Nagyon szeretem Alecet és Magnust, mindig szívesen olvasok róluk és az árnyadász világról. Viszont ez a sorozat soha nem lesz a kedvencem, egy egyszerű oknál fogva: nincs igazi tétje.
A Bane krónikáknál még rendben volt, hogy a rendes könyvek között és alatt játszódnak, de azok alig száz oldalas kis kötetek. Egy ilyen hosszúságú, sokkal összetettebb történeten azért jó lenne izgulni; de minek, amikor tudom, hogy a Gonosz fortélyok végén is mindenki él és virul? Pedig egyébként jól működik az üres idő kitöltése, csak ettől tényleg olyan súlytalan minden, hiába lenne egyébként érdekes a cselekmény.
Ettől függetlenül azért élveztem, Magnusékat még mindig imádom, aranyosak voltak a családi jelenetek Maxszel. Viszont elég fura pillanatokban estek egymásnak, értem én, hogy felfokozott volt a helyzet meg egyszer élünk, de szerintem mondjuk Alechez pont nem illett, hogy kb. csata közben megálljon csókolózni. Az időzítés most nem volt az erősségük.
Claryt, Jace-t, Isabelle-t, Simont és Jemet is jó volt viszontlátni, nem is beszélve legkedvesebb démonomról, Elyaasról, akin mindig tök jót röhögök. Elyaasnak kell egy saját könyv. :D Maryse és Kadir bébiszitterkedése is cuki volt, biztos nagyon nehéz lehetett egy ilyen extrém kölökre vigyázni. Tetszett, ahogy Ragnor eltűnését és visszatérését megoldották, ez úgysem volt soha tiszta az Éjsötét királnyőben; és annak is örültem, hogy láthattuk, hogy dolgozta fel Simont az Akadémián történteket.
A gonoszok nem nyűgöztek le, Szammaeltől sokkal többet vártam, ő inkább picit parodisztikus lett nekem, Sinjunt meg nem hiszem el, hogy nem lehet kiiktatni végre. Feltételezem, hogy ő lesz a visszatérő főgonosz, aki időnként mindenféle nagyobb ellenséget szabadít rá hőseinkre.
A levegőváltozás jót tett a hangulatnak – nem mintha bármi baj lenne New Yorkkal –, nagyon szerettem a Sanghajban játszódó részeket, annyira új és vibráló volt minden. És még Jem szülőházába is ellátogattunk… olyan nosztalgikus lettem tőle.
Ellenben a Pokolért megint nem voltam oda, elegedhetné már ezt az írónő, mert mindegy, milyen dimenzióban vagy bugyorban vagyunk, nem az igazi. Inkább maradtam volna még a városban.
Ugyan az izgalom nem hágott a tetőfokára, de más szokásos Cassandra Clare-es dolgok megvoltak, mint a remek humor és a szép gondolatok. Bocs, hogy idéztem a fél könyvet.
A végén meglepődtem a plusz novellán, de tetszett, igazi rajongói bónusz volt, bár ugye már láttuk képregényben, és biztos vagyok benne, hogy Max nem volt ott, de vegyük úgy, hogy csak lemaradt a képről. Azért remélem, a következő rész már eddig érintetlen terepen és időben fog játszódni, jó lenne megint képletesen lerágni a körmömet az izgalomtól. Addig meg majd beszerzem az Aranyláncot, jó lesz megismerni egy új generációt.