City ​of Lost Souls (The Mortal Instruments 5.) (The Shadowhunter Universe) 85% 69 csillagozás

Annyit mondanék először is az utolsó mondatra reagálva: EZ AZ! EZ AZ!
Na de tovább a könyvről: Clare végre megint alkotott. Eredeti? Nem. Klisés? Úristen, de még mennyire. A lehető legnevetségesebb klisé elemek vannak benne (komolyan, mint a Fénytörésben), de mégis végig, teljes mértékben élveztem. Clare ismétli önmagát? Igen. Rejtélyesen tele van az egész Clare való világbeli barátnőivel, aki(k) főszálat is kapnak? Igen. A fanficjéből másolja az EGÉSZ cselekményt? HÁT PERSZE!
De hiába egy rakás szalmának tűnhet az alap ötlet, hiába a legrosszabb Végzet Ereklyéi fanficek kliséi vannak benne (ha-ha, az enyémek is), egyszerűen Clare úgy ír, hogy az ember hátradől és olvassa.
Logikus a könyv? Cseppet sem. Hiszen tinédzser hőseink többet szörnyülködnek a szüzességükön, minthogy megmentsék a világot. (Komolyan, amikor időre mennek valakit megmenteni, leállnak papás-mamást játszani… :DDD)
Mit nyújt a könyv? Eszeveszett szórakozást, sok smárolást, és „hot” jeleneteket, lángoló hapsikat, brutálisan szexi testvéreket, MacGuffinokat, creepy vámpírokat, nem olyan creepy vámpírokat, tinédzser angstet, azt jó sokat.
Röviden: Jajj, de tetszett!

Imádtam ♥❤♥
Ez a rész tényleg nagyon jó volt, minden hibájával együtt. A cselekmény vicces, kalandos, és okosan felépített. És azt kell mondjam piszkosul szexi is ;) Különösen imádtam az ezerenyi elejtett utalást a Pokoli szerkezetekre. A történetnek gyönyörű íve volt és természetesen folytatásért kiált, de nem annyira függővéges, mint az előző rész.

Clary elképesztő lépésre szánja el magát, annyira hisz Jaceben, annyira szereti, hogy utána ugrik a sötétségbe. Kemény csaj ez a Clary, bátor és elszánt, szeretem az ilyen női karaktereket ;) Nagyon élveztem az utazgatásaikat, Velencét, Párizst, az alvilági klubot, és hogy beleláthattunk kicsit spoiler romlott elméjébe.

Simon, Izzy, Alec és Magnus őrült tervet eszelnek ki, Maia továbblép és újra szerelmes lesz. Alecben nagyot csalódtam, persze nem lehet könnyű egy halhatatlant szeretni, de erre nem az megoldás, hogy spoiler. Szóval ez elég buta és kicsinyes dolog volt.

Van amikor bosszant, ha kitalálom a következő lépéseket, most viszont kimondottan élveztem, hogy a legtöbb dologban igazam volt. Cassandra Clare elrejtett egy csomó nyomot, amiket keresgélve szinte nyomozónak éreztem magam és klassz volt, mikor végül minden összeállt.
Nagyon szeretem ezt a sorozatot, a világot, aminek részesei lehetünk, a karaktereket és kalandjaikat, van benne valami megnyugatóan ismerős és közben mégis izgalmas tud maradni. Jöjjön hát a következő rész!

Mindent összegezve, ez a rész nem volt hibáktól mentes, tudjuk, hogy csak egy átvezető rész, messze volt a tökéletestől is, de mégis imádtam minden sorát és annyira lekötött, hogy ameddig tudtam, addig húztam az olvasását, hogy minél tovább a kedvenc Árnyvadászaimmal lehessek. Nincs olyan durva függővége, mint az előző résznek, de bármit megadnék azért, hogy olvashassam tovább és nem kicsit meresztettem én is nagy szemeket, amikor kiderült, hogy erre 2014-ig várnunk kell….

Bővebben:
http://www.kellylupiolvas.com/2012/08/cassandra-clare-c…

Nagyon tetszett, bár kicsit sajnáltam Clary-t az egész helyzet miatt spoiler, érdekes volt látni, milyen nagy a különbség az eredeti Jace és a manipulált Jace között. Mozgalmas volt, viszonylag sok minden történt a könyvben, és néhány pillanatban még Sebastian is megkedvelhető volt. Clary szerintem jól kezelte a helyzetet, azért pedig szintén nagyon sajnálom, hogy Sebastian kedvesebb pillanataiban eléggé szerethető volt, és mégiscsak Clary bátyja, de aztán mégsem lesz jó.

Cassandra Clare, mégis mit teszel te velem??!! Most tettem le a könyvet (VARÁZSLATOS!!!), de még nem akarom letenni, most ütöm a fejem a falba igazán, hogy hát mégis hová kellett ennyire sietnem, nem lehetett volna csak mondjuk egy hét múlva végigolvasni…? Imádtam az első mondattól az utolsóig! A karaktereket, az izgalmakat, a pörgést, az érzelmeket; Clary önfejűségét, Jace és nem-Jace ellentétét, Sebastian mindent felülmúló megátalkodottságát, még Alec hülyeségeit is meg akartam érteni, pedig elég durván elszaladt vele a ló.
Ez a világ beszippantott az első kötetben, és nem akarok kimászni belőle. Azért olvastam el angolul az ötödik könyvet, mert a negyediknek olyan iszonyatosan lett vége, hogy az folytatás után ordított. Most egy picit könnyebb a szívem, mert egy kicsit béke van – persze, tudom: csak, hogy Cassandra újabb megpróbáltatások elébe állíthassa szerelmetes főszereplőimet a befejező részben. De mikor lesz az már, kérdem én? Nem lehet ezt így kibírni!!

Oh. Ouch. It hurt.
Olyan jó volt! A CoFA közben arra gondoltam, hogy jóóó volt ez, meg szórakoztatott, de a CoG után (még úgy is, hogy 2 év telt el az olvasásaim között) azért gyengécske volt. De ez a rész! Ennél a résznél visszajött az sok-sok érzés, amit a CoG olvasása közben éreztem. Végre jó kis csavaros volt a történet, na nem mondom, hogy nem volt kiszámítható, de egy-két dolog azért meglepett.
Szeretem Sebastiant. Jó gonosz karakternek tartom, tetszett, amit művelt.
Sajnos Jace és Clary kapcsolatára és az arra fektetett hangsúlyra kezdek ráunni. :( Szomorúan konstantáltam az előző részben az érdeklődésem megcsappanását, de ez most is megmaradt, sőt, talán picit még bosszantott is a különböző szereplők jeleneteinek aránya. Nyilván fontosak voltak, a fő-fő szál az övék volt, ezt nem lehet csak úgy elhanyagolni, de így 5 rész után már igazán nem tud megmozgatni Clace. Úgyis mindig egymásra találnak, blabla.
Ennél sokkal érdekesebb volt Magnus és Alec. Meg Izzy és Simon.
És bár az epilógusbeli dolgokat már rég elspoilereztem magamnak sajnos, ettől függetlenül my heart is broken és csak egy kicsit sírtam.
Szóval nagyon várom a befejező részt. Kíváncsi vagyok.

Első olvasás is angolul volt, bár az akkori angolom nem volt a legjobb, úgyhogy nem igazán értettem meg mindent, csak nagyban a történetet. Arra emlékszem, hogy kifejezetten tetszett ez a rész, és ez, második olvasásnál sincs másképp.

Rengeteg minden tetszett benne. Legfőképpen a Clary és Jace jelenetek. Hiába Jace esze egy másik világban járkál, Clary iránt érzett szerelme nem tűnik el, hanem még jobban fokozódik, és ki is mutatja ezt. Clary még nem vesztette el a bátorságát, és még mindig ugyanolyan makacs, így amit ő akar az meg is lesz. Ebben a részben is mindkettőjük karaktere tetszett és nagyon megszerettem őket.
Ami még igazán tetszett az a Team Good. Annyira összetartó csapat mint az övék ritka. Simon, Isabelle, Alec, Magnus, Jordan, Maia mind rendelkeznek olyasmivel amivel segíteni tudnak. Szerettem olvasni a különböző szemszögeket, mert így sok mindent lehetett megtudni az adott szereplőről.
Sebastian, vagy Jonathan teljes mértékben rossz szereplő, és nem rajongok érte egyáltalán. Egy részből még sajnálom is, mert ha úgy vesszük akkor, azért mert nincs senkije, és nem tartozik senkihez viselkedik úgy mint egy fő gonosz.

Igazából, azért kezdtem neki a sorozatnak, mert megvolt a könyvtárban, angolul, és azért mert el szeretném olvasni a sorozat hatodik és egyben utolsó részét, a City of Heavenly Fire-t. Nagyon várom már, hogy olvassam, mert valahogy úgy érzem, hogy méltó befejezése lesz ennek a csodálatos sorozatnak! :)

Ebben a kötetben megint tobzódnak az elviselhetetlenül szép, hormontúltengéses, vagy éppen unalmas – és így tovább ezek kombinációi – jelenetek illetve szereplők.
Anno nagyon szerettem a Csontvárost, és bár a főszereplő párostól igen hamar kiütést kezdtem kapni, a Hamuváros és Üvegváros is okozott nem egy pár kellemes percet és szeretett karaktert.
És ez a problémám ezzel a sorozattal, hogy ott van benne minden, amitől jó lehetne: fantázia, szerethető karakterek, fenséges humor. Mégis, az utóbbi két kötetet a puszta mazochizmus és egy maroknyi, nekem kedves karakter olvastatta végig velem. Akik egyre fogynak, sajnos.:(

Bármennyire kedvelem Clare humorát és fantáziavilágát, az unalomtól a falat kapartam nem egyszer. A könyv nagyjából feleennyi oldalszámban megoldható lett volna, ha nem szakít meg minden. egyes. eseményt. az, hogy a szereplők nem bírnak a libidójukkal. A cselekmény alig tudta felkelteni az érdeklődésemet, hiszen már az Üvegváros óta olyan izzadtságszagú a sztorifolyam, hogy háromszáz oldalról ide érzem… Még hányszor hal meg és támad fel mindenki (majdnem), úgy, hogy az írónő komolyan elvárja, hogy még izguljunk értük? Érdekfeszítő helyett így inkább csak vontatottak az események. Minden csavart túl lehet használni, és sajnos, itt ez már rég megtörtént.
Ugyanúgy, ahogy a folytonos ömlengés és a karakterek lenyűgöző szépsége is végtelenül fárasztó egy idő után – amit mi nagyjából két kötettel ezelőtt elhagytunk. Az Alkonyat bamba Bellája kevesebbet áradozott szíve választottjának szépségéről, mint ahányszor itt olvasunk a szereplők földöntúli külsejéről. Mintha Clare nem merné ránk bízni, hogy eldöntsük, vonzónak találjuk-e őket cselekedeteik alapján, állandóan az olvasó arcába van tolva vakító megjelenésük; sokszor a fizika szabályait megcsúfolva csillan, ragyog, és feszül minden. Mintha valamiféle látványfokozóktól dús reklámot néznék, a végeredmény számomra inkább taszító, mintsem elvarázsoló. Jóból is megárt a sok, és itt bizony cukormérgezést okoz a szerelmesek édes évődése. Még az ő elragadtatásuk sem hihető, hiszen hogyan is ne találnák egymást vonzónak, amikor itt (szinte) egytől egyig mindenki ilyen elképesztő módon gyöngyörű? Tudom, hogy ez egy fantasy, ellenben részemről ebben a műfajban azt keresem, hogy a világban rejltőzzék a varázslat és bűvölet, ne pedig a főszereplők tükörképében.

És, akkor a szereplőkről, akik a legnagyobb erősségei (lehetnének) a könyvnek.
Jocelyn mióta felébredt, nem győz irritálni, a lánya hasonlóképp. Ebben a kötetben Clary végre összeszedte magát, és bekeményített, az utolsó dobása a csatában pedig nyert némi szimpátiát vele szemben. Ettől függetlenül egyikük sem lesz soha a kedvencem.
Luke amennyire érdekes karakter volt, ha belegondolunk, most már nem más, mint „Jocelyn párkapcsolata” – mint ahogy oly’ sok más szereplő is degradálódik egy-egy szerelmi szál szükséges kompenensére. Ilyen Maia és Jordan kettőse, akiket igen kedveltem az előző részben – itt azonban fárasztóbbnál fárasztóbb jeleneteken át csöpögnek.
Természetesen, a sokat hangsúlyozott férfiasságába és bőrdzsekikbe újjászületett Csingiling, és vörös hősnője utolérhetetlen, ha nyáladzásról van szó, de azért akadnak még versenytársak a pályán. Nem mintha nem szurkoltam volna Maiáéknak az előző kötetben, viszont… lehet, velem van a baj, de az én elképzelésem az egymásra találásról nem fuldoklik instant, ám kontrollálhatatlan hormonokban és véget nem érő szerelmi vallomásokban.
Sebastian karaktere még érdekes is lehetne, ha nem lenne ennyire átlátszló, és nem csupán arra szolgálna, hogy legyen egy mondvacsinált főgonosz/kifogás Jace és Clary kapcsolatának további huzavonájára. Illetve, még egy karakter, akinek főbb motivációinak egyike, hogy Clary-t megszerezze. Milyen eredeti, ugye…? Sajnálom, ugyanis, itt végre mutat potenciált a fiú, hiszen az érvei és tervei valóban érthetőek, még ha romlottak is.

Szóval, akkor miért olvasom mégis a sorozatot? Nos, habár Clare épp eleget játszik Cupidót a mágikus nyúlfarmján, azért még mindig el tudja ezt velem feledtetni pár percre, mikor éppen megcsillogtatja képzelőerejét vagy humorát. Legfőbb okom mégis az, hogy szeretem a szereplőket, és érdekel a sorsuk. Úgyhogy, bár tudom, hogy ott is átlapozok majd nem egy unalmas bekezdést és romantikusnak szánt ömlengést, a következő kötetet is kezembe fogom venni. Alec és Magnus kapcsolata továbbra is magasan a kedvencem, és bár sokkal kisebb mértékben van jelen, mégis érdekesebb számomra, mint a fő(bb)szereplőké. Talán ez lenne a kulcs? Hajt a kíváncsiság, hogy ahogy most is, addig olvassak, amíg a könyvbéli végzetük végére nem járok. Emellett Simon és Isabelle karakterei is igen kedvesek számomra, így velük még kitartok. Csak remélni tudom, hogy a következő kötetben az eseményeken lesz a hangsúly.

Clary végre csinál dolgokat (juhúúú), a feslett bátyja még mindig feslett, és Jace még mindig beautiful (annyira rengetegszer titulálják Jace-t gyönyörűnek, ami egy terjedelmes alsókategóriás szerelmes regényben is indokolatlanul soknak tűnne).
A Klávé még mindig nem tudjuk mi a bánat lehet, azon kívül hogy lehet vele ijesztgetni ha megteszed, megmondalak a Klávénak! de ez a fenyegetés is meglehetősen üresnek hat miközben a Klávét melegedni összejáró fültövet vakargató tanácskozó idős urak gyülekezetének írja meg az író.
Az Iron Sisters már egy fantáziadúsabb dolog, de a neve alapján nekem egy leányzenekar ugrik be akik nem tudják eldönteni hogy hippi avagy heavy metal zenét játszanak-e inkább.
Az alapsztori nem túl érdekes (két tinifiú világuralomra tör) de végre több szó esik a mellékszereplőkről (még mindig Magnus és Chairman Meow a kedvencem)
De a néhány jó pillanaton kívül ez a sorozat már csak kanos tinik egymásra nyáladzásáról szól, ami miatt nem csillagoznám le merthát ez is egy műfaj, de az egész egy nem túl rossz fantasynak indult, úgyhogy szerintem jogosan vártam tőle többet mint egy közepesen nyálas csöpögést némi designelemmel megspékelve (a különösen romantikás részek csak heveny arcrángást idéztek elő nálam rajongás helyett).

Biztos vagyok benne, hogy már mindenkinek elege van A Végzet Ereklyéiből, csak muszáj valahol kiadnom a frusztrációmat, mert az Elveszett lelkek városa sem volt valami hatalmas teljesítmény. Fele ennyi oldal alatt le lehetett volna zavarni az eseményeket, ha Clary nem viselkedik hülyén, és nem húzzák el a könyvet felesleges, lényegtelen, unalmas részeseményekkel, amiknek igazából semmi értelme nem volt. De legalább az utolsó száz oldalt meg lehetett volna spórolni, de nem, Clary ezt nem engedte.

Szó se róla, ez a könyv jobb volt a Bukott angyalok városánál. Nem sokkal, de jobb volt. De azért kiemelném azokat a dolgokat, amiket most így hirtelen össze tudok szedni, és nem értem őket, vagy totális hülyeségnek tartom őket.

Bővebben:
http://polimatilda.eu/cassandra-clare-elveszett-lelkek-varosa/
http://matildakonyvespolca.blogspot.hu/2017/05/cassandr…