Lelkek ​labirintusa (Az Elfeledett Könyvek Temetője 4.) 82 csillagozás

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Barcelona, ​ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak.
Az Elfeledett Könyvek Temetője című regényciklus első része, A szél árnyéka 2001-ben jelent meg spanyolul. A sorozat hamar a kortárs irodalom élvonalába került, öt világrészen hódít. További darabjai az Angyali játszma, A mennyország fogságában és a Lelkek labirintusa.
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai”. Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán – nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül.… (tovább)

Eredeti mű: Carlos Ruiz Zafón: El laberinto de los espíritus

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Európa, Budapest, 2018
816 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058793 · Fordította: Kürthy Ádám András
>!
Európa, Budapest, 2018
816 oldal · ISBN: 9789634059776 · Fordította: Kürthy Ádám András

Enciklopédia 36

Szereplők népszerűség szerint

Fermín Romero de Torres · Daniel Sempere · Alicia Gris · Vargas · Fernandito · művész


Kedvencelte 19

Most olvassa 18

Várólistára tette 107

Kívánságlistára tette 106

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
robinson P
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Tény, hogy vaskos a kötet, 816 oldal, de ez nem lehet akadály egy igazi könyvmolynak! Kiadós és súlyos darab, azonban kihagyhatatlan. Főleg, ha az előzőeket is olvasta.

https://gaboolvas.blogspot.com/2018/09/lelkek-labirintusa.html

2 hozzászólás
>!
meseanyu MP
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Nagyon jól összerakta Zafón ezt az utolsó kötetet, izgalmas volt, megható, vicces, minden, ami kell. Én az utolsó harminc oldalt kicsit untam, az lehetett volna jobb is, de mégsem vonok le semmit ezért, mert az előtte levő többszáz oldal meg tökéletesen magával ragadott.

>!
Marcus
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Avagy hogyan rontsunk el mindent.

Zafón a sorozat negyedik részét alaposan előkészítette, hiszen az első és a második könyv két, nagyjából különálló történetet mesélt el, a harmadik rész pedig Fermín történetén keresztül kezdte el összekötni a szálakat, bár rövidsége miatt csak a nagyszabású befejezés előkészítésének volt tekinthető. Így tehát minden készen állt ahhoz, hogy a negyedik kötet igazi tűzijáték legyen.

Ehhez képest kapunk egy vadiúj karaktert Alicia képében, akinek nemcsak a nyomozása teljesen érdektelen, hanem ő maga is. Nekem egy pillanatig sem volt hiteles az életútja, és így a viselkedése sem. A mellé behozott szereplők sem voltak sokkal jobbak, legjobb esetben is sablonosak lettek. Mivel a könyv bő első felében az ő nyomozásuk zajlik, Semperéék és barátaik pedig a háttérbe szorulnak, így kifejezetten unalmas az olvasás addig. Ami azt illeti, annyira nem halad sehova ez a bizonyos nyomozás, hogy Zafón egyszercsak fogja, kukába dobja az egészet, és két oldalban elmeséli az egész megoldást, hogy haladjunk is valamerre (csak a Word-ben elfelejtette megnyomni a törlés gombot).

Miután visszatérünk a Sempere-féle kerékvágásba, csak mérsékelten javul a helyzet, ugyanis az első részben megismert Daniel eléggé bugyután viselkedik, Fermín poénjai inkább erőltetettek, mint jók, és igazából a sztori sem túl erős. (David Martín történetének „megoldása” kifejezetten gyenge – egyszerűen nem hittem el, hogy ennyire bugyuta lezárást kap ez a szál.) A végére pedig Julián extra pár oldala teljesen felesleges – mint ahogy a könyv első fele is.

Mindent egybevéve persze azért még mindig Zafónról beszélünk. Ha nem is rajongtam végig, ha nem is ütöttek annyira a poénok és a fordulatok, ha nem is lehetett átérezni a „Barcelona sötét irodalmi élete” hangulatot, alapvetően azért jól lehetett olvasni, és egy-két részlettől eltekintve egyáltalán nem mondanám rossznak. De azért – akár rövidebb terjedelemben, akár ugyanilyenben – ezt teljesen másképpen kellett volna megírni.

4 hozzászólás
>!
Nyctea P
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Tavaly óta csücsül a polcomon az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötete. Halogattam az olvasását, vártam a tökéletes alkalmat, azt az időszakot az életemben, mikor majd lesz időm nyugodtan elmerülni ebben a monumentális történetben, és úgy ízlelgethetem, kortyról kortyra, mint valami finom italt.
Aztán rájöttem, hogy ilyen időszak nem lesz egyhamar, így hát belekezdtem. A finom ital pedig végül savanyúbb lett, mint vártam.

Igen, sajnos csalódtam. Míg A szél árnyéka egyszerűen elvarázsolt, az Angyali játszma baljóssága a bőröm alá kúszott, A mennyország fogságában pedig egyre fokozta a kíváncsiságomat, ez a kötet inkább csak összezavart és feldühített. Megjelenik az a hangulat és az a szépség, ami miatt annyira szeretem ezt a sorozatot, de sokszor már kissé erőltetettnek és klisésnek éreztem a stílust és a történetet is.
Bosszantottak a szereplők is. Aliciát nem kedveltem meg különösebben, szegény Daniel egy bárgyú figurává degradálódott, akit mindenki úgy kezel, mintha egy idióta lenne, Fermín szóvirágai pedig ezúttal inkább idegesítőek voltak, mint viccesek.
Kicsit túl lett írva, túl lett bonyolítva ez a könyv. Szépen összedolgozta, lezárta ugyan a főbb történetszálakat, mégis hiányérzetem volt, talán mert elcsúsztak az arányok: bizonyos érdektelen részeket túl hosszan fejtett ki spoiler , míg másokat pikk-pakk elintézett. Még mindig vannak kérdések, amik izgatják a fantáziámat.

Persze most is egy élmény volt visszatérni Zafón Barcelonájába, ebbe a sötét színekkel festett, szinte külön személyiségként létező városba, de sajnos az író ezúttal egy kicsit túlgondolta a dolgokat, és pont ezzel ölte meg a varázst.

4 hozzászólás
>!
theodora 
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

A Lelkek labirintusa a maga 800 oldalával lezárja A szél árnyékában elkezdett történetfolyamot, ami nagyrészt a 20. századi Barcelonában játszódik. Olyan szereplők és történetszálak bukkannak fel, és varródnak el amik az előző kötetekben megjelentek: Fermín, a Sempere család, a titokzatos és balsorsú írók.
Ebben a regényben mindazt egyesítette Zafón, ami előzményekben felbukkant: a lélek sötét bugyraitól, a noiros krimi szálon át, a csipkelődő-humoros baráti közegig, ami egyedivé teszi ezt a sorozatot.
Természetesen ajánlom ezt a könyvet, mindenkinek aki olvastam az első három részt – ha pedig felkeltettem a figyelmedet, és még nem kezdted el a sorozatot, akkor jó szívvel ajánlom ;) Most tervbe vettem megvenni új kiadásban és újraolvasni az első részt – egy végtelen körforgást nyújtanak ezek a könyvek, mert az garantált, hogy nem fedezed fel minden szépségét – információmorzsáját első olvasásra! :)

>!
Belle_Maundrell 
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Ez életem legtúlírtabb könyve. Már ha van ilyen szó. Nem arról van szó, hogy ez a könyv tele van felesleges részekkel, amik halálra untattak és tök feleslegesek, hanem gyakorlatilag A szél árnyéka után minden az. Egyáltalán nem bánom, hogy csak az csücsül itt a polcomon, mert ha egyszer újra akarom olvasni, akkor biztos, hogy csak az első részt fogom. Annak a szuper, könyvmolyos kisugárzásnak és varázsnak nyoma sincs a későbbiekben.
Sejtettem, hogy nem leszek oda érte, és azt hiszem, csak a hajdani szép emlékek tiszteletére kap három csillagot, mert a végére határozottan elegem lett belőle. Ezt a történetet simán el lehetett volna mesélni 400 oldalban is, ehhez képest a duplája, és jaj, mennyire nem kapott el a hangulata.
Eleve nem érdekelt Isabella mondjuk róla kb. 50 oldal szól, és ismét megállapítottam, hogy Zafón mennyire nem tud női karaktereket írni. Alicia egy kész katasztrófa volt, halálra idegesített. Mintha valami rossz akciófilm hősnője lett volna, amiről villámsebességgel kapcsolok el. Egyáltalán nem tetszett, hogy ő került a középpontba. Mondjuk mindegy, mert a meglehetősen háttérbe szorult Sempere család sem volt a régi, Daniel tökhülye lett spoiler, és hosszú távon még Fermín is az agyamra ment a dagályos szónoklataival, pedig eddig szerettem. De most egyszerűen túl sok volt.
A gonoszok ténykedése nem izgatott, nagyon kiszámítható volt. spoiler És amikor ismét felbukkant a gótikus villát elemésztő tűz, akkor konkrétan fogtam a fejem, mert egy kivételével szerintem az író minden könyvében van ilyen.
Azt értékelem, ahogy összekötötte a négy könyvet, de tényleg halálosan túlírt az egész. A Juliános rész iszonyú felesleges, már nem is érdekelt, és számoltam az oldalakat, hogy mikor lesz már vége. Meg amúgy is, ki kíváncsi Juliánra? Közben meg mégis vannak megmagyarázatlan dolgok, pl. az eleje, amikor Fermín keresi azt a nőt, meg ilyesmik.
Lehet, hogy azért, mert már több Barcelonában játszódó könyvet olvastam, de most a helyszín varázsa is hiányzott, se a színes, se a darkos arca nem jött át, pedig az első részben azt is nagyon szerettem.
Kár érte, de legalább az egész sorozatot letudtam. Mindenesetre maradok A szél árnyékánál, nekem ott ér véget ez a történet.

2 hozzászólás
>!
Habók P
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Szép hosszú negyedik kötet, és sajnos nem lesz ötödik. Zafón – igéretét megtartva – ezúttal tényleg elvarrt minden fontos szálat. Ehhez több új szereplőt kellett bevonnia, és nagyon jól tette. Aliciát és Vargas nagyon megkedveltem, néhány epizódszereplő és rokonszenves lett. Azért volt, akit ellenszenvesnek ítéltem kezdetbe, és nem is tévedtem. Nyolcszáz oldalt sem untam ebből a történetből. (És előbb-utóbb lesz ebból több is, mert hiába írja a fülszöveg, ez a könyv bizony nem áll meg magában, ehhez el kell olvasni az előző köteteket. Illetve újraolvasni.)

>!
dorothy_emerald I
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

„Egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai.”
***

Eleinte azt gondoltam, hogy az előzmények felelevenítése nélkül, körülbelül annyira jó ötlet ebbe a regénybe belekezdeni, mint hajnali három körül még kikérni egy kilépő felest, ami a nagyon rossz és a teljesen elhibázott között van valahol. Aztán nagyjából a 100. oldal magasságában rájöttem, hogy ez valószínűleg a legjobb, ami velem és ezzel a könyvvel történhetett. Így, hogy csak néhány névre és hangulatfoszlányokra emlékeztem, nem kerestem a Szél árnyékát a szövegben. Nem váltam kielégíthetetlen rajongóvá, aki tulajdonképpen az első könyvet szeretné ismét megkapni, csak kicsit máshogy. És így nem is zavart a teljesen új főhősnő, a régi cselekményekkel összekapcsolódó, de mégiscsak önálló történetszál.

Hogyan is zavarhatott volna, hiszen a legfontosabbat hozza a könyv: a hangulatot. Kicsit misztikus, kicsit rejtélyes és kellően sötét és hátborzongató, hogy este félve tekingessek szét a sötét lakásban. És ugyan Barcelona nem lett a kedvenc városom, de azt tagadhatatlanul élveztem, mikor cél nélkül bóklásztam és tévedtem el a gótikus negyed szűk utcácskáiban, amik pont olyanok, mint ez a sorozat. Hátborzongatóak, de játékosak.

Összességében kicsit túlírt lett a negyedik rész, és valamennyire elnyújtott is, megkockáztatom, hogy csöppet földhözragadtabb is, mint elődei, de a varázslat azért így is megtörténik. Zafón képes arra két mondatával, hogy egy egész város terüljön el szemem előtt, mintha táncba hívná a fantáziámat, ami örömmel fogja kézen Zafón mondatait, hogy pörögve-forogva együtt hozzanak létre egy kis kísértetvilágot.

>!
Amargant
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Carlos Ruiz Zafón, Spanyolország talán legismertebb írója negyedik alkalommal fogta kézen olvasóját és vezette vissza imádott városa, Barcelona zegzugos utcáira, hogy méltó lezárást kaphasson a Sempere család és az Elfeledett Könyvek Temetőjének története.

Vitatkoznék a könyv fülszövegével, mely szerint a könyv – a ciklus többi kötetéhez hasonlóan – önállóan is megállja a helyét, ugyanis ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen, ismerni kell a korábbi regényeket is, mivel azok szereplői, és eseményei megidéződnek a lapokon, és Zafón elvarrt minden, korábban nyitva hagyott történetszálat ebben a grandiózus történetben. Grandiózus, nem csak a terjedelme miatt, hanem azért is, mert nagyon sok régi és új szereplőt mozgat az író a „kárhozottak városában”, megelevenedik az Angyali játszmából és a Mennyország fogságában-ból jól ismert David Martin, a Szél árnyékában főszereplő Daniel Sempere kicsit háttérbe szorul, hogy teret engedjen édesanyja, Isabella és David Martin eddig nem ismert élettörténetének, feltűnik a rettegett Fumero felügyelő is pár oldal erejéig, hogy aztán átadja a stafétát egy talán még nála is gonoszabb, hatalmat kiszolgáló csatlósnak, Hendayanak. Mindegyikük története önmagában is elég érdekes, regénylabirintusát Zafón azonban nem köréjük, hanem egy eddig nem szereplő nő, Alicia Gris köré építette fel.
Alicia az író eddigi legjobb női karaktere, ellentmondásos személyiség, titokzatos, veszélyes, erős, de mégis esendő, aki egy ördögi, a Franco-éra legfelsőbb köreibe érő összeesküvés felgöngyölítésén fáradozik, amiben társa egy Vargas nevű, tapasztalt, hősnőnknél sokkal megfontoltabb nyomozó, akivel munkakapcsolatuk a kezdeti nehézségek után egymásért kiálló bajtársiassággá alakul. Klisének hangzik, de Zafón tökéletesen megoldotta, hogy a szereplők szurkálódó párbeszédei ne erőltettek és kiszámíthatóak legyenek, hanem élőek, tökéletesen modellezve Alicia és Vargas kapcsolatának változó dinamikáját. A regény hangulata nagyon noir-os, az író ezt a zsánert is remekül tudja hozni. Ez az egyik, amit nagyon szerettem ebben a könyvben, sok műfajt idéz meg, de úgy, hogy az a szöveg és a történet szolgálatában áll: a Lelkek labirintusa egyszerre bűnügyi történet, gótikus regény, monumentális családtörténet, korrajz, és természetesen óda Barcelonához. Amit hiányoltam, az a Szél árnyékát belengő, gótikus-misztikus atmoszféra volt, ami anno első olvasásra magával ragadott.
A korábbi három kötet elvarratlan szálait és jelen regény cselekményeit mesterien egybeszőve Zafón tényleg választ adott minden kérdésünkre, megoldódik a bűnügy, és kiderül, Alicia sorsa miként kapcsolódik a Sempere családéhoz (és főleg mindenki kedvenc Fermínjéhez). A regény végén szinte valamennyi szereplő sorsába betekinthetünk Daniel fia, Julián Sempere jóvoltából, viszont Zafón ezzel is érzékelteti, hogy az Elfeledett Könyvek Temetőjének kapuja bezárult, a történet – sokunk nagy bánatára – véget ért.

Remélem, hogy az Európa Kiadó elhozza magyarul a magamfajta rajongóknak az író ifjúsági, Prince of Mist-trilógiáját, aki pedig nem szeretne kiszakadni Zafón Barcelonájából, az író honlapján meghallgathatja a Szél árnyékához komponált saját szerzeményeit, vagy foglalhat egy Szél árnyéka-tematikájú sétát Barcelonába, közben pedig lehet reménykedni, hogy a Temető kapuja esetleg még egyszer újra kinyílik, hiszen „ egy történetnek nincs se eleje, se vége, csak bejáratai”.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
szallosas P

Azok az emlékek üldözik legkitartóbban az embert, melyekről mélyen hallgat.

13. oldal

>!
Melcsó

– Daniel, az életben semmi sem egyszerű, ami ér valamit.

17. oldal

>!
Habók P

Minden rossz ember mögött áll egy még rosszabb nő.

121. oldal

>!
Belle_Maundrell 

Ha nem tanulsz nyelveket, karfiolpüré lesz az agyadból.

412. oldal (Európa, 2018)

Kapcsolódó szócikkek: Fermín Romero de Torres
>!
Melcsó

Az ember fiatalon még olyannak látja a világot, amilyennek lennie kellene, nem pedig olyannak, amilyen valójában.

550. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fiatalság · világ
>!
Melcsó

Aki félelem nélkül vág neki a kalandnak, az csupán ütődött.

420. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kaland
>!
Melcsó

– Micsoda idők, nem igaz? Aki valaki, az senkinek látszik, aki pedig két napja még senki sem volt, ma már túlságosan is hasonlít saját magára.

370. oldal

>!
Habók P

A műveket sosem lehet befejezni. Az a trükk, hogy tudd, mikor kell befejezetlenül letenni őket.

301. oldal

>!
Melcsó

– Nézze csak. Ezt biztos a moziból tanulta – fűzte hozzá Vargas.
– Hát nem a moziból tanul ma mindenki élni?
– Ilyen világot élünk.

278. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet · mozi · Vargas

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Christie Golden: Assassin's Creed – Hivatalos filmregény
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám
Jesús Izcaray: Madrid peremén
Isabel de Navarra: Átok fogan Madridban
Dorothy Stannard (szerk.): Madrid
Nick Inman – Clara Villanueva: Madrid
Alfonso E. Pérez Sanchez: A Prado
Kádár Tímea: Madrid
Christopher Rice – Melanie Rice: Madrid
Madrid – A legjobb városnéző útvonalak