89. legjobb krimi könyv a molyok értékelése alapján

Lelkek ​labirintusa (Az Elfeledett Könyvek Temetője 4.) 154 csillagozás

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Barcelona, ​ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak.
Az Elfeledett Könyvek Temetője című regényciklus első része, A szél árnyéka 2001-ben jelent meg spanyolul. A sorozat hamar a kortárs irodalom élvonalába került, öt világrészen hódít. További darabjai az Angyali játszma, A mennyország fogságában és a Lelkek labirintusa.
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai”. Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán – nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül.… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Európa, Budapest, 2018
816 oldal · keménytáblás · ISBN: 978634058793 · Fordította: Kürthy Ádám András
>!
Európa, Budapest, 2018
816 oldal · ISBN: 9789634059776 · Fordította: Kürthy Ádám András

Enciklopédia 38

Szereplők népszerűség szerint

Fermín Romero de Torres · Daniel Sempere · Alicia Gris · Vargas · Fernandito


Kedvencelte 38

Most olvassa 28

Várólistára tette 148

Kívánságlistára tette 153

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

robinson >!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Tény, hogy vaskos a kötet, 816 oldal, de ez nem lehet akadály egy igazi könyvmolynak! Kiadós és súlyos darab, azonban kihagyhatatlan. Főleg, ha az előzőeket is olvasta.

https://gaboolvas.blogspot.com/2018/09/lelkek-labirintusa.html

2 hozzászólás
meseanyu P>!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Nagyon jól összerakta Zafón ezt az utolsó kötetet, izgalmas volt, megható, vicces, minden, ami kell. Én az utolsó harminc oldalt kicsit untam, az lehetett volna jobb is, de mégsem vonok le semmit ezért, mert az előtte levő többszáz oldal meg tökéletesen magával ragadott.

Amadea>!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Jó sok év eltelt, mióta először találkoztunk Zafónnal és kézen fogott, hogy elvezessen Az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Mintha kifejezetten nekem írta volna, gondolta a naiv, impulzív 18 éves énem, aki egy röpke barcelonai nyaralás után kezdett bele A szél árnyékába, és még a csillagok együttállása is kedvezett, micsoda sorsszerű véletlen.

A harmonikus viszony egészen A mennyország fogságábanig kitartott, ott kicsit megbicsaklott a szerzőbe vetett bizalmam, amelyet a Marina se tudott teljesen helyreállítani és kezdtem azt gondolni, hogy hát izé, kinőttem Zafónból, vagy ő öregedett meg (vagy mindketten).

Aztán megjelent az irdatlan nagyságú Lelkek labirintusa, amit csak megvettem, mert, mert, mittudomén, valami fiatalkori naiv ragaszkodás maradványa vezérelt, pedig még dühös is voltam magamra, hogy sose fogom elolvasni, mi van, ha végig szenvedni fogok vele – tehát a nyaralásnál jobb alkalom fel se merülhetett volna, mindent vagy semmit alapon bedobtam a táskába.

Micsoda mázli, hogy nagyon szerettem olvasni! Zafón beleadott anyait-apait, szálakat kötött össze és fűzött tovább, újakat kezdett meg, végre úgy éreztem, ez egy szép nagy, a saját lábain megálló, kövér kis történet, ami tényleg olyan, mint egy labirintus, valahol belépsz és mindegyik ajtó egy újabb folyosóra nyílik; embereset izzadhatott, mire ezt a katyvaszt összesimogatta, mert ez a kötet a kezdet és a vég szintézise, benne van az egész Sempere família, David Martín, Fermín, Fumero, a Temető és jó pár új szereplő, akikre vérfrissítés gyanánt már nagy szükség volt ebben a beltenyészetben, egyedül az új főgonoszt találtam haloványnak. Alicia (vagy ő az ördög, vagy nem) a kapcsolódási pont, fantasztikus karaktere és története van, annyira, hogy ellopta a show-t Daniel Semperétől, aki ebben a történetben eljut a lelki pokol mély bugyraiba, ami Aliciának a természetes közege. Beatrice és Alicia is érdekes kettőst alkot a regényben, két erős nő, de Bea határozottsága az egészséges lelkében rejlik, míg Alicia folyton a sötétség peremén táncol és előbb-utóbb felemésztik a démonai.

Maga a történet szerteágazó, burjánzó, mégis kerek egészet alkot a maga ármányaival, fizikai rémtetteivel, hihetetlenül jólesett elmerülni benne. Mármint nem a rémtettek miatt, hanem mert a gótikus felnőtt rémmese-stílus még mindig a szívem csücske, úgy tűnik.

Marcus>!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Avagy hogyan rontsunk el mindent.

Zafón a sorozat negyedik részét alaposan előkészítette, hiszen az első és a második könyv két, nagyjából különálló történetet mesélt el, a harmadik rész pedig Fermín történetén keresztül kezdte el összekötni a szálakat, bár rövidsége miatt csak a nagyszabású befejezés előkészítésének volt tekinthető. Így tehát minden készen állt ahhoz, hogy a negyedik kötet igazi tűzijáték legyen.

Ehhez képest kapunk egy vadiúj karaktert Alicia képében, akinek nemcsak a nyomozása teljesen érdektelen, hanem ő maga is. Nekem egy pillanatig sem volt hiteles az életútja, és így a viselkedése sem. A mellé behozott szereplők sem voltak sokkal jobbak, legjobb esetben is sablonosak lettek. Mivel a könyv bő első felében az ő nyomozásuk zajlik, Semperéék és barátaik pedig a háttérbe szorulnak, így kifejezetten unalmas az olvasás addig. Ami azt illeti, annyira nem halad sehova ez a bizonyos nyomozás, hogy Zafón egyszercsak fogja, kukába dobja az egészet, és két oldalban elmeséli az egész megoldást, hogy haladjunk is valamerre (csak a Word-ben elfelejtette megnyomni a törlés gombot).

Miután visszatérünk a Sempere-féle kerékvágásba, csak mérsékelten javul a helyzet, ugyanis az első részben megismert Daniel eléggé bugyután viselkedik, Fermín poénjai inkább erőltetettek, mint jók, és igazából a sztori sem túl erős. (David Martín történetének „megoldása” kifejezetten gyenge – egyszerűen nem hittem el, hogy ennyire bugyuta lezárást kap ez a szál.) A végére pedig Julián extra pár oldala teljesen felesleges – mint ahogy a könyv első fele is.

Mindent egybevéve persze azért még mindig Zafónról beszélünk. Ha nem is rajongtam végig, ha nem is ütöttek annyira a poénok és a fordulatok, ha nem is lehetett átérezni a „Barcelona sötét irodalmi élete” hangulatot, alapvetően azért jól lehetett olvasni, és egy-két részlettől eltekintve egyáltalán nem mondanám rossznak. De azért – akár rövidebb terjedelemben, akár ugyanilyenben – ezt teljesen másképpen kellett volna megírni.

4 hozzászólás
Nyctea P>!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Tavaly óta csücsül a polcomon az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötete. Halogattam az olvasását, vártam a tökéletes alkalmat, azt az időszakot az életemben, mikor majd lesz időm nyugodtan elmerülni ebben a monumentális történetben, és úgy ízlelgethetem, kortyról kortyra, mint valami finom italt.
Aztán rájöttem, hogy ilyen időszak nem lesz egyhamar, így hát belekezdtem. A finom ital pedig végül savanyúbb lett, mint vártam.

Igen, sajnos csalódtam. Míg A szél árnyéka egyszerűen elvarázsolt, az Angyali játszma baljóssága a bőröm alá kúszott, A mennyország fogságában pedig egyre fokozta a kíváncsiságomat, ez a kötet inkább csak összezavart és feldühített. Megjelenik az a hangulat és az a szépség, ami miatt annyira szeretem ezt a sorozatot, de sokszor már kissé erőltetettnek és klisésnek éreztem a stílust és a történetet is.
Bosszantottak a szereplők is. Aliciát nem kedveltem meg különösebben, szegény Daniel egy bárgyú figurává degradálódott, akit mindenki úgy kezel, mintha egy idióta lenne, Fermín szóvirágai pedig ezúttal inkább idegesítőek voltak, mint viccesek.
Kicsit túl lett írva, túl lett bonyolítva ez a könyv. Szépen összedolgozta, lezárta ugyan a főbb történetszálakat, mégis hiányérzetem volt, talán mert elcsúsztak az arányok: bizonyos érdektelen részeket túl hosszan fejtett ki spoiler , míg másokat pikk-pakk elintézett. Még mindig vannak kérdések, amik izgatják a fantáziámat.

Persze most is egy élmény volt visszatérni Zafón Barcelonájába, ebbe a sötét színekkel festett, szinte külön személyiségként létező városba, de sajnos az író ezúttal egy kicsit túlgondolta a dolgokat, és pont ezzel ölte meg a varázst.

4 hozzászólás
EssentialHencsi P>!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Nem csillagozom, nem lennék sportszerű a könyvvel szemben.* Túl sokat vártam rá, túl nagyok voltak az elvárásaim,már-már misztifikáltam magamban. Inkább elolvasom A szél árnyékát vagy a Marinát még kétszer.
*Sajnos mégis kellett egy kihívás miatt.

Belle_Maundrell >!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Ez életem legtúlírtabb könyve. Már ha van ilyen szó. Nem arról van szó, hogy ez a könyv tele van felesleges részekkel, amik halálra untattak és tök feleslegesek, hanem gyakorlatilag A szél árnyéka után minden az. Egyáltalán nem bánom, hogy csak az csücsül itt a polcomon, mert ha egyszer újra akarom olvasni, akkor biztos, hogy csak az első részt fogom. Annak a szuper, könyvmolyos kisugárzásnak és varázsnak nyoma sincs a későbbiekben.
Sejtettem, hogy nem leszek oda érte, és azt hiszem, csak a hajdani szép emlékek tiszteletére kap három csillagot, mert a végére határozottan elegem lett belőle. Ezt a történetet simán el lehetett volna mesélni 400 oldalban is, ehhez képest a duplája, és jaj, mennyire nem kapott el a hangulata.
Eleve nem érdekelt Isabella mondjuk róla kb. 50 oldal szól, és ismét megállapítottam, hogy Zafón mennyire nem tud női karaktereket írni. Alicia egy kész katasztrófa volt, halálra idegesített. Mintha valami rossz akciófilm hősnője lett volna, amiről villámsebességgel kapcsolok el. Egyáltalán nem tetszett, hogy ő került a középpontba. Mondjuk mindegy, mert a meglehetősen háttérbe szorult Sempere család sem volt a régi, Daniel tökhülye lett spoiler, és hosszú távon még Fermín is az agyamra ment a dagályos szónoklataival, pedig eddig szerettem. De most egyszerűen túl sok volt.
A gonoszok ténykedése nem izgatott, nagyon kiszámítható volt. spoiler És amikor ismét felbukkant a gótikus villát elemésztő tűz, akkor konkrétan fogtam a fejem, mert egy kivételével szerintem az író minden könyvében van ilyen.
Azt értékelem, ahogy összekötötte a négy könyvet, de tényleg halálosan túlírt az egész. A Juliános rész iszonyú felesleges, már nem is érdekelt, és számoltam az oldalakat, hogy mikor lesz már vége. Meg amúgy is, ki kíváncsi Juliánra? Közben meg mégis vannak megmagyarázatlan dolgok, pl. az eleje, amikor Fermín keresi azt a nőt, meg ilyesmik.
Lehet, hogy azért, mert már több Barcelonában játszódó könyvet olvastam, de most a helyszín varázsa is hiányzott, se a színes, se a darkos arca nem jött át, pedig az első részben azt is nagyon szerettem.
Kár érte, de legalább az egész sorozatot letudtam. Mindenesetre maradok A szél árnyékánál, nekem ott ér véget ez a történet.

2 hozzászólás
theodora>!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

A Lelkek labirintusa a maga 800 oldalával lezárja A szél árnyékában elkezdett történetfolyamot, ami nagyrészt a 20. századi Barcelonában játszódik. Olyan szereplők és történetszálak bukkannak fel, és varródnak el amik az előző kötetekben megjelentek: Fermín, a Sempere család, a titokzatos és balsorsú írók.
Ebben a regényben mindazt egyesítette Zafón, ami előzményekben felbukkant: a lélek sötét bugyraitól, a noiros krimi szálon át, a csipkelődő-humoros baráti közegig, ami egyedivé teszi ezt a sorozatot.
Természetesen ajánlom ezt a könyvet, mindenkinek aki olvastam az első három részt – ha pedig felkeltettem a figyelmedet, és még nem kezdted el a sorozatot, akkor jó szívvel ajánlom ;) Most tervbe vettem megvenni új kiadásban és újraolvasni az első részt – egy végtelen körforgást nyújtanak ezek a könyvek, mert az garantált, hogy nem fedezed fel minden szépségét – információmorzsáját első olvasásra! :)

Habók P>!
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Szép hosszú negyedik kötet, és sajnos nem lesz ötödik. Zafón – igéretét megtartva – ezúttal tényleg elvarrt minden fontos szálat. Ehhez több új szereplőt kellett bevonnia, és nagyon jól tette. Aliciát és Vargas nagyon megkedveltem, néhány epizódszereplő és rokonszenves lett. Azért volt, akit ellenszenvesnek ítéltem kezdetbe, és nem is tévedtem. Nyolcszáz oldalt sem untam ebből a történetből. (És előbb-utóbb lesz ebból több is, mert hiába írja a fülszöveg, ez a könyv bizony nem áll meg magában, ehhez el kell olvasni az előző köteteket. Illetve újraolvasni.)


Népszerű idézetek

Belle_Maundrell >!

Ha nem tanulsz nyelveket, karfiolpüré lesz az agyadból.

412. oldal (Európa, 2018)

Kapcsolódó szócikkek: Fermín Romero de Torres · nyelvtanulás
2 hozzászólás
szallosas P>!

Azok az emlékek üldözik legkitartóbban az embert, melyekről mélyen hallgat.

13. oldal

Melcsó>!

– Daniel, az életben semmi sem egyszerű, ami ér valamit.

17. oldal

Habók P>!

Minden rossz ember mögött áll egy még rosszabb nő.

121. oldal

Melcsó>!

Az ember fiatalon még olyannak látja a világot, amilyennek lennie kellene, nem pedig olyannak, amilyen valójában.

550. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fiatalság · világ
Melcsó>!

Milyen szép is lenne az élet, ha azt tudnánk szeretni, aki megérdemli!

680. oldal

Melcsó>!

– Nézze csak. Ezt biztos a moziból tanulta – fűzte hozzá Vargas.
– Hát nem a moziból tanul ma mindenki élni?
– Ilyen világot élünk.

278. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet · mozi · Vargas
Belle_Maundrell >!

– Vannak dolgok, amiket csak sötétben lehet meglátni.

763. oldal (Európa, 2018)

Belle_Maundrell >!

– Nézze csak, hogyan szövi a gonoszságot az aljas Lamiája.
– Mi az a Lamia? – kérdezte Vargas.
– Meg ne sértődjön a mesterlövész úr, de ha kevesebbet forgatná a fegyverét, és többet a szótárat, talán kérdeznie sem kellene – replikázott Fermín.

456. oldal (Európa, 2018)

Kapcsolódó szócikkek: Fermín Romero de Torres · Vargas

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Karen Marie Moning: Keserű ébredés
Kim Harrington: Clarity – A tisztánlátó
Stephen King: A Setét Torony – Varázsló és üveg
Ilona Andrews: Magic Burns – Perzselő mágia
Amanda Stevens: Örök kísértés
Darynda Jones: Első sírhant
Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna
Anne Rice: Interjú a vámpírral
Nalini Singh: Angyalárny
Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen