megjelenésű Cecilie Enger könyvet rögtön várólistára tettem anélkül, hogy különösebben megjegyeztem volna a fülszövegét, hiszen előző kötetét nagyon kedveltem. Pár hete meg is kaptam a könyvet és alig vártam, hogy elkezdhessem olvasni. Így történt meg ez a nem túl szerencsés találkozás, hogy akkor kellett a főszereplő, Carla gyászát végigélnem, amikor én magam is saját anyukám temetését kellett, hogy rendezzem.

Azt hiszem, hogy elválaszthatatlanná válik ezen a ponton az olvasó és a történet. Az egyébként is szubjektív érzékelés bepárolódik, s csak reménykedhetünk, hogy nem robban szét semmi sem! Robbanni nem robbant, de tükröt tartott nekem, és picit hátrébb kellett lépnem, hogy felfogjam azt, amit látok.

A hatvanéves aneszteziológus, Carla Oslóból szülőfalujába utazik, hogy meglátogassa édesanyját, aki a helyi idősek otthonában él. Lesz egy útitársai is, aki egy ismerőse által csatlakozik hozzá, a fiatal rendezőnő, Synne személyében. Bár akkor találkoznak először, Synne a huszonévesek már-már szemtelen bátorságával kérdez bele Carla életének legmélyébe. Nem csoda, hogy Synne kérdései kényelmetlenül érintik őt és nem tudja szívébe zárni a lányt. Mindez talán nem is lenne olyan fontos, ha egy kanyarban nem csúsztak volna meg egy lefagyáson, és a balesetbe ne halt volna bele a lány.
spoiler

A háromgenerációs női alakok és sorsok egybefonódását jelentette számomra ez a regény, ahol egyik kezünkkel a meghittséget simogatjuk kapcsolatainkba, másik kezünkkel meg lazítjuk a kötelékeket, hogy el tudjuk őket engedni. Egyszerre szép és fájdalmas ez, aminek átélésében segít az írónő egyszerű, letisztult gondolkodása.

Számomra most mégis kicsit sok és túl direkt volt a több megjelenő téma, nem tudott igazán egységre jutni a végére. A bűntudat, az öregedés, az elengedés, a lélegzés, az orvosi érzéstelenítés megjelenése okozta változások párhuzamba állítása az emberi sorssal, önmagában is igen erős témák. Jobban esett volna, ha lassabban, részletesebben élhettem volna át, ha messzebbre jutottunk volna. És engem sajnos a fordítás is többször kidobott. Nagyon szeretem Petrikovics Edit munkáit, de itt többször belefutottam olyan mondatokba, amikről el sem akartam hinni, hogy az ő munkái. Fogjuk a saját jelenlegi állpotomra, a türelmetlenségemre és indulataimra. Talán majd egyszer újra el kellene olvasom ezt a könyvet, amikor tudat alatt nem kapkodom be a fájdalomcsillapítóimat olvasás közben.

Nem is igazán tudom megmondani, hogy jó-e ez a könyv, vagy hogy mennyire jó, most nem is azt pontozom igazán. Mert ez egy nagyon kemény könyv, a halálról, a szenvedésről, arról, hogy milyen az, ha mellettünk meghal valaki egy balesetben, még ha az egy idegen is, akár a saját anyánk halála, aki lassan, de biztosan távozik el, saját öregségünkkel, a veszteséggel való szembenézés, a fájdalomnak, amelynek akár fizikai, akár érzelmi oka van, milyen mélyre képes minket lehúzni. És mivel én is lassan hatvan leszek, és nekem is van egy egyre idősebbé váló anyám, rám is ez vár. Nem is sokára…

A könyv három generáció története, szeretetről, öregedésről, kiszolgáltatottságról, felelősségérzetről, megbocsátásról. Nem volt egy könnyű olvasmány, megrázó, megindító és elgondolkodtató.

Bővebben: http://www.konyvutca.hu/2022/02/cecilie-enger-anyam-aja…

A légzés, mint életfunkció és szimbólum nemcsak a kötet lapjait járja át, hanem az egész életünket.

Ha meglepődünk, elakad a lélegzetünk. Ha boldogok, izgatottak vagyunk, kapkodjuk a levegőt. Ha szomorúak vagyunk vagy sírunk, valami fojtogat, alig kapunk levegőt. Ha pedig meg szeretnénk nyugodni, egyenletesen lélegzünk.

Carla, az aneszteziológus munkája és mindennapjai is a légzés, illetve annak a kontrollja körül forognak, mégsem tud úrrá lenni a saját pánikján, miután közúti balesetet szenved egy vele utazó fiatal lánnyal, aki a helyszínen életét veszíti. Az asszony nap mint nap szembesül a bűntudattal és a tehetetlenséggel. Visszavonul édesanyja otthonába, hogy időt adjon magának a történtek feldolgozására, illetve belevág egy könyv megírásába, melynek központi témája a fájdalom. Kutyaharapást szőrével.

Kettő ember szolgál támaszául a nehéz időkben: lánya, akit beszippant a légzéstechnika és csendes elvonulás világa, illetve idős édesanyja, aki készül a halálra és lélegzetvételei egyre nehézkesebbé, egyre fájdalmasabbá válnak.

Különleges hangvételű könyv az anya-lánya kapcsolat(ok)ról, a bűntudatról, a felelősségről és az elengedésről, illetve tanulságos mese arról, hogy ne ítélkezzünk alaptalanul off.

Lassan haladtam a kötet olvasásával, mert a lapokat átjárja a fájdalom és a veszteség, mégis átszűrődik a szeretet és a remény a sorok között, mint a melengető nap fénye.

Mennyi mindent olvastam már, és minden olvasmányomban keresek valamit, amit aztán vagy megtalálok, vagy nem, de talán semmi nem nyűgöz le annyira, mint amikor egy író lélektanilag ennyire pontos tud lenni, mint Cecilie Enger ebben a könyvben. Sok ponton tudtam kapcsolódni hozzá, noha nem vagyok a főszereplő korosztálya, az én szüleim nem ennyire idősek, a gyerekem nem felnőtt még, de már kamasz, szóval az önállóság, függetlenedés gondolata, egyáltalán a generációk közötti kapcsolatok kérdése mindenképpen jelen van az életemben. Ilyen szörnyű esemény nem történt velem, de más meg igen, és át tudom érezni, milyen, amikor valaki szívesen meg nem történtté tenne valamit. És persze el lehet rágódni az alaphelyzeten, hibás-e Carla a balesetben, és ha nem, miért megy mégis tönkre az addigi élete, vagy hogyan lehet ezzel megbirkózni.
spoiler

Rövid időn belül újabb lelket próbáló könyv tapadt a kezemhez. Az írónőtől már olvastam az Anyám ajándékai című könyvet, ami ugyancsak kiváló.
Ebben a könyvben Enger az emberi lélek legsötétebb mélységeibe látogat le, és engem is magával húzott a fenékre. Rendkívül egyszerű, de összetett és irodalmilag szépséges mondatai megint hamar bekebeleztek. Az egész könyv egy valamiről szól; a lelkiismeretről. Carla egy hatvanas hölgy, aki balesetet szenved és utastársa életét nem tudja megmenteni. Szörnyű érzések kebelezik be őt, és nem tudja feldolgozni a tragédiát, ami valószínűleg nem is lehetne ennél nehezebb. Annyira erőteljes az érzelmi vihar megjelenítése ebben a szintés nem túl vastag könyvben, hogy képtelen voltam letenni. Nem tudom, hogy van-e, lehet-e kiút egy ilyen targédiából, de az biztos, hogy sok ember életét tudja tönkretenni, mert nem tudjuk, nem akarjuk helyén kezelni a válságainkat.
Megrázóan jó könyv a maga nemében.

Gyönyörű írás a traumáról, a bűntudatról, a bánatról, az elengedésről, és arról, ahogyan az idő szépen, lassan begyógyítja a sebeket.

Amikor valaki önhibáján kívül egy másik ember halálát okozza, s ezzel a tudattal kell leélnie az életét, már önmagában is egy rendkívül súlyos téma. A történetnek mégsem ez a szála indított meg leginkább, hanem az, ahogyan a tragédia az élete derekán már túljáró orvosnőnél felerősíti az elengedés amúgy is megrázó érzését, szívfájdalmát. Az anyja és a gyermeke elengedéséét.

Ahogyan a halála felé közeledő édesanyjának erőt, támogatást kell mutatnia, miközben legszívesebben az ölébe bújna, mint egy kisgyermek, aki gyámolításra szorul. Ahogyan az önálló életet élő, és éppen szerelembe eső lánya előtt el kell rejtenie vágyakozását, hogy most maradjon vele, ne hagyja egyedül, mert szüksége van a közelségre. Miközben anaszteziológusként a betegek lélegeztetéséért felelős, most saját magát kell levegőhöz juttatnia, életben tartania. A történetet bámely aspektusból nézzük, kiváló a metaforát talált a szerző!

Mélyen megérintett ez a könyv, lehet, hogy az Anyám ajándékai előtt kellett volna olvasnom.

Miután a tavalyi évem egyik nagy kedvence lett az Anyám ajándékai, rettenetesen örültem, amikor nemrég ráleltem a Lélegezzre a könyvtárban. Bár itt más az alap, és másak a szereplők, az írónő ugyanazon a nyelven, ugyanolyan egyszerűen, finoman és lélekemelően tárta elém Carla és a családja történetét. Életről, halálról, szeretetről, fájdalomról és a döntéseink súlyáról mesélt, számomra mégsem tudta olyan közel hozni a karaktereket, hogy jó szívvel 5 csillagot adhatnék.