Anyám ​ajándékai 77 csillagozás

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Ez ​a regény egy norvég középosztálybeli család története a századfordulótól napjainkig: Cecil Enger családjáé. Szerető közelségben, mégis ironikus távolságtartással mutatja be őket.

A családtagoknak fel kell számolniuk a régi családi otthont, mert anyán elhatalmasodott az Alzheimer-kór. Egy gondosan összekészített papírköteg azonban megússza a nagy selejtezést. Ezek anya karácsonyi ajándéklistái. Pontosan részletezi bennük, hogy mit vásárolt, mit készített, kinek mit adott és kitől mit kapott a család, ily módon lesznek a listák a szülők, testvérek, nagynénik közötti családi saga vezérfonalává. A családi sagából megismerjük anya útját, szeretett személyiségének drámai felmorzsolódását a betegség évei alatt, a bánatot és keserűséget, melyet mindennek a feldolgozása hozott magával, hogy végül ez a nagyon személyes regény megszülethessen.

Nemcsak letehetetlen olvasmány hanem, – mivel a szerző újságíró – jól megírt társadalmi és politikai mikrotörténelem Norvégiáról, s… (tovább)

Eredeti mű: Cecilie Enger: Mors gaver

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Typotex, Budapest, 2015
258 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632798455 · Fordította: Petrikovics Edit

Enciklopédia 6


Kedvencelte 5

Most olvassa 3

Várólistára tette 89

Kívánságlistára tette 50

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Ez is egy olyan könyv, amit olvasás után nem tudtam rögtön elengedni. Még mindig ott tartom az éjjeliszekrényemen, és a könyvtárba is csak akkor viszem majd vissza, ha muszáj lesz…
Szerencsésnek tarthatom magam, hogy nem kellett megélnem a szüleim szellemi leépülését. De a lakásuk, az életük tárgyi nyomainak felszámolása nagyon megviselt. Emlékszem, többször is leutaztunk a bátyámmal, elárvultan kószáltunk a lakásban, magunkhoz vettünk néhány apróságot, aztán menekülőre fogtuk. Kidobálásban világbajnok sógornőm kellett hozzá, hogy végre „felszámolódjon” a lakás (igaz, azóta is siratunk néhány áldozatul esett apróságot – de hát örülhettünk, hogy volt valaki, aki elvégezte nekünk a „piszkos munkát”…..).
A mai napig teli van a lakásunk a szüleim tárgyaival, van, amit naponta használunk (a nagyhasú kávétartó üveget például, amit vagy 35 éve vettem az anyukámnak, azt mondta, nagyon szereti az ilyen ajándékokat, mert naponta eszébe jutok róla, mikor kávét főz – visszakerült hozzám, és most én gondolok őrá 17 éve minden áldott reggel…), van, ami alkalmanként kerül elő (a lányaim minden évben végigvizsgálják a karácsonyfát, feltettem-e az ezeréves, rozoga, repedt-fakult nagyszülői karácsonyfadíszeket is), és persze olyanok is vannak, amik csak lapulnak a szekrények aljában, és nincs szívem kidobni őket… Szegény gyerekeink, majd rájuk vár ez a nehéz feladat… Kihúz az ember nálunk egy fiókot, és rögtön farkasszemet néz két megelőző generáció kincseivel és kacatjaival…
Mikor elolvastam a könyv fülszövegét, nagyon kíváncsi lettem, hogyan lehet ajándéklisták alapján összerakni egy család történetét. Engernek nagyon jól sikerült áthidalni múltat és jelent, egységes könyvvé összehozni listákat és családmeséket, idősotthoni látogatásokat és ajándékozásról szóló esszéket. Az járt a fejemben: igen, ha én is tudnék írni, valahogy így szeretném én is megírni a családunkat.
Érdekes volt figyelemmel kísérni az ajándékokat, amiket a családtagok egymásnak adtak. Szó sem volt drága ajándékokról, divatcuccokról, menő játékokról – vagy mindennapi használati eszközöket, ruhákat kaptak, vagy könyvet, vagy a művész családtagoktól valami alkotást. A gyerekek is kötelezően részt vettek az ajándékozásban (nemcsak az ajándékkapó szerepében!!!), és a megajándékozott kötelességének érezte, hogy még a gyerekkezektől származó díszeket, terítőcskéket is használatba vegye. Nem voltak annyira túltelítve tárgyakkal, és a tetszik vagy nem tetszik kérdése se volt túllihegve. Pláne szó sem volt arról, hogy stílusban megy-e a lakásomhoz. Ha volt valaminek használati értéke, használták, megbecsülték.
Mi újabban átestünk a ló túlsó oldalára – próbáljuk megszüntetni a körbeajándékozást, a felesleges tárgyak vásárlását, ajándékozását, aztán rakosgatását. Most, az olvasást követően azon töprengek, vajon nem veszítünk-e el ezzel valami mást is.

20 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Rendkívül súlyos tartalmat hordoz ez a könyv. Drámai, szomorú, nyomasztó és mégis szelíden derűs. Ám a legfőbb erőssége, hogy az írásmódja olyan visszafogottan intelligens, hogy mindezek a stílusjegyek nem robbannak petárdaként az olvasó arcába, hanem finom ízléssel tálalva, szinte mindenki csak annyit vesz a fájdalom asztaláról, amennyit a lelke még elbír és amelytől még nem érzi maga körül lengedezni az összeomlás szelét.
Mindezt ennyire ügyesen kezelni, már csak a személyes érintettség miatt is, észveszejtően nehéz feladat, Cecilie Engernek azonban sikerült. Az értelmiségi, művész- és művészetkedvelő családban nevelkedett és szocializálódott norvég újságírónő keresztje, hogy végig kell kísérnie élete leghosszabb és már sehová sem vezető útján az édesanyját, akire embersége, erkölcsi tartása okán a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel tekint, akitől az életet tanulta, aki szülő és barátnő volt számára egyben, s aki nélkül – már maga is túl az ötvenen – további élete szinte elképzelhetetlen.
Hogyan lehet a legszeretettebb, legféltettebb ember agóniáját, a büszke individuum leépülésének látványát, az e fölött érzett mérhetetlen fájdalmat, frusztrációt, dühöt és elkeseredést úgy megírni, hogy az ne váljék az olvasó számára keserédes, szirupos cukormázzá, még csak meg se érintse a giccs határvonalát. A szerző erre is tudja a választ. A regényben az elmúlás, mint ténykérdés, csupán a háttérben lebeg baljóslatú árnyékával. Amire figyelnünk kell, az a szerteágazó, északi nagycsalád elmúlt ötven évének laza szőttese, amely az édesanya évtizedes karácsonyi ajándéklistáiból szövődik sokszínűvé, tarkabarkává és mégis egyszerű meleggé, komfortossá, mint egy finom „norvégmintás” pulóver.
Az évről évre gondosan összeállított listákon szereplő tárgyakon keresztül kel életre az írónő szűkebb és tágabb családjának élete. Az ajándékok képe, alakja, formája hozza vissza az emlékekbe ágyazott érzéseket, hangokat, illatokat, amelyek a szerző gyermekkorát, felnőtté válását jelentették számára. Rajtuk keresztül próbálja még egyszer, utoljára átélni a nagyszüleivel, testvéreivel, édesapjával, de legfőképp a már „indulni készülő” édesanyjával megélt emlékeket, megkapaszkodni a kérlelhetetlenül múló időben, de végső soron tudomásul venni és elfogadni a felfoghatatlant, az elkerülhetetlent. S az emlékek felidézésével, fájdalma feldolgozásával, mulasztásai beismerésével egyszerűségében is csodálatos emlékművet állít az édesanyjának.
Érdekes, ahogyan az ajándékozás néprajzi gyökereinek taglalásánál Cecilie Engerből kibújik az újságíró és a retrospektív elbeszélés (amely tulajdonképpen tekinthető egy rendhagyó módon felépülő családregénynek is) szinte tudományos, elemző igényű ismeretterjesztéssé válik.

A regény nemtől és korosztálytól függetlenül mindenkit megérinthet, mondanivalója tengermély. Feltétlenül ajánlom.

2 hozzászólás
>!
n P
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

És végül tiszta pillantással rám nézne, és ezt mondaná: – Gyere ide hozzám. Ide, a valóságba. Az utolsó mondatokat mindig fontosnak tartom, nem csak a könyvekben. Nem csak azokat, amikkel nyitunk, rányitunk egy történetre, hanem azokat is, amikkel majd becsukjuk, lezárjuk. Itt ez az utolsó mondat, ez a vége, hogy belépni, visszatérni a valóságba, egy másik ember valóságába. Még a sajátunkat sem biztos, hogy értjük. Az sem biztos, hogy megéljük, hogy szánunk rá időt, hogy majd emlékezzünk rá. Sokszor csak fényképek, könyvekben jelölt mondatok, versek, megmaradt tárgyak, mozdulatok elevenítik fel a régmúltat. Hányszor bosszankodhatunk az elmaradt megörökítések miatt. Egyszer már leírtam egy könyvnél ezt a mondatot: Az anya naplója, aki addig írt, hogy ne felejtsen, amíg el nem felejtette, hogy ír. Cecilie Engerrel be tudunk lépni egy volt valóságba, amiben nem csak a reggeli kávé íze marad a szánkban, hanem a pohár is az asztalon, a lassú kevergetés, a hangulat, az illat, a madarak tavaszi dala. Mennyi mindent elfelejtenénk, de nem tudjuk, és mennyi mindenre emlékeznénk és lehet, hogy nem fogunk. Majd emlékszik más és emlékeztet rá.

2 hozzászólás
>!
Annamarie P
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Nagyon ritkán olvasok friss megjelenésű könyveket, valahogy sohasem izgatott magában az a tény, hogy „juj, elcsípjem a legfrissebbet”. De ezt a kötetet már akkor kinéztem magamnak, amikor még csak vártuk a megjelenését, és be kell vallanom, hogy nagyon jó választás volt.
Nem is tudom hol kezdjem, kavarog bennem minden.
Nos, ha mondjuk adva volna, akár egy kreatív írás órán a téma, (soha nem tanultam ilyet) hogy mutassunk be egy emberi sorsot, egy élettörténetet, akkor ez egy csillagos ötös dolgozat lenne. Cecilie Enger ugyanis olyan ötletet húz elő kalapjából, hogy az édesanyja életét, az elmúlt évek karácsonyi ajándékaiból bogozza ki. Az Alzheimer-kórban szenvedő idős asszony egy otthonba kerül, és a gyermekeire hárul a hajdani családi ház kiürítése. A gyerekek megosztozva veszik magukhoz a hagyatékot, de nem holmi ékszeren, tévén vagy nyaralón osztozkodnak, hanem a család szellemi hagyatékán. Cecilie az egyik fiókban megtalálja az édesanyja jegyzeteit, mely az elmúlt évtizedekben ajándékozott és kapott karácsonyi ajándékok akkurátusan lejegyzett listája, mellékelve a karácsonyi menü, egy-egy megjegyzés. Így rejtve betekinthetünk az 1900-as évek, norvég kulturális életének pezsgésébe is, mert ők, velem ellentétben, mindig a legújabb megjelenéssel lepték meg szeretteiket. Knut Faldbakken, Putte gyermekkönyvei, Nordahl Grieg, Henrik Sørensen, Rolf Jacobsen, Dag Solstad, Hans Normann Dahl festményei, Astrid Lindgren, Harpo és még sorolhatnám a színen feltűnő neveket, akik karácsonyi ajándékokká válnak. Emellett a gyerekek saját készítésű apróságai, a nagyszülők festményei, fényképek, szánkók és sítalpak, sapkáék, ruhák és megannyi emlékké vált tárgyiasított szeretet. Ezeknek az emlékeknek a kibontásával kibontakozik az Enger család élete is, s legfőképp az édesanyáé, akinek ennek a könyvvel állít emléket lánya.
Nehéz eltalálni egy könyv jó lezárását, különösen azt figyelembe véve, hogy mindannyian tudjuk mivel zárul az élet. Cecilie Engernek sikerült az egyértelműen lírai hangvételű könyvet szépen, minden giccs nélkül befejeznie.
Igazán megnyugtató, békés könyv volt ez annak ellenére, hogy a szereplőknek nagyon is felkavaró lehetett ezt végigcsinálni.
Cecilie Enger újságíróként dolgozik Asker-ben. 1994-ben jelent meg első kötete a Szükség (Nødvendigheten). Az Anyám ajándékai első magyar nyelven olvasható könyve, mely 2013-ban megnyerte a Norvég Könyvkereskedők díját. Ez a kötet nekem is nagyon tetszett, és szerintem jó húzás volt a Typotex Kiadónak karácsony előtt előhozakodni vele, mert jó választás lenne ajándékként a karácsonyfa alá.

>!
robinson P
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Remek családtörténet, megható és ismerős pillanatokkal. Jó volt emlékeket idézni, bár néha fájtak a sebek. Szeretet, elfogadás és önállóság az elmúlás fényében. Ajánlom.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/04/anyam-ajandekai.html

>!
Gyöngyi69
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Cecilie Enger könyve csendesen folydogáló történet egy felnőtt nő tollából, akinek az édesanyja mindennapi valóságát bekebelezi az Alzheimer-kór. Cecilie és testvérei édesanyjuk kórházba kerülése után – mikor már látszik, hogy a folyamat halad előre – kirámolják a régi otthont, egyes tárgyakat kidobálva, másokat egymás közt szétosztva, vagy elajándékozva. Cecilie régi füzetlapokra bukkan, rajtuk évtizedekre visszamenően listákkal, adott és kapott karácsonyi ajándékok felsorolásával. Ezeknek az ajándékoknak a nyomán kapaszkodik vissza Cecilie a múltba, emlékezik ünnepre, és hétköznapra, lényeges és lényegtelen történetekre. Mindeközben egyre inkább kikristályosodik az érzés, mely sokunknak fájó – de akkor már általában túl késő: miért is nem beszélgettünk többet annak idején, mikor még megtehettük volna? Vagy ha beszélgettünk, miért nem a lényeges dolgokról beszélgettünk? De ha beszélgettünk azokról is, akkor is marad(hat) bennünk egy fájó hiányosság, azok a kérdések, amiket nem kérdeztünk meg, és azok a mondatok, amiket már nincs lehetőségünk elmondani. Cecilie esetéből kiderül, hogy ez a pillanat nem feltétlenül a szülő halálával jön el. Mondhatnánk, hogy az írónő memoárja édesanyja életéről magánügy, de nem az mégsem: aki elég okos, felismerheti benne a figyelemfelhívást: Ne halogass! Kérdezz ma! Mondd meg, amíg megteheted!
Azoknak is hasznos elolvasni, akik már elveszítették szüleiket, mert Cecilie sorait olvasva óhatatlanul végiggondolja az ember saját régmúlt történeteit is, ezáltal az esetlegesen lezáratlan események lezárásra kerülhetnek, elgyászolhatjuk amit eddig elmulasztottunk.
A történet cseppet sem szirupos, nem tocsog a sajnálkozásban, vagy önsajnálatban. Van benne viszont sok-sok szeretet, elfogadás, megható és megmosolyogtató pillanat, mindez hétköznapi, emberi szereplőkkel.

>!
Hintafa P
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Azt hiszem, ha hamarabb olvasom (mondjuk 10 évvel ezelőtt -ami ugyan képtelenség, mert 1. akkor még nem jelent meg magyarul 2. norvégul meg nem szoktam olvasni) letettem volna. Kellett bizonoyos időnek eltelnie, hogy maradéktalanul élvezhessem Enger könyvét. Távolról sem mondanám letehetetlennek, mert nem könnyű ennek a bomlási folyamatnak a történetét olvasni. Inkább azt mondom, hogy nagyon magnetikus. Maga a szöveg is nagyon jó, viszont ahogy a múltban kalandozva végignézzük egy család (időnként kitekintve a nagycsalád) történetére egészen az elkerülhetetlenig, a felnőtt leválásáról a szülőről az nem könnyű, sőt inkább szorongató folyamat. Ennek ellenére ahogy végigveszi a karácsonyi ajándékokon keresztül a család történetét, mégis van benne valami derűs, megnyugtató.
A befejezés pedig (szülő elhatalmasodó betegsége miatt) olyan letisztult, mint a legtisztább skandináv dizájn. Nincsenek odacsördített szavak, csak elgondolkodtató tartalom. Szép volt és szomorú. De hogy adott-e nekem reményt? Nem, nekem nem. spoiler

5 hozzászólás
>!
Véda MP
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Végtelen rajongok a jól megírt, lassan csordogáló történetekért.
Enger regénye egyszerre társadalom- és korrajz, családtörténet és egyfajta esszé a múló időről, kötődésről, vágyakozásról és az ajándékozásról. Emberekhez való kötődésről, melyek hol megszakadnak, hol újra összefonódnak, s tárgyakhoz való kötődésről, melyek kapcsán jól vagy rosszul esik a nosztalgia. Egyáltalán magáról a nosztalgiáról, mely téma már engem is nagyon régóta foglalkoztat. A pszichológia szerint "nosztalgikus emlékeink a legsajátabb, legnehezebben átadható emlékeink, amelyek identitásunk egészét átitatják.
Még ha minden ízünkben érezzük is, lehetetlen szavakba önteni az élmény komplexitását, és azt, amit számunkra jelent. Mégis ezekben az emlékekben bújik meg az az igazság, amely elárulja a szubjektumnak, hogy ki ő. A nosztalgia tehát egy személyes mitológiát tart életben és tesz időről időre, varázsütésre hozzáférhetővé. Az általa hordozott tapasztalat nem múltbéli emlékké, hanem örökérvényű mítosszá válik, olyan abszolút múlttá, amelytől „a tovahaladó jelen mindig azonos távolságban marad”, ahogyan Jan Assamann általában a mítoszokról írja.
Miért töltött el mégis annyira a vágyakozás? Mert olyasmiről van szó, ami nincs már? Mindarról, amit elfelejtettem?
A vágyakozásnak talán nem csak az emlékekhez van köze, amelyek időről időre felbukkannak egy tárgy, egy fim láttán, amelyeket egy dal vagy egy illat idéz fel. Lehet, hogy ez a sóvárgás mindig is jelen volt? […]
Hogyan írjam le a vágyódást? A honi ház utáni sóvárgást, amely zsongott a hangoktól, kankalincsokor után egy bádogpohárban a türkiz színű étkező asztalán, a felhajtón heverő kerékpárok, és anya után, aki azért sóhajtozik, mert a napfény olyan gyönyörűen tükröződik a padlón. Egy olyan idő után, amelyet tegnap én magam hordtam ki a házból a kék ajtón át.
Minden kis elmúlást még regisztrálni sem tudunk, nemhogy elgyászolni. Így éljük meg az idő múlását, s a nosztalgia marad meg nekünk, marad velünk, mint egy csepp palackba zárt idő. A nosztalgiában maradnak meg számunkra élőnek a dolgok – félig élőnek, félig halottnak.
Hát ezért szerettem nagyon ezt a könyvet olvasni és utáltam, hogy vége lett.

>!
Kiss_Csillag_Mackólány P
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Kénytelen vagyok ismét pontokba szedni, ahogyan folyamatosan kavarogtak a gondolataim. Elveszíteni egyiket sem szeretném, inkább meghagyom úgy, ahogy időszakonként változott a véleményem.
1. Már az elején kezdett unalmassá válni. Kockás ruhák, felvarrt fodrok, apró ráncai az életnek. De az élet ilyen. Mindenkié. Annyira természetes minden gondolat, minden tárgy, hogy már nem is érdekes, amikor hosszú oldalakon keresztül ugyanazokat olvasom. Listák, listák mindenhol.
2. De türelem, hátha jön a csoda, olvasás tovább.
3. Elin halála megráz, de ez csak egy múló pillanat.
4. Ajjaj, folytatódik az ajándéklisták özöne, pedig már azt hittem, cselekmény is lesz. Végeláthatatlan felsorolás következik.
5. Most már eljutottunk az ajándékozás történelmi hátteréhez is, lelki tényezőihez, hatásához az emberi társadalomra. De könyörgöm, hogy jön ez ide?
6. „Az emberek ás tárgyaik elválaszthatatlanok” Ahogy a könyv is elválaszthatatlan a felsorolásoktól, a tárgyaktól.
7. Amikor Cecilie meglátogatja az édesanyját, akkor meghasad a szívem. A saját édesanyámra gondolok, a precíz, akkurátus mozdulataira. A szépségére, a szeretetére.
8. „egyszer csak a hatalmába kerített a félelem, hogy egy nap anya sem lesz már, sőt, én magam is meghalhatok” Ó, jaj, de nehéz lehet együtt élni a tudattal, hogy az édesanyja elveszítette önmagát, újra és újra be kell neki mutatkozni, és csak apró foszlányok maradtak Neki az életből. És mindezt végig kell nézni, közben pedig befelé sírni, hogy ne vegye észre szegény.
9. „anya betegsége és az idő elsöpri a családi konfliktusok emlékét, a sebeket és a horzsolásokat”
Már nem haragszom a listákra. Megteltek élettel, emlékekkel. Saját érzéseimmel, saját édesanyámmal. Lassan eljutottam addig a gondolatig, hogy ajándékba kaptam az édesanyámat, ajándékba kaptam az életemet. Tőle.
10. A közepétől egyre gyakrabban könnyes a szemem. Előjött a saját bűntudatom, mit nem adtam meg Neki? Mit tudok még adni Neki?
11. „mi lenne, ha mindketten úgy haladnánk, ahogy szeretnénk, aztán meglátjuk, hogy mennyire különbözik a tempó?” Mi lenne, ha nem lenne fájdalom, ha nem kellene végignézni a legjobban szeretett ember legyengülését, elmúlását? Mi lenne, ha elvehetnénk a szenvedést attól, akit szeretünk?
12. „A család bonyolult ügy. Ugyanakkor semmi másra sem vágyunk”
13. „Egy szempillantás alatt minden a feje tetejére állhat”
Bennem is a feje tetejére állt most minden. Szinte szégyellem magam a kezdeti türelmetlenségért, elégedetlenségért. Szégyellem, hogy nem vettem rögtön észre a szeretetet, az apró részletekben rejlő odaadást, gondoskodást.
13. Sírva vagyok boldog, hogy végigolvastam, nem tettem le az elején.
+1. Odabújtam Édesanyámhoz, szorosan átöleltem, és megköszöntem Neki Őt magát és az életet.

7 hozzászólás
>!
Sisyll
Cecilie Enger: Anyám ajándékai

„Mennyi minden rejlik ebben a szóban: adni.”

Ez egy nehéz témájú könyv volt. A fülszövegben az áll letehetetlen a kötet, én azért nem kapkodtam vele. Bármennyire is jó Enger stílusa, bármennyire szépek benne a leírások, bármennyire szimpatizáltam Cecilievel, én csak lassan haladtam vele, mert ezt nem lehetett gyorsan bekebelezni. Nagyon remélem, hogy nekem még rengeteg időm van ebbe a helyzetbe kerülni, amibe Cecilie. Viszont ha eljön az idő, úgy hiszem hasonlóan fogok érezni.

Megláttam ezt a barátságos kis házat ábrázoló borítót. Kinyitottam a könyvet és ezzel együtt képzeletben besétáltam az ajtón, majd elém tárult egy norvég család élete. Annak is az egyik legnehezebb szakasza.
Különösen fájó érzés, mikor az ember szembetalálja magát a szituációval, hogy hamarosan árva vagy fél árva lesz. Nem könnyíti meg a dolgokat, hogy a hátrahagyott dolgoknak helyet kell találni. S bár nem a legjobb dolgokhoz ragaszkodni, azért nehéz a döntés, hogy mit tartsunk meg és mit ne, mert akarva akaratlan emlékek kötnek hozzá. És minél jobban kötődtünk valakihez, annál nehezebb megválni attól a tárgytól. Legalább is én így vagyok ezzel… Teljesen együtt tudtam érezni a ház kiürítésének folyamatával és azzal, hogy milyen kétes érzések vannak az emberben, amikor a régi otthonában van. Egyszerre tartozik oda és mégse, mert már jó ideje nem ott él. Talán kicsit olyan a szülői háztól elbúcsúzni, mintha a személyiségünk egy részétől köszönnénk el, pedig az emléke és a hozott lelki és tárgyi dolgaink velünk vannak.
Cecilie édesanyjának ajándékos füzete nagyon különleges személyre vall. Már csak azért is, mert manapság már az ajándékozással is csak felületesen és kevésbé körültekintően bánunk (tisztelet a kivételnek) nem hogy még külön füzetet is vezessünk neki, hogy pontosan tudjuk kinek mit szánunk és kinek mit adtunk.
Az ajándékok listája pedig ajtó a múltba, melyen keresztül az emlékek visszatérnek. Szép visszaemlékezés egy család mindennapjaira, boldog óráira, nehéz perceire.
A könyv olvasása közben tele voltam még gondolatokkal, de a vége felé már elhalkultak, átváltoztak néma, együttérző csenddé és merengéssé.
Bár nem ez volt életem legvidámabb olvasmánya, úgy érzem hiba lett volna nem elolvasni vagy megrémülve az érzelmektől, inkább félretenni. Vannak dolgok, amikkel szembe kell néznünk, bármennyire is nem szeretnénk. Ez még csak az előkészítő. Tudom, hogy sokkal nehezebb lesz. De majd igyekszem mindenből a legjobbat kihozni, amit csak lehet.
Most pedig irány vissza a valóságba…


Népszerű idézetek

>!
robinson P

Mennyi mindent nem tud az ember a szüleiről.

22. oldal

>!
robinson P

Nagyanyám nagyapa meghitt, halk suttogásával a fülében halt meg.

37. oldal

>!
latti

De most, amíg becsukom magam mögött az ajtót, megpróbálom magamba szívni. Nem egyetlen szagról van szó. Nem rossz, nem is édeskés szag, nem a száradó ruha, a szappan vagy friss kenyér illata, hanem a gyermekkor magától értetődő szaga, amelyen az ember sosem tűnődik el, amikor hazaér az iskolából, egy buliból, egy padláson zajló pókerpartiról vagy a garázs mögötti első csók után, a félelemé, hogy egyedül vagyok, hogy mindenki elutazott, és itt hagytak az üres házban.

13. oldal, 1. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: gyerekkor · otthon
>!
gesztenye63 P

– A család bonyolult ügy – mondta. – Ugyanakkor semmi másra nem vágyunk. (…)

>!
Typotex_Kiadó KU

Mennyi minden rejlik ebben a szóban: adni. Az ember átadja magát valaminek. Megadja magát. Odaadja magát. Odaadó. Vagy az időjárás, amely esőt vagy szelet ád. Vagy a művész, aki koncertet ad. Az anya, aki a mellét adja, a kérdőre vont személy, aki magyarázatot ad, és ott a tizenéves, akinek manapság minden második mondata ez: azt adom! Vagy az érzés, amelynek átadjuk magunkat.
Az ember, aki feladja. Kiad valamit a kezéből.
Megadni? Add meg magad!
Mit jelent ez? A lélek megadja magát Istennek?
A bevétel, amelyről számot adunk az adóhatóságnak.
Anya, aki ajándékokat ad.

176. oldal 26. fejezet

>!
Annamarie P

A tárgyak, amelyeket tőlük kaptunk vagy örököltünk, önmagukban is kerek elbeszélések voltak, és a történetek, amelyek ehhez a két emberhez kapcsolódtak, egyszerűen nem eresztettek engem.

>!
gesztenye63 P

De még az idősebb madárpár is,
Ki évente pottyantja fiókáit,
Irtózik a fenyegető nyugalomtól,
Amikor a fiókák kirepülnek az odúból.

>!
balagesh IP

Anya ellenben néhány éve sokkal inkább attól félt, ami ezeknek a fiúknak nem adatott meg. Hogy senki sem hallotta meg a szülők segítségkérését, amiért a fiaik nem járhattak iskolába, hogy nem akadt megfelelő otthon a számukra, hogy nem voltak autista gyerekekhez értő szakemberek, akik hittek volna abban, hogy ők is képesek megtanulni valamit. De ami a leginkább felháborította, az némelyik szakember azon kijelentése volt, hogy az autizmus a hideg és elutasító anyák bűne. Hogy egész egyszerűen az anyák tehetnek a gyermekük autizmusáról, mert képtelenek számukra melegséget és meghittséget nyújtani. A dolgozó anyákra ez különösen nagy teherként nehezedett.

118. oldal (15)

Kapcsolódó szócikkek: autizmus
>!
robinson P

Nagymama és nagypapa olyan embereket ismertek, akikről legfeljebb a tankönyveimben olvashattam.

35. oldal

>!
Annamarie P

Megszagolhatom az ajándékokat, megérinthetem őket az ajkammal. Azokat a dolgokat, amelyek nincsenek szem előtt, előveszem a fiókok és a szekrények mélyéről, és mintha csak véletlenül történne, olyan helyekre teszem őket, amelyek megfelelőnek tűnnek számomra.


Hasonló könyvek címkék alapján

Jostein Gaarder: Tükör által homályosan
Jonathan Franzen: Javítások
Jostein Gaarder: Karácsonyi rejtély
Richard Paul Evans: Hol lehet Noel?
Richard Paul Evans: A karácsonyi doboz
Stephen King (Richard Bachman): Az átkozott út
Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
Richard Paul Evans: Kegyelem
Guillaume Musso: Holnap
Joe Hill: NOS4A2