Mezítláb ​a selymes fűben 81% 37 csillagozás

Alig 100 oldal ez a kis kötet, amelynek nemcsak a műfaját, de magát a történetet is elég nehéz meghatározni.

Carolina Schutti 2015-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett kisregénye az emlékezés, az emlékek könyve.

Maya gyermekkorának illatait, ízeit, színeit és az ezek által kiváltott érzéseinek lenyomatát megragadva próbál rálelni mindarra, amiről nem beszéltek többé.

A soha ki nem mondott, eltemetett anyanyelvének szavai és édesanyja emléke mégis ott vannak mindenben és mindenhol és csak arra várnak, hogy végre kiszabaduljanak az álmok birodalmából. Mayának ki kell hát nyitnia a Matrjoska baba minden egyes darabját, fel kell fednie a családja eltemetett történetét, hogy a közepébe visszatehesse a legkisebbet, majd újból összerakva továbbadja a saját lányának.

Hol a hideg és nyikorgó padlódeszkákon téblábolva, hol egy idegen, koszos szőnyegen állva, hol pedig a selymes fűben bóklászva követhetjük végig Mayát ezen a testi lelki utazáson, ahol az elfeledettnek hitt szavak után kutatva a saját elvesztett identitását keresi.

A Mezítláb a selymes fűben nem könnyű olvasmány, a szerteágazó mondatok és gondolattöredékek miatt erős koncentrációt igényel az olvasótól és a regény vége is számos megoldatlan, kibontatlan szálat hagy maga után, azonban a szeretettel teli, édesbús hangulata miatt mégis érdemes kézbe venni a könyvet.

Mezítláb a selymes fűben egy csodálatos érzés, olyan, ami méltán maradhat életünk egyik meghatározó emléke. Legyen az a fű a kertünkben, vagy egy meleg, tücsökciripeléses mező kellős közepén, ahol egyszer régen meztelen talpunkkal éreztük a fű bársonyosságát és simogatását. Imádom ezt a címet!

A történet keserédes, szomorú, pókhálóként szövik át oldalait az emlékek, sőt az egész történet egy nagy pókháló, mert az emlékek hol jönnek, hol pedig nem, egy utazás a múltba, egy részletekből álló élettörténet, melyben mi vagyunk a pókok, akik összeszövik a szálakat. És akkor talán minden a helyére kerül, akár az egymásba pakolt matrjoskababák.

Szép, érzékeny, szívet fájdító történet, mely Maja életének gyökértelenségét és útkeresését helyezi előtérbe, nem ritka érzés ez sem múltban, sem jelenben. Mi magunk is eltűnődhetünk, hogy vajon megtaláltuk-e, amit kerestünk, kerestünk-e egyáltalán és lenne-e mit megtalálni.

Tömör, egyszerű, rövid történetdarabok, Bábuska, Pihekuckó, Meleg málna, Száz kefesimítás, Savanyú tej, A hármas szoba és Holle anyó fejezetcímekkel egy múltját, jelenét és önmagát kereső kislány, majd fiatal nő élettörténete leírható. A szavak finoman és puhán ölelnek körbe bennünket, majd hullanak le, mint a hópelyhek, amikor Holle anyó kirázza a párnáját.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2018/09/mezitlab-selymes-…

„Sok történet befolyásolta az enyémet, megváltoztatták egymást, elkeverednek, néha nem is tudom, hol van vége az egyiknek és hol kezdődik a másik.”

Maja töredezett emlékképei, édesanyjáról, apjáról, aki elhozta a nevelőotthonból, képeslapokat írt neki majd eltűnt az életéből, a nagy- nagynénjéről, aki felnevelte, egy férfiról, aki játékokat vitt neki, amikor kicsi volt, és meséket mondott, és aki szintén traumatikus gyermekkori emlékeket őriz.
Ennek a könyvnek inkább hangulata van, mint története. Egy nő élete épül fel ezekből a hangulatokból, egy nyelv emlékéből (belorusz), amelyet már nem ismer, de tud róla, hogy az anyja nyelve volt. Az Európai Unió Irodalmi Díjával elismert kötet ez a mű is, és nagyon jó tudni, hogy ilyen sokszínű a világunk. A kötet az Európa női szemmel című sorozatban jelent meg. A művet Győri Hanna fordította.
Erre a kihívásra olvastam: https://moly.hu/kihivasok/olvassunk-az-europai-unio-irodalmi-dijat-elnyero-konyveket-2022-ben-is

     Elsőként a borító és a cím vonzotta magára a tekintetem, és akkor úgy voltam vele, bármiről is szól, nekem kell ez a rövidke kis szösszenet. Azoknak úgyis híján vagyok itthon. A fülszövegből sem derült ki túl sok minden, csupa sejtelem egy részletből, melyben annyi világos, hogy egy mára már felnőtt meséli életének egy meghatározó pillanatát a gyerekkorából.
     Ez a könyv végig ilyen csupa sejtelem. Időnként csak olvasás közben rájövünk, hogy most épp időt váltottunk, sokáig nem tudni a nevek kik is valójában, milyen kapcsolat áll fenn köztük, mikor és hol is vagyunk a világban, ez kissé zavart is. A végére tisztázódik úgy-ahogy a kép. Nekem most ez volt a legnagyobb bajom a könyvvel, hogy csak utalgat, homályban hagyja a dolgokat, pedig néha jobb kimondani pontosan mindent, nekem most erre lett volna szükségem ettől a könyvtől, de ezt nem kaptam meg, ami hagyott némi űrt bennem. Viszont más szempontból, az emlékek apró mozzanatait olyan szép képekkel, hangulatfestésekkel ragadta meg, hogy bennem is sok mindent felidézett, amik számomra kellemes emlékek, de a regényben mindent inkább a keserédes, nyugtalanító hangulat hat át.
     A végén nem tudunk meg sok mindent Majáról, hová vezetett az útja, mintha a múlt miatt elhagyta volna a jelenét, ami végre biztos pontot, biztonságot jelenthetett volna számára, hogy tudja, van helye, de ő elment feltárni a múltat, amin már úgysem változtathat. De ahogy a matrjoska baba motívuma szépen mutatja, a sok kis képből rajzolódik ki a teljes kép, az összes tagja alkotja az egészet, akárcsak az életben. Minden hozzájárul ahhoz a személyhez, akik ma vagyunk, akár pozitív, akár negatív emlék, akár maradandó, akár már elfelejtett. Bizonyos dolgokat, csak idővel tudunk értékelni, és talán megbánunk tetteket, vagy ami nem tettünk meg, pedig meg kellett volna. Még ha ezen változtatni már nincs is lehetőségünk.

Az elején kuszának tűnt, amit a párbeszédek hiánya csak még inkább erősített. Ugyan beszélnek a kisregényben, de ez egy csendesen csordogáló történetfolyam. Nem érződik rajta, hogy annyira osztrák lenne, bár a helyszínek feltehetően az Alpokban helyezkednek el. Sokkal inkább volt szláv, amire a borítón feltűnő matrjoska baba is utalt. A végére azonban teljesen nosztalgikus hangulatba hozott.

Bővebben: https://egy-lany-blogja.blogspot.com/2021/04/matrjoskak…

Az aranyos borító és napsugaras cím meglepően melankolikus történetet takar. Maja emlékfoszlányokon, keserédes benyomásokon, elfeledett illatokon és ízeken keresztül próbálja összeileszteni a múlt töredékeit. A saját identitáskeresése mellett az is motiválja, hogy a kislánya ne nőjön fel olyan gyökértelenül, mint ő. A szöveg nagyon homályos és csapongó, oda kell figyelni a részletekre, mert rengeteg minden marad kimondatlanul. A végére mégis olyan szépen simulnak össze a különböző darabkák, ahogy a matrjoska babák illeszkednek egymásba.
Az írónő lírai stílusa elvitte a hátán a könyvet, de sajnálom, hogy nem bontotta ki jobban a történetet, mert rengeteg izgalmas szál gabalyodott egymásba, amikről szívesen olvastam volna még. Persze a rövid köteteknek is megvan a maga varázsa, de ennek pont jót tett volna némi részletezés.

Főszereplőnk, Maja élete körvonalazódik elénk gyermekkorától a fiatal felnőtt koráig. Sokszor van ugrás az időben, és apránként, emléktöredékekből ismerjük meg élétének egy-egy mozzanatát.
“Csak azt tudom, hogy nem értettem a nagynénémet, aki ismeretlen nyelven beszélt hozzám, és az idegen férfinak, aki elhozott, azt kellett mondanom, hogy apa.”
“Az anyámmal együtt elvesztettem a nyelvemet is, az altató és vigasztaló mondatokat, a szavaknak ezt a ringását és ringatását, a nyelvi szigetünket, amin csak mi ketten laktunk,…”
Ez az érzés rátelepszik Maja egész életére, keresi a múltját és a jelenét. Minden egyes szereplőnek van valami fájdalmas a múltjában, egyfajta szomórúság érezhető végig a könyvön.
Nem tudjuk pontosan mikor és hol bontakoznak ki az események, csak néhány emlék tárul elénk, amiből nekünk, olvasónak kell összeilleszteni a darabkákat. Tetszett ez a fajta sejtelmes és búskomor hangulat, amely az egész könyvet átszövi.

Hiszen ez tulajdonképpen egy útkeresés! És ez csak a könyv végén esett le. Egy út a valódi múlthoz, az emberi identitáshoz… is.

Az egyes fejezetekből, mint ablakkeretben maradt meredező üvegszilánkokból, darabkákból rajzolódik ki a történet. Nagyon tetszett, hogy a darabossága ellenére sem volt hiányérzetem.

Nagyon szépen átadja a hangulatokat, az apró mozdulatokban, cselekvésekben, tárgyakban, mint például a matrjoska babákban, a málnaszörpben, vagy a pihekuckóban. Kellemes, pedig mellette elgondolkodtató, sőt, elborzasztó emberi sorsokkal találkozunk. Elveszett identitások, várakozás valamire, valakire, hiány. Szerettem ezt a könyvet, bár néha nehéz volt olvasni.

A könyv borítója nagyon tetszik. A belsejével se volt sok gondom, csak valahogy nem voltam ráhangolódva. Szeretnék még olvasni az írónőtől, sőt, lehet, hogy ezt is el fogom majd még egyszer olvasni. Egyszerűen most nem tudtam összeraknia kirakós elemeit. Maja nagyon szimpatikus szereplő, azt hiszem, nem teljesen úgy alakul az élete, ahogy szeretné, spoiler

Cuki könyvecske, amit mintegy véletlenül vettem meg, hirtelen felindulásból.
Minimalista és melankolikus. Végig hiányérzetem volt, ahogy olvastam. Nem véletlenül, épp olyan hiányosak a főszereplő gyökerei. Mégis nagy időszakot ölel át, egy életet, amire sok másik nyomta rá bélyegét, hasonlít is rájuk, mégsem azonos, akár a matjoska babák. Sok titok, elfeledett anyanyelv, elhallgatott részletek, épp csak felvillanó utalások, ritkuló sorok. Mint éjjel vezetni lámpa nélkül.
Balladákat idéz a regény szerkezete. A könyvön végigfutó tompa fásultság talán a baljós hangulatot és az ismétléseket idézi. Maja ennek épp a közepében van, a kezében a legkisebb baba, (aminek a hiánya talán fel sem tűnik), és saját szórványos emlékképeiből próbálja visszafejteni a családja múltját. Egyetlen kiragadott matrjoska babáról nem tudjuk megítélni, milyen a többi. Modern ballada, egy, a Közép- és Kelet Európai történelmi viharok sodrásában fogant sorsról. Egy víz által elsodort, lassan szertefoszló írás. Talán egy titkot őrző levél, talán egy verskezdemény, talán egy évszázad által átkarolt generációk hiányos-homályos története…