Mi, ​vízbefúltak 23 csillagozás

Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

A könyv egyszerre család-, város- és nemzettörténet, egyéni sorsokon, kalandokon keresztül mutatja be a hajózás körül (a hajózás által és a hajózásért) zajló élet számtalan aspektusát. A történet a 19. század közepén kezdődik, és egy évszázadot fog át; kiindulópontjánál Marstal városka egy családja áll, innen indulva az olvasó a fél világot bejárja a tengerész hősökkel. Laurids Medsen, aki a németekkel folytatott 1848-as háború idején eltűnik, és fia, Albert, jóval később a keresésére indul – apró anekdoták, mesék, történetek halmazát olvashatjuk, amelyek végül amolyan mozaikként mégis a kisváros és lakóinak évszázados históriáját tárják elénk.

Eredeti cím: Vi, de druknede

Eredeti megjelenés éve: 2006

>!
Kossuth, Budapest, 2014
718 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630979757 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Kossuth, Budapest, 2014
718 oldal · ISBN: 9789630981002 · Fordította: Petrikovics Edit

Enciklopédia 2


Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 57

Kívánságlistára tette 44

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

Ez egy olyan regény, ami annál jobb, minél hosszabb. Mondhatni, szerelmi történet: Dánia és a tenger szenvedélyes adok-kapokjának eposza. És egyben két ellentétes princípium örök háborújának krónikája. Van ugye a végtelen óceán, ami, mint egy hívogató női öl, elcsábítja a férfiakat, magához édesgeti, hogy aztán ne eressze őket – a vízbefúlás, mint egy refrén, újra és újra felbukkan a szövegben. És van természetesen a szülőföld, Marstal, a hátrahagyott felségek és gyereket földje, ahová talán visszatér a tengerész – ha tud, ha akar. És ott van a marstali temető, ahol alig nyugszik férfi, mert mégsem tud, mégsem akar visszatérni. E két elemi erő kétséges kimenetelű birkózásához az író megtalálta a megfelelő hangot, egy fel-felbukkanó E/1-et, ahol az elbeszélő személye megnevezetlen és folyton változik, jelezve, hogy Jensen nem vonja ki magát a marstaliak közös sorsából, ő is egy közülük, sorsuk közös sors. A hol kegyetlen, hol drámai, hol lírai hang is tökéletesen passzol a szöveghez, és még a helyenként abszurd véletlenek is csak a történet mítoszszerűségét erősítik. Egy merő élvezet.

Pedig a Mi, vízbefúltakban nincs semmi új. Az elbeszélő személyén kívül különösebb trükkel nem operál, de minden tökéletesen a helyén van. Az, hogy száz évet ölel fel, és számtalan életet mozgat, önmagában is az elmúlás és a nosztalgia érzetét kelti az olvasóban – ezt csak elrontani lehet, de Jensen nem rontja el. Van benne valami patchwork-szerű, ahogy a különböző fejezetek a dán és tengeri irodalom nagy klasszikusait idézik meg: egy hosszab betét mintha főhajtás lenne Stevenson vagy Conrad trópusi matrózregényei előtt, Jack Londont és a Legyek urát is felfedezni véltem, talán Pontoppidant is, az utolsó nagyobb egység pedig a háborús regények hangulatát teremti meg (naná, mert háborúban játszódik), egy olyan rettenetes oldalát mutatva meg annak (a konvojhajózásét), hogy a lélegzetem elállt. Lehetne zavaró ez a mozaikosság, de működik, mert Jensen nagy író. A Mi, vízbefúltak pedig nagy regény, a szó minden értelmében. Törvényileg köteleznék minden Írószövetséget, hogy nemzeti történelme minden nagyobb egységéből irasson ilyen gigászt valakivel. (Bár belegondolván, hogy esetleg kikkel iratnák meg, azt hiszem, ezt vissza is szívom…)

(Spoiler és vallomás: én szeretem a happy endet! Persze nem úgy kell odakenni, mintha a kiadónk és az Országos Olvasói Hivatal kisbaltát lóbálva állna a hátunk megett, de miért ne engedhetnénk meg az olvasónak, hogy annyi kegyetlenség és embertelenség után megemelkedett lélekkel csukja be a könyvet? Ha egyszer az jó.)

23 hozzászólás
>!
Nikolett0907 P
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

"Elbúcsúztunk anyánktól. Egész életünkben ott voltak, mégsem vettük őket észre soha. A mosóüst vagy a lábasok fölé görnyedtek, arcuk kivörösödött és feldagadt a forró gőztől. Ők tartottak össze mindent, amikor apáink a tengeren voltak. Esténként stoppolótűvel a kezükben rogytak össze a padon. Láttunk valamit, de nem őket. Láttuk a kitartásukat. Láttuk a fáradtságukat. Soha nem kértük őket semmire. Nem akartunk terhet jelenteni a számukra.
Így mutattuk ki a szeretetünket: hallgatással."

Nagy sóhaj. Jaj nekem, ez a kötet teljesen levett a lábamról.
Hiába több, mint 700 oldal, még olvastam volna, szerintem még rövidre is sikeredet.

Eddig még nem olvastam az írótól semmit, és őszintén szólva nem is hallottam róla.
Párom váltig állította, komfortzóna elhagyásnak tökéletes és tudja, hogy szeretni fogom.
Milyen igaza lett.

Én úgy gondolom, hogy egy adott nép sorsa erősen meghatározza, hogy ahol él az milyen földrajzi tulajdonsággal bír, és nagyon sok helyen a víz az úr. Sokakat elemészt, de sokakat kiköp magából.

Ez néhol tényleg egy családregény, egy mély, néhol elfojtott érzelmektől egy tengerhez szóló vallomás, számomra néhol gyomorforgatóan kemény férfias világ, ahol a látszat szerint a nőknek csak a szülés, a hazavárás a dolga. De szerencsére, mint kiderült, nem egészen ennyi a szerepünk, és ez azért örömöt és büszkeséget váltott ki belőlem. Néhol úgy éreztem picit sok amit olvasok, vagy nem éppen így képzeltem az adott helyzetet. Talán azért, mert bár nagy szerelmem a vízi élet, mégis szárazföldre születtem, tenger és óceán mentes vidékre. Nem teljesen tudom átérezni ezt a nagy szerelmet, ezt a mély hódolatot, és, hogy az életet valaki csak a vízen tudja elképzelni.

Mint írtam az elején számomra, megint egy határfeszegetés volt, amit nagyon nem bánok.
Élvezet volt az olvasása!

>!
sztimi53 P
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

Egy népet meghatároz, hogy ahol él az milyen földrajzi tulajdonsággal bír, és nagyon sok helyütt a víz az úr. Van akit visszaad, van akit elveszejt. Van egy olyan szokásom, hogy olvasok olyan nemzetiségű írótól, amerre járok, és kiváncsi voltam, vajh a világ legboldogabb népe milyen írót ad a világnak. Nem volt azért olyan nagy boldogság a lapok között, de beletörődéssel, néha méltósággal tudják fogadni a csapásokat, ez talán segít boldogabbnak lenni, mint örökké panaszkodni, kárálni. Tőlem minden víz megtagadtatott, alföldre születtem, talán ezért is csodálom a tengert annyira és ezért van furcsa vonzalmam a hajókhoz, mégis föl sem foghatom, hogy ezeknek az embereknek a víz az élet, a hajó élettér. Nem mindig rokoni kapcsolaton alapuló családregény, tengerhez szóló vallomás, kemény férfias világ, ahol úgy tűnik a nőknek csak a szülés, a hazavárás a dolga. Mint kiderül, nem egészen ennyi a szerepük, sőt. Volt olyan rész, ahol megfeneklettem, de aztán újra felkapott az ár, és a nagy terjedelem miatti unalom ellenére lágyan végigringatóztam a regény habjain. Nagyszabású, szép és terjedelme ellenére egész könnyen olvasható.

Ui. Mondtam már hogy vízparti nyaraláson olvastam? :D

>!
Turms P
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

Száz év hosszú idő. Alatta többször kifordul sarkaiból a világ, emberek milliói születnek és mennek el, világmegváltó eszmék virágoznak és enyésznek, csillogó gépcsodák gördülnek le a futószalagról és válnak múzeumban porosodó kacattá. A világtengereket átszelő karcsú vitorlásokat felváltják a füstöt eregető gőzösök, majd a motoros hajók.
Száz év nem is olyan hosszú idő. Kis szerencsével akár még túl is élhető. És van, ami nem változik közben: a hullámverés ostromolta móló, az álmos dán kisváros és az ott élő férfiak folyton tengerre vágyó álmai.
Már pusztán az átfogott időtáv miatt is adja magát a gondolat, hogy az ember párhuzamot vonjon a Száz év magánnyal. Hiszen mindkettő egy város és egy család évszázados története, még a városok neve is összecseng egy kicsit – Macondo és Marstal. Itt is van mágia, jövőt és halált látó álmok formájában. A magány is áthatja a könyv majd’ minden lapját: a kapitány magánya hajóján, a matrózoké a szárazföldön, a hajósfeleségek, anyák férjet-fiút hazaváró örökös magánya, a háború embertelenség szülte csüggesztő magánya, és a vízbefúltak végső, nagy magánya. Ám Macondóval szemben Marstal valódi város, annak többé-kevésbé valódi történetét meséli el a város szülötteként Carsten Jensen, talán kevésbé katartikus módon, de könyvében a történelmi és családregények legjobb hagyományait követve.
Marstal különleges hely: méretét tekintve még kisvárosnak is csak jóindulattal nevezhető, mégis Dánia egyik legnagyobb kereskedelmi flottájának otthona. Olyan hely, amelynek fiai generációk óta járják a tengert, és mint Piszkos Fred, San Franciscóban, Honoluluban vagy éppen Sanghajban bármikor a törzsasztalukhoz ülnek egy kikötői kocsmában. Haza azonban csak ritkán keverednek, és emiatt a marstali asszonyok örökös várakozásban élik életüket, folytonos bizonytalanságban, hogy vajon nem nyúlik-e ezúttal végtelenre a várakozás.
Három generáció egy-egy tagjának tengeren töltött életén át bontakozik ki előttünk a dán történelem két háború által határolt időszaka: a történet 1848-ban az első schleswig-holsteini háború kitörésével kezdődik, és 1945-ben a második világháború lezárásával ér véget. Közben háborúban és békében bejárjuk Marstal fiaival a világ számtalan pontját – és az emberi természet sötét bugyrait. A történetvezetés és a karakterek gondoskodnak róla, hogy egyetlen percre se érezzük soknak a könyv 720 oldalát. És bár a vége felé a lehetetlen találkozások számomra kicsit rontottak az összképen, a fél csillag levonás mégsem ennek, hanem a hihetetlenül hanyag korrektori munkának szól – ha egyáltalán volt olyan, mert nyomát alig látni. A könyv ilyen tekintetben borzalom, hemzseg a hibáktól. De még ezzel együtt sem tudok fél csillagnál többet levonni belőle. Ez egy kiemelkedően jó könyv, ami méltóbb magyar kiadást érdemelne.

3 hozzászólás
>!
ponty
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

A dánokról korábban annyit tudtam, hogy 1984-ben, a már akkor céronaldói hisztikre képes Elkjaer Larsen kihagyott tizenegyese miatt nem jutottak döntőbe a foci EB-n. Később hallottam, hogy valami bűzlik Dániában, de fogalmam sem volt, mi lehet az, és van-e köze a focihoz. Aztán 1992-ben Jugoszlávia kizárása miatt, a legenda szerint az utolsó pillanatban a strandról begyűjtött játékosokkal megnyerték az újabb kontinenstornát. Szerintem ez is fejlődés, de most még közelebb kerültem Dániához, mint valaha.

Most, hogy elolvastam ezt a könnyed, meseszerű stílusával engem kissé a Hosszú jegyesség című filmre emlékeztető könyvet, annyit tudok mondani, hogy minden amit eddig állítottak róla, igaz. Ez a könyv történelmi regény, kalandregény, családregény, egy város, és ha már itt tartunk, egy ország regénye. Ez a könyv a hajózás, és a dán tengerészek regénye. Ez a könyv vastag, és hemzsegnek benne az elütések.
Ez a könyv szép, és jó.

5 hozzászólás
>!
Morpheus
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

Háborúval kezdődik, és a háború végével ér véget ez a több generációs regény. Semmi romantikus nincs sem a tengerész életben, sem abban, ahogy ezt az író bemutatja. Ott a gyötrelmes munka, a végtelen utazás, a halál folyamatos árnyéka, a ritka otthoni pihenés. Aztán még több halál a háború által, és mindaz a borzalom, ami ezzel jár. Tréfásan azt mondtam, olyan súlyos ez a könyv – a tömegét is beleértve –, hogy bele lehet fulladni. Bele is kell. Nem lehet ezt megírni rövidebben. És még olvastam volna tovább, akár a jövőbe nyúlón, csak félek attól, mi lapulhat még ott. Nem tudom elmondani, hogy miért, de megértettem a marstali férfiakat, akik minden borzalom és veszély ellenére tengerre szálltak, még akkor is, amikor már nem voltak saját hajóik a kikötőben, először vitorlásokra, aztán gőzhajókra. Nem csak a borzalom, a halál és igen – a kegyetlenség – az, amit megtalálhattunk a lapokon és a valóságban is, hanem azért voltak megható pillanatok, épp annyi, hogy ilyenkor kidughattuk a fejünket a könyvtenger lapjai közül, és lélegzetet vehettünk, miközben folyik a könnyünk a meghatottságtól.
Nagyszerű, megható, borzalmas, kegyetlen, erőszakos ez a könyv, egy háború ellenes kiáltás, minden propaganda és hősies felhang nélkül. Mert ez várhat ránk, sőt még ettől rosszabb, mivel egyre több ország élén állnak Hitler féle őrült vezetők, akik újra háborúba sodorhatják a világot.

>!
pepege MP
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

Meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon-nagyon kevesen olvasták ezt a könyvet. Bizonyára sokakat megriasztott a mérete, mert ezzel már verekedni is lehet, akkora. Én is visszahőköltem egy pillanatra, mikor a könyvtárban megláttam a polcon. Pedig nem vagyok az az ijedős fajta. :)
Igen, hosszú volt. De hosszú időszakot is ölelt fel. A dán tengerészváros, Martsal története ez, ahol kevés a férfi, mert folyton a tengeren vannak, vagy vízbe fúlnak. Asszonyok és gyerekek városa. Az asszonyok vagy özvegyek vagy csak hiszik hogy azok. Férjeik kihajóznak, hónapokig, évekig semmi hír róluk és csak remélhetik, hogy visszatérhetnek majd. De sokan nem térnek vissza. Ezért van az, hogy az asszonyok foggal-körömmel harcolnak azért, hogy a gyermekeik ne az apjuk nyomdokaiba lépjenek. De a sorsuk meg van pecsételve: egészen kis koruktól kezdve, kivétel nélkül mind arra vágyik, hogy tengerész legyen belőle. Még akkor is, ha az anyjuk ezért megveti, kitagadja.
Pedig nem jó a matrózok élete: viharok, durva bánásmód, csapnivaló étel (és még kevés is), csak ez várja őket a hajón. De mégis mennek. Ki azért, hogy megtalálja 15 éve elveszett apját, ki azért, mert hajtja a vére, vagy mert már eleve a hajón, a tengeren született.
Alapos, terjedelmes, szépen kidolgozott regény. Nehezen tudtam dönteni a csillagozásáról, s talán nem is érdemelte meg a félcsillag levonást: inkább az én hibám, hogy a csatajelenetek nem kötöttek úgy le (és a regény második fejezetében is volt egy kis laposkúszás, amin jó lett volna gyorsan túlesni, de nekem nehézkesen ment).

2 hozzászólás
>!
giggs85 P
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

A tengeri kalandregények és általában a vaskos történelmi regények mindig is nagy olvasótáborral bírtak, hiszen bár kell egy bizonyos fajta türelem és lelki beállítottság ahhoz, hogy elolvassunk több száz oldalt, mégis vonzza valami ellenállhatatlanul az embert, hogy megismerje ezeket a régmúltban játszódó történeteket. Bár én nem feltétlenül preferálom az óriásregényeket, de elöljáróban el kell mondanom, hogy a Mi, vízbe fúltak az egyik legjobb ilyen témájú nagyregény, amit valaha olvastam – nem is csoda, hogy szerte a nagyvilágban óriási sikereket aratott a dán újságíró, Carsten Jensen könyve.

A történet majd’ egy teljes évszázadot átölel (az 1848-ban kitört porosz-dán háborútól a második világháború végéig tart) és számtalan szereplőt mozgat. Azt már említettem, hogy ez a könyv elsősorban egy tengeri kalandregény, azonban minden egyes fejezet más és más műfajú, témájú és hangulatú. Az első oldalakon egy vicces kedvű hajós elhíreszteli a marstaliak körében, hogy itt vannak a poroszok; a városiak azonnal fegyvert ragadnak, ki-ki, amit épp talált, így akár nyújtófát, serpenyőt vagy éppen seprűt – majd kiderül, hogy vicc az egész. Vagy az első csatára készülődve a férfiak úgy érzik magukat a hadihajón, mint a vakációzni induló gyerekek: minden móka, kacagás és persze patakokban folyik a sör. Mintha Hrabalt olvasna az ember.

Majd minden figyelmeztetés nélkül elszabadul a pokol, ágyúgolyók repkednek fejeket leszakítva, a matrózok a többiek kiontott beleiben és vérében gázolnak mit sem értve, szó szerint teli nadrággal, teljesen értelmetlenül, és a végén csak néhány túlélő akad. Ez volt az eddigi legjobb tengeri csatajelenet-leírás, amivel találkoztam, és itt még alig néhány tucat oldal után voltam. Tovább nem is részletezném a cselekményt, de azt hiszem, így is érthető, Jensennek miért sikerült elérnie azt, hogy a könyv ne legyen monoton, ne fúljon unalomba – mindig van valami olyan, akár műfajváltással járó fordulat, ami megmenti a könyvet ettől.

A szerző szülővárosa történetén keresztül mutatja be a vitorláshajók aranykorát, majd elkerülhetetlen bukását – ezzel együtt pedig természetesen Dánia történelmét is. A narráció eléggé különleges, ugyanis sokszor előkerül egy többes szám első személyű, mindentudó narrátor, hasonlóan a görög tragédiák kórusához, aki a város lakosságát testesíti meg, ezáltal minden létező korú, nemű, anyagi helyzetű városlakó véleményét megismerhetjük egy adott témában. A számtalan (főbb) szereplő majd mindegyike egy-egy archetípust testesít meg: így van itt Odüsszeusz, Télemakhosz, Pénelopé, Faust, vagy éppen Mefisztó is. És ha már ördögi figurákat említek, akkor meg kell jegyeznem, hogy ilyen sok jól kidolgozott, pontos motivációkkal és különböző felfogással rendelkező nagybetűs Gonosszal még sehol sem találkoztam, mint itt. Se szeri, se száma ezeknek az ördögi, ellenszenves, agresszív, magával ragadó, karizmatikus vagy éppen kisszerű alakoknak, akik elsősorban a tengeri utazások alatt bukkannak fel, és szabadulnak el igazán.

Jensen könyve mindenképpen érdekes olvasmány mind a könnyedebb, szórakoztatóbb jellegű irodalmat kedvelőknek (a szerző sokszor engedményt tesz a történetvezetésben, hogy minél befogadhatóbb, regényszerűbb legyen az alkotás), mind azoknak, akik érdeklődnek a hajózás realista leírásai és a véresebb csaták iránt, de akár azoknak is, akik ebben a vaskos nagyregényben akarnak szembenézni a maguk Odüsszeuszával vagy éppen Faustjával.

>!
jethro
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

Nehéz besorolni ezt a művet bárhová is. Kalandregény? Történelmi regény? Családregény? Vagy talán mind együtt? Az viszont tény, hogy felhőtlen kikapcsolódást nyújt az olvasónak. Egy remekbe szabott történet, igényes irodalmi szinten elbeszélve.

>!
attila_ P
Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak

Legelőször a könyv címe fogott meg. Miután megláttam és kézbe fogtam, már csak egyetlen kérdés érdekelt: mégis kik lehetnek azok a vízbefúltak? Szerencsére a 700 oldalnyi történetmesélés után kimerítő választ kaphattam arra, hogy kik is azok, akik a tengernek áldozzák fel magukat.
Tulajdonképpen ez a regény nem más, mit Marstal város és lakosainak tündöklése és bukása: hosszú elbeszélése annak, hogy hogyan veszíti el egy vízre termett, abból élő közösség magát a tengert, a hagyományaikat, a jól bejáratott életüket, ezáltal a jövőjüket.
A kisebb-nagyobb történetfoszlányokat igazán lendületesen lehetett olvasni, bebarangolni tulajdonképpen az egész bolygót, és közelről megismerni azt, milyen is lehet tengerésznek lenni. Külön színessé tette az olvasási élményt, hogy az elbeszélés néhol átváltottt a többes szám első személyébe, mintha a narrátor maga is átélte volna az adott pillanatot.
Csak ajánlani tudom azoknak, akik kicsit át szeretnék élni a vitorláshajóktól hemzsegő nemzetközi vizek korszakát, és akiket nem csak a kapitányok, kormányosok és matrózok élete izgat, de a hátrahagyott asszonyok, gyerekek és özvegyek élete is.


Népszerű idézetek

>!
Sheeana P

Nem azért hajózunk, mert van tenger. Azért hajózunk, mert van kikötő.

247

1 hozzászólás
>!
Morpheus

    Olyan sok tervem volt veled. Te mást akartál, én pedig csalódottan megvontam tőled a szeretetemet. Sohasem tanultam meg, hogyan kell feltétel nélkül szeretni. Nem éreztem úgy, hogy az élet bármivel is megajándékozott volna, ezért azt gondoltam, nekem kell megszereznem, az élet azonban nem volt hajlandó üzletet kötni velem. Talán ez a legnagyobb dolog, amit az ember elérhet: úgy szeretni, hogy semmit sem vár cserébe. Nem tudom. Már különbséget sem tudok tenni. Abból, amit szeretetnek neveznek, számomra annyi minden csak keserű kényszer és önmagam feladása.

679. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szeretet
2 hozzászólás
>!
Kuszma P

Elbúcsúztunk anyánktól. Egész életünkben ott voltak, mégsem vettük őket észre soha. A mosóüst vagy a lábasok fölé görnyedtek, arcuk kivörösödött és feldagadt a forró gőztől. Ők tartottak össze mindent, amikor apáink a tengeren voltak. Esténként stoppolótűvel a kezükben rogytak össze a padon. Láttunk valamit, de nem őket. Láttuk a kitartásukat. Láttuk a fáradtságukat. Soha nem kértük őket semmire. Nem akartunk terhet jelenteni a számukra.
Így mutattuk ki a szeretetünket: hallgatással.

2 hozzászólás
>!
arsenal0522

– Egy lelkiismeret, amelyet nem használnak, nem tekinthető lelkiismeretnek.

154. oldal

>!
arsenal0522

Mindig van valaki, akinek szüksége van ránk. Néha megfeledkezünk erről. De talán éppen ez tart életben minket.

309. oldal

>!
vercsa

Sok fiú volt a városunkban, akinek az apja a tengerbe veszett. Apáink gyakran úton voltak, aztán egyszer csak örökre elmentek. Mindössze ennyi volt a különbség aközött, hogy élő vagy holt apával bírt az ember. Nem túlzottan nagy különbség, de elég ahhoz, hogy az ember sírva fakadjon, amikor senki sem látja.

>!
arsenal0522

Csak állt odafent a szószéken, és egy szót sem szólt. Azután nyelőcsöve égni kezdett, előrehajolt és elhányta magát.
Tettét ujjongás és tapsvihar fogadta.
Épp olyan prédikáció volt, amilyet vártunk tőle.

48. oldal

>!
arsenal0522

A legtöbben egyébként is azon a véleményen voltunk, hogy amint minden embernek megvan a maga pokla, azonképpen a mennyországa is, és hogy minden joga megvan arra, hogy megtartsa magának.

62. oldal

>!
pepege MP

Néhány perccel később kigyulladt a hordó a meredek part csúcsán. Azután a Knasterbjergen lévő jelzőtüzet is meggyújtották, és kisvártatva a húsz kilométerre fekvő Synneshojig bezárólag fellobbantak a tüzek a szigeten, míg végül egész AEro lángokban állt, mintha csak Szent Iván éjjele volna.

13. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Szent Iván-éj
>!
arsenal0522

Laurids Madsen már a mennyben volt, ám a csizmájának köszönhetően visszatért a földre.

10. oldal (első mondat)


Hasonló könyvek címkék alapján

Dan Simmons: Terror
Tomcsik Nóra: A változások kora
Steve Berry: A templomosok öröksége
Robert Low: Az ordas tenger
Douglas Scott: Szemtől szemben
Leo Kessler: Hajókaraván a katasztrófába
Ken Follett: A Titánok bukása
Benkő László: Idegen tüzek
Iny Lorentz: A remény földjén
Francis Sibson: S.O.S.