Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre. Végigolvastam körülbelül a létező összes árnyvadászos sorozatot, kötetet, és kezdtem belefáradni. Arra gondoltam, hogy már túl régóta vagyok a fandomban, már túl sok titkot tudok, és nem tudnak nekem újat mutatni. A Tales From the Shadowhunter Academy-vel ambivalens viszonyom volt, nagyon nem szerettem a végét, az egész üzenetet, de már valahogy a Végzet Ereklyéi sorozat utolsó három kötete se volt az igazi.
Ez a könyv viszont, nemes egyszerűséggel, levett a lábamról. Amikor már azt hittem, hogy Cassie nem tud új dolgokat kitalálni, arcul csapott olyanokkal, hogy csak néztem, mint hal a szatyorban. Legelőször a világteremtéssel: végre végre megismerhettük jobban a tündéreket, láthattuk az árnyékvilág sajátos kis bazárját helyi szinten, olyan embereket, akik az árnyékvilághoz tartoznak, de messze nem olyan könnyen besorolhatóan, mint eddig.
Ami viszont megteremtette a „biztonságot” az az volt, hogy némileg ismertünk sok szereplőt, az egész Blackthorn-famíliát, Emmát, Malcolmot. És rájöttem, hogy a Blackthornok az Árnyékvilág Gallagherjei És itt volt a könyv nagy előnye: a szereplői.
Ugyanis, meg merem kockáztatni, hogy az egész könyvben nem volt egy olyan szereplő, akinek ne lett volna minimum egy lelki és/vagy testi sebe. Mindenkinek volt egy olyan titka eltemetve, ami vagy kiderült… vagy nem. Voltak olyan részek, amikor oldalanként kaptam a szívemhez, hogy ne, ezt most már komolyan ne, a lelkem belefájdul az egészbe. Innen is látszik, hogy Cassie mennyit fejlődött a Csontváros óta – sokkal jobban tudja ábrázolni az érzelmeket, olyan kapcsolathálót szőni, amitől kapkodtam a fejemet ide-oda, a létező legjobb értelemben.
Főszereplőnek megkaptuk elsősorban Emmát, legtöbbször az ő szemszögéből láthatjuk a dolgokat. Emma egy erős karakter, mondhatnám, hogy „tipikus”, de nem volt az. Felemelő volt látni egy olyan lány főszereplőt, aki árnyvadásznak született, és kiskora óta keményen edz azért, hogy ő lehessen a legjobb. És vannak pontok, ahol tényleg ő lesz a legjobb, de a főszereplők közül mégis inkább Julian fogott meg jobban. Bocsi Emma Julest éreztem az egyik legkomplexebb karakternek az egész történetben, pedig itt úszkáltunk bőven kiemelkedő szereplőkben. Eleinte az ember azt gondolná róla, mielőtt elolvassa a hatodik kötetet, hogy milyen kis könnyed, laza fiú lehet. Mint ahogyan ebben a kötetben is megfogalmazódik, nem az. Julian a TDA Fionája az a fajta szereplő, aki a létező legkilátástalanabb helyzetből is megtalálja a kiutat, és úristen de elcsépelt mindenre képes a családjáért. Fontos és izgalmas pont volt az, amikor arra gondolt, hogy akár mások kárára is, szempillantást nélkül. Említette például azt, hogy akár városokat is le tudna rombolni, ha azt mondanák, hogy valaki ott bántotta a családját. Ráadásul, Julian kitűnően tud hazudni, bárkinek bármiről, még Emma sem vette észre egyszer – és meg is jegyezte, hogy ez nagyon ijesztő a fiúban. Már öt éve ő neveli a testvéreit, és ehhez képest nagyon kettős viszonya van hozzájuk; segítséget várna el Marktól, de vannak helyzetek, ahol mégis féltékeny rá. spoiler Nagyon gonosz dolog tőlem, de szeretném látni, ahogyan Julian összeomlik, mert egészen biztos vagyok benne, hogy össze fog. spoiler
Mark, ó istenem, Mark. Azóta tudtam, hogy ő lesz a kedvencem, mielőtt a hatodik kötet kijött volna, amikor Cassie még csak repesgette, milyenek lesznek a TDA szereplői. Valahol olvastam, hogy egy könyörtelenebb dolog van annál, hogy a kedvenceink meghalnak – ha az elméjüket öljük meg. Marknál ez pedig tökéletesen igaz, habár szerencsére nem teljes mértékben. Mégis, az első ötven-hatvan oldalban, amikor megjelent a könyvben, a szívem szakadt meg érte. na meg később is. sőt, mindig Az utolsó oldalig izgultam azért, hogy mit fog választani, de a könyv végét illetően továbbra sem vagyok nyugodt. És persze a szerelmi élet, hát kérem szépen, azt hittem, hogy a Pokoli szerkezetek után már semmi nem fájhat jobban.
Ez már nem szerelmi háromszögek kérdése, itt konkrétan mindenki egy nagy katyvaszban van együtt, a létező legjobb és a létező legrosszabb értelemben. Nagyon kíváncsi leszek, Cassie a későbbiekben ezt hogyan bontja ki spoiler.
Ami csöppnyi kifogásom van: túl sok a Blackthorn. A könyv elején folyamatosan összekevertem Livvyt és Drut, és Dru egyelőre tényleg teljesen felesleges. Livia még fontosabbnak tűnt Ty mellett (akit kitartóan imádok spoiler) de Dru… szóval egyelőre úgy tűnt, olyan szerepe van, hogy Julian élete még nehezebb legyen. Gonosznak tűnök, de hát ez van.
A másik igazából nem hiba, hanem sokkal inkább észrevétel. Ebben a könyvben jóval kevesebb humor van, mint az előző két sorozatban. Természetesen itt is van, de én kevesebbnek éreztem. Ami végtére is normális, hiszen egy háború után vagyunk, körülbelül olyan békével, mint az első világháború utáni: egy következő háború biztos ígéretével.
Ebben a könyvben van egy csattanó, és meg merem kockáztatni, hogy ez eddig Cassie legnagyobb csattanója. Olyan mesterien van felépítve, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy senki sem veszi észre, csak a szereplőkkel egyidőben. Szóval… minden elismerésem Cassie-nek, ez aztán igazán gyönyörű volt.
Már így is annyi mindent írtam, de ki kell emelnem még három dolgot:
1, Cristina Rosales. Messze ő volt a kedvenc női szereplőm, és nagyon de nagyon szeretném, ha a következőben is jó sokat láthatnánk.
2, Scholomance. azt hiszem, megvárom a magyar fordítását, ha lesz Isteni ötlet az egész, és hát mégis csak a Kárpátokban van.
3, Az elveszett Herondale. Végre.
