Űropera 71% 86 csillagozás

A regény egy pontján a főszereplő szembe találja magát egy félig oszlásban lévő időutazó űr vörös panda zombival, amit egy, a galaktikus közösség által működő civilizációként kezelt intelligens vírustörzs irányít, és miközben az felé közeledik, azt a klasszikust ismételgeti, ami ilyen esetekben el szokott hangzani: AZ AGYAAAD! A főszereplő Decibel Jones és természetesen az olvasó is a jelenetből persze rögtön arra gondol, hogy itt bizony az aznap esti menüről van szó, hogy aztán végül pár sorral később kiderüljön, a kreatúra arra próbálja felhívni Jones figyelmét, az említett szervet bizony célszerű lenne fokozott működésre serkentenie, ha sikerrel szeretné venni az előtte álló kihívásokat.

Az Űroperát nehezen lehet hagyományos regényként értelmezni. A cselekménye egy kezdő író megszaladt novellájának terjedelmére éppen elég lenne, a szereplők tulajdonképpen csak díszletek önmaguk kálváriájában, a dramaturgia olyan, mint egy húsdaráló belseje, ezt a szabadon értelmezett struktúrát pedig zseléként tölti ki nagyjából háromszáz oldalnyi totálisan elborult, operaian dagályos, véletlenszerűen csapongó és frenetikusan zseniális agymenés, anekdotázás, sziporkázó ötletorgia és nyári záporként kiszámíthatatlanul lezúduló gondolatok az emberiségről, kapcsolatokról, rólunk, másokról, mindenféle dolgok egymáshoz és egyebekhez való viszonyáról, az életről, a világmindenségről, meg úgy általában mindenről.

Kísérleti regény ez. Végtelenül szórakoztató, helyenként szerethető, néhol felgyújtandó, időnként hangosan pislogunk tőle, máskor meg na jó most már hagyjál, de tényleg. Hullámvasútszerű tobzódás az univerzum legjavának dagonyájában, ahol minden elképzelhető és annak az ellenkezője is bármikor ránk rúghatja az ajtót, majd kér egy kólát jéggel és leül a nappalinkban hagymát pucolni.

Úgy egyébként a rend kedvéért: nem tudom van-e itthon díja a fordítóknak, de Kleinheincz Csillának kiosztottam az ideit. Meg a jövő évit is.

Kicsit bővebben + cicakontent:

https://spekulativzona.blog.hu/2019/06/19/catherynne_m_…

Még hogy megosztó a könyv? Az nem is kérdés. De ha már címkézünk, akkor az Űroperára talán még inkább illenék a „hangulatfüggő” olvasmány meghatározás.
Elsőként is, van ugye egy – mára erősen kommercializálódott, születése pillanatában azonban valóban emelkedett, ha nem éppen magasztos, de – mindenképp üdvözlendő kultúrpacifista kezdeményezés, jelesül az Eurovíziós Dalfesztivál. (Marcel Bezençon-nak ezúton is egy szívből jövő R.I.P.)
Aztán adott egy nem hétköznapi írói fantáziával megáldott, nem kissé különc, de szigorúan elkötelezett, az emberiség öko-lábnyomait árgus szemmel vizslató, aktívan zöld író, aki egyben durván 3ZS (azaz Zsigeri ZsánerZseni).
Több sem kell a robbanó elegyhez, mint egy poénos tweet-comment, miszerint „írnod kéne egy eurovíziós science fiction regényt” és Valente máris rittyenti a lehetetlent.

„Az élet gyönyörű és az élet ostoba.” Igaz ez feltételezem galaxis-szerte, de talán leginkább „egy Föld nevű kis, vizes és ingerlékeny bolygón”. Persze attól, hogy az élet ostoba, bolygószinten talán még lehet értelmes. Persze nem biztos, hogy galaktikus értelemben is az. Arra pedig, hogy ez eldöntessék, mi sem kézenfekvőbb, mint egy Galaktikus X-faktor. Döntse hát el az arra hivatott grémium, úgyis mint Űrbáj Alex, meg a közkedvelt Féreglyukú Gáspár „Ciszlunáris” Laci mester, hogy az emberiségnek helye van-e a galaktikus társadalomban.

S ettől a pillanattól elszabadul az (űr)őrület. Röpködnek az űrkonfettik, pörögnek a varázslatos űrdiszkógömbök, a különböző galaktikus világokat képviselő versenyzők pedig orron, szájon és (kinek mi jutott a teremtésben) egyéb változatos testnyílásokon keresztül ontják magukból a galaxis csodásabbnál csodásabb, felemelő, fülbemászó, vagy éppen bőrön át felszívódó muzsikáját. S mindeközben a háttérben, földi mintára zajlik a diplomáciai csűrcsavar, taktikázás, elszabadul a gyilkos intrika és helyezkedés.
Úgy vélem, hogy ebben a szédületes geg-viharban Valente valami olyasmiről akar beszélni, hogy az emberiség felköthetné végre a gatyáját, ha az első extraterritoriális randevúnkon nem csupasz seggel, kőbunkóval a kezünkben és rühes tarkónkat az utolsó fehér orrszarvú tülkével vakargatva kívánunk megjelenni, mint az éppen aktuális humán casual clothes.
Forma- és nyilván (tartalom)bontó regény ez, de tagadhatatlan, hogy sziporkázó, ugyanakkor nyilván ízlés- és befogadó-függő.
Kleinheincz Csilla fordítói munkáját már szinte szégyellem az egekbe dicsérni. Pedig megérdemli.

Az élet szép és az élet ostoba.

Decibel Jones életének pompázatos, szétbombázott romjait viselte. Ő maga volt a Rongygavallér, teljes életnagyságában, de dupla olyan keményen. Soha többet le sem akarta vetni magáról.

spoiler

Szóval, végy egy Eurovíziós Dalfesztivált.
Bármelyiket.
Lődd ki az űrbe.
Dobj utána egy diszkógömböt.
Vagy kettőt.
Két-három rakomány csillámport, egy lila rúzst, egy enyhén bizarr együttes lelkileg nem éppen problémamentes maradványait, egy flamingót, némi társadalomkritikát és az egészet öntsd le csodálatosan hosszú, szörnyen gyönyörű, csápként tekergőző, brutálisan összetett mondatokkal.
Éééééés… tádám! Így lett az Űropera. Ja, és ne felejtsd el a macskát sem. spoiler

Ezúttal szerencse, hogy legalább halvány lila elképzelésem volt a könyvről, mielőtt nekiálltam, különben előfordulhatott volna, hogy kicsit világgá szaladok. Így viszont alapvetően felhőtlenül szórakoztam, jókat kacarásztam akár a buszon/HÉV-en/villamoson, akár a szobámban, és utólag hálát adtam, hogy mégsem rendeltem meg angolul, mert az eredeti zenei utalások nagyját jó eséllyel nem értettem volna. De azért voltak pillanatok – úgy 60 oldalanként – amikor muszáj volt pihentetnem, hogy egy kicsit kisöpörjem a fejemből a felgyűlt csillámport.
A végére egészen megkedveltem, 15 percnyi hírnevüket feledni, kiheverni sosem tudó főhőseinket, beigazolódott a gyanúm, hogy a macskákkal valami nincs rendben és olyan érzés kerített a hatalmába, mintha valami nagyon durvát szívtam volna.

Összességében helyenként nekem sok volt a csillámmáz, de végeredményben bejött a könyv. Ha nem féltek attól, hogy valami elképesztően tripeset olvassatok, akkor menjetek és olvassátok. És ezúton is köszönet @Hanna-nak a magyar fordításért, ami egyszerűen fenomenális lett.

Pinkpunk!

Ami ennyire csillámglamúros, zűrvöröspandás, prozacbolygós, paradoxondobozos, szexflamingós, paleopalanoiás, búbánatféreglyukas, az csak pinkpunk lehet, és kész!
Amúgy a legbolondabb himnusz és hitvallás az élet, a világmindenség, az Eurovízió és a macskák mellett, a legkúlabb csillámglamrock óda az univerzum összes idővonalának fenyegetett bioszféráihoz és minden egyes létformájához, továbbá az emberiség kultúrkincsének végtelenül vicces szintézise és szeretetteli paródiája egyben – hát mi kell még ahhoz, hogy az olvasó non-stop úgy érezze, egy rózsaszín pillecukorral és csillámtetkóval teli turmixhinta kapta el az agyát negyvenkettő menetre éppen?

Igen, nekem is van egy perverz vonzódásom az Eurovíziós Dalfesztiválhoz.
Az emberi civilizáció csúcspontja meg valahol 1984-88 között volt, punktum. Legalábbis ami a gitárszólókat és a hajápolást illeti.

Ja igen, és nagyon nagy köszi, hogy ez a kötet megjelenhetett, a fordításért, a tracklistért, a szóviccekért, Sebastianért, a Pukkancs Pillecukorért, meg minden ilyesmiért! :)

Túl könnyű olyanokat mondani rá, hogy túlírt meg direkt giccses, meg cselekményileg porrá őrölt és csillámmal kevert, mint ugye az Eurovíziós Dalfesztivál is például, aminek bevallottan és eredettörténetileg is fanficitonje, hommáge-a, satöbbije esetleg a paródiája, ha ugye rosszkor találja meg az embert ez a 22628,44% töménységű csillagközi glampunk ajzószer aki-amelyik címkét a generációjához és a gondolkodásmódjához közelebbinek érzi, használja egészséggel, jó lesz, és épp annyira pontatlan, mint bármelyik másik. Jaja, hogyne, persze, állapítsuk meg gyorsan, és lapozzunk az izgisebb kérdésekhez. Aki szereti, bátran említse meg a Galaxis Útikalauzt is, én ettől eltekintek, mert anno nem bírtam végigolvasni se, ez meg szabályos függőséget okozott, röpködős boldogsággal, ha volt rá időm, és közel fizikai elvonási tünetekkel, mikor meg nem. (Ne higgyetek a világítós cukorkával kevert kokainporos poénjainak, ennek meg kell adni a módját, különben legkésőbb a 95. oldalon rájön bárki, hogy van itt bőven min körmöt rágni az emberiség sorsán innen és túl, és akkor mélységesen csalódott lesz bárki, aki csak akart egy jót relaxálni betűkísérettel.) Na, hogy ezt a függőséget mi minden válthatja ki, na arról beszéljünk inkább, aztán majd erőt veszek magamon és adom kölcsön meg karácsonyra, mert az ellenállás értelmetlen, ha megamindfuckgigatrolling csillámáradat közeleg.
Szóval ami igazán lényeges, az a hat tonna csillogós ragasztóba hempergetett és olajtócsaszínű hajfestékkel kevert, fagyigombócokkal megdobált, mélységes szeretet meg düh keveréke. Valente annyit adott bele, amennyit felvett a szöveg, és ha kicsapódott, öntött hozzá még elborult vicceket, elképzelhetetlen fajokat és LSD-érzetű bolygófelszíneket. Ha a kevercs emészthetetlenné kezdett szilárdulni, adott hozzá még igazságtalanság és önzés feletti szégyenérzetet, a világ minden nagymamájának megrovó tekintetét és az összes nagy magasságból ledobált rajzfilmes üllőt, amin az emberiség kollektíve felkuncogott három és hét éves kora között; ha felhígult, meghintette pár olyan beszólással, hogy a Teremtés Oszlopai adták a másikat. Csomósodás ellen szédítő sebességgel kevert bele gyorsan alvadó, helyhez és időhöz kötött áthallásokat, amik azonban tizenhat és hetvenkilenc életév betöltése között nagy százalékban célt érnek – Kleinheincz Csilla egészen elképesztő fordítói munkát végzett, nemcsak hogy ez utóbbiakat térben és időben befogadhatóvá tegye a magyar olvasóknak, hanem hogy a történet egyúttal érzékeltesse a regény, a zene és az ember(i)ség amúgy téren és időn átívelő, szédítő teljességét. Teljes sikerrel egyébként, majdnem biztos vagyok benne, hogy a Földgolyó ezen pontján a fordítást van akkora élmény olvasni, mint az eredetit lehet (sőt…).
Mindent összevetve mindenféle galaktikusan transzcendens lény áldja azt a névtelen twitterezőt, akiről a Köszönetnyilvánításban is esik némi szó. Valente annyira komolyan vette az ötletet, hogy amellett, hogy fantasynak, csillámpunknak és humanoid ars poetikus himnusznak is tökéletes a szöveg, bizony mondom néktek, fanfictionnek is az. Aki válogatott már keresőszavakat és lehetséges szereplőket legördülős menüből akármelyik gyűjtőoldalon, az tudja. A többieknek meg nem fog hiányozni.
Ötször ötször ötször és még ötször öt Csodacsillag esca holografikus kivetülés.

Amikor megrendeltem a könyvet, azt hittem valami Galaxis Útikalauzhoz hasonló könyvet kaptam. Hát ez óriási tévedés. Azt értem, hogy a könyv az Eurovíziós dalfesztivál paródiája, csak azt nem értem, hogy miért kell ennyi értelmetlenséget belepaszírozni. A történet elejét végigszenvedtem, egyszerűen nem álltak össze a mondatok. Az utolsó száz oldal mentette meg a sztorit és tornázta fel kettőről háromra a csillagok számát.

Ez nagyon beteg. Zseniális. És csillámpunk!
A történettel ne nagyon foglalkozzon senki -bár valószínűleg akkor sem tudna, ha akarna-, ebben a könyvben az ötlet a lényeg. Meg a szöveg. Totális agymenés, barokkosan túlburjánzó mondatokkal, rocksztár életérzéssel, és minden kifigurázásával. Persze a sok csillámpor mögött bizony lehet találni nagyon súlyos dolgokat is, de ezekkel nem kell foglalkozni, ha nem akarsz, és véget ért a szám.
Minden van ebben a kötetben, amit szeretek a zenében, a magukat még véletlenül sem komolyan vevő emberekben, a szóviccekben és a macskákban. Zseniális egyveleg.
@Hanna emelem kalapom előtted, zseniális a szöveg :)

Ez a könyv zseniális. Nem igazán jutok szavakhoz, hogy hogyan dicsérjem. A fordító csodálatos munkát végzett a szöveggel, nagy-nagy riszpekt érte.
A benne szereplő idegen lényeket, mintha egy gyerek rakta volna össze a Spórában.
Ha nagyon megnézzük, igazán értelme sincs, DE.
Gyönyörű, hosszú, önmagukba forduló, hömpölygő mondat csodák, amik között elbújva kis gyöngyszemekként bújnak meg különböző bölcsességek. Amik néhol klisések, néhol szívszorítóak, néhol szivárványszínűek, de valamit megérintettek bennem. Azt nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de én nagyon szerettem.

Szerintem ez a regény sok. Túlburjánzik, szerteágazik, és mindezek mellé elképesztően aprólékos is. Lehetetlenség ezt az egészet elsőre felfogni, ha nem egy vörös pandaszerű keshet az olvasó, mert ha az, akkor totál képben van az összes létező idősíkkal, bolygóval, zenekarral, űrlénnyel, mindennel. (Sajnos – TÉNYLEG sajnos – én nem vagyok keshet, pedig Öö volt az abszolút favoritom a történetben.)

Mégis faltam az oldalakat, elvarázsolt és magával ragadott ez az őrült Metagalaktikus Grand Prix, és csak loholtam a glambóvli szatír Rongygavallér meg a kamatymatyijának, Angolmannek nyomában. A fordítás annyira profi munka, hogy akár Csilla is írhatta volna a regényt, annyira eltalált benne mindent. A borítót is muszáj megemlítenem, szerintem királyabb, mint az eredeti Space Opera borítója.

Kész vagyok, muszáj lesz egyszer újraolvasnom!

…bővebben:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.com/2019/06/catherynn…

Annak ellenére, hogy maga az ötlet és a fantázia és zseniális, (mind az írás meg a fordítás is) néhol sok volt nekem. Valószínű, hogy nem abban idegállapotban voltam, hogy élvezzem ezt a körmönfont agytekervényt, néhol mintha egy színes – drogos vízió lett volna… lehet nekem meg több feles kellett volna hozzá. :) De az biztos, ha meg kell menteni a Földet, inkább így, mint háborúval.