Da ​Vinci macskája 81% 16 csillagozás

Bár még csak az első negyede telt el, én már annyira szétakadtam ettől az évtől, hogy kezdem úgy érezni, mind nehezebben bírok el a zorkó témákkal, és egyre erősödik bennem az igény az érzelmi menedékként szolgáló irodalom fogyasztására. Épp ezért úgy döntöttem, idén, ha nem is csak ezen a vonalon mozgok majd, a szokásosnál biztosan több gyerekeknek szánt irodalmat fogok olvasni.

A Da Vinci macskája rögtön megfogott a címével, elvégre nemcsak Itáliát, reneszánszt és művészettörténeti kalandozást ígért, hanem egy általam preferált állatot is, a fantasztikális borító pedig tett róla, hogy belelapozás nélkül is elhiggyem, aminek a külseje ilyen észveszejtően ötletesre és szépségesre sikerült, annak a belseje sem fog csalódást okozni. Egyedül az időutazósdi miatt haboztam kissé a kötet megvásárlása előtt, az ilyesmi ugyanis nem mindig jön be, de olyan sok minden szólt a könyv mellett, hogy végül úgy döntöttem, hagyom a vétel felé billenni a mérleg csalogató címkékkel teli serpenyőjét.

Hiába minden, azért a cinikus és folyton kérdőjeltermelő felnőttet már a legnagyobb viharok sem tudnák teljesen kisöpörni a belsőmből, így azért emlékeztetnem kellett magamat, hogy gyermeki énemhez legalább némileg visszavándorolva kívánatos kezelnem a regényt, tehát a véleményalkotásnál elsősorban arra volna jó koncentrálnom, vajon akkoriban, amikor még célközönség-korban jártam, nekem bejövős lett-e volna az alkotás, nem pedig arra, vajon tud-e nagyobbat ütni, mint bármelyik, túl régóta nagykorú olvasóknak szánt alkotás, amit az elmúlt időszakban olvastam. Amellett azért kitartok, hogy még a gyerekvonalon sem szeretem, ha valami túlontúl bugyuta, mert, ugye, csak kicsi, de nem hülye, meg hát inkább magasabbra pakoljuk a lécet, mint túl alacsonyra, tehát, ha lehet így mondani, más pontozási rendszert alkalmazva ugyan, de ugyanazzal az alapelvárással ültem neki ennek a regénynek is, mint bármelyik másiknak: erősen reméltem, hogy szeretne és el is tud majd gondolkodtatni. Váljon valóra ilyen könnyen és szépen minden vágyam – szeretne és képes is rá, ráadásul még félvállról sem veszi a dolgot.

Az 1500-as évek Rómájában élő Federico és a napjaink Amerikájából a reneszánsz Itáliába csöppenő kislány, Bee barátságának és az életüket kölcsönösen megváltoztató, az imitt-amott rosszra fordult sorsot helyrepattintani hivatott közös kalandja nemcsak a léleknek ad tűnődnivalót, hanem kellemes agyalásra is hív, köszönhetően a különböző idősíkokban mozgó történetek trükkös összefűzésének. Okos, aranyos, humoros (Michelangelo és Raffaello csörtéi hatalmasak), a szívet időről időre jótékonyan megpöckölő alkotás, tele fontos üzenetekkel és olyan fejezetnyitó illusztrációkkal, hogy a macskamániások sírni fognak a gyönyörűségtől. Talán csak a Moo-szálat illetően maradt bennem némi hiányérzet: Moo Bee egyik anyukája, és, lévén ő az olasz származású, olaszművészet-mániás a családban, úgy éreztem, teljesen jogos, hogy meghatározó szerepet reméljen tőle az ember, így mikor a kötet elején szó esik a hamarosan esedékes érkezéséről, minden egyes oldallal egyre izgatottabban vártam, hogy betoppanjon, és bemutatkozzon az olvasónak (esetleg bónuszként idővel kiderüljön: ő a megoldáshoz szükséges kulcsszemély), a nagy belépőre viszont nem került sor, hiába volt a megtévesztően masszív felcsigázás.

Kedvelem az effajta ifjúsági regényeket: van benne szellem és kellem, a kalandos történet időutazás révén az itáliai reneszánsz művészetével is elkápráztatja az olvasót. Szerintem gyerekként is legalább annyira élveztem volna, mint annak idején a Koldus és királyfit. A korabeli Róma elég ijesztő, Raffaello és Michelangelo ábrázolása viszont zseniális volt, ám Da Vinciből nem sok jutott a könyvbe – a macskákért meg nem vagyok annyira oda. Az időutazásos szál, és a New Jersey-ben élő családtagok története is lehetett volna kidolgozottabb, ezért csak négyes.

Akárcsak az írónőtől korábban magyarul megjelent Fiú könyve, ez is szerethető regény, még ha egészen másmilyen is. Egy része ugyan ennek is évszázadokkal korábban játszódik, másik része viszont napjainkban. De az is közös, hogy van valami szelíd, csöndes varázs mindkettőben.
Bővebben: http://ekultura.hu/2022/05/25/catherine-gilbert-murdock…