A ​szél árnyéka (Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.) 90% 753 csillagozás

Kitűnő posztmodern mese, van ebben minden, ami lekötheti az olvasót, de oly eredményesen írta meg szerzője, hogy a könyv szinte olvastatja magát, fenntartja, kiterjeszti az olvasó érdeklődését a bemutatott hús-vér szereplők iránt, akik egyébként a spanyol történelem egy sötét korszakában igyekeznek boldogulni. Szerelem, férfiasság, csalódás, önkény, erőszak, s még sorolhatnám… – erőteljes érzelmek ábrázolása a részletek kifinomult eszközökkel történő bemutatása közben… kítűnő mese, varázslatos mesélés.
A főszereplőn kívül a kedvencem viszont Fermín, a könyv-nyomozó. Kiváló közösségi gondolkodó, humorral teli, nagyon ütős szöveget nyomott, helyén volt az esze és a szíve. A kötetet – amelyet Amazon-Kindle segítségével olvastam – indenkinek nagyon ajánlom!

Posztmodern ponyva.

S ez most az én számból igen nagy dicséret volt.
Gyerekkorom óta, amikor először merültem el egy könyvben úgy, hogy szinte megszűnt a külvilág, mindig is nagy becsben tartottam azokat az írókat, akik nem csak szeretnek, hanem tudnak is mesélni.
A mesélés és a mesék befogadásának képessége nagyon ősi összekötő kapocs az emberek között, és attól tartok, hogy talán a kultúra végét jelentené, ha ez megszűnne.

A szórakoztató irodalom – ha jól csinálják – akkor a tábortűz melletti történetmesélés hangulatát idézi. Azt a fajta előadást, amikor a mesélő el akarja varázsolni a hallgatóságot, és ezért nem rest bármilyen eszközt bevetni.
Sajnos, ehhez kevesen értenek igazán jól, és rengetegen vannak azok, akik csupán a varázslat látszatára törekvő hatásvadász szemfényvesztők. Ők igazi kóklerek.
Hogy miért?
Mert a hatásvadászat során lemészárolják a saját történetüket.

Zafón szerencsére nem ilyen; ő józanul céloz és csupán ritkán pazarolja a munícióját, így aztán olvasóként csak ritkán éreztem, hogy a szóvirágok feltartóztathatatlan pergőtüze és a cselekmény meglepő fordulatainak nehéztüzérsége megtépázta volna ebbe a klasszikus gótikus rémmeséket idéző történetbe vetett hitemet.

Mert ennek a regénynek a fundamentuma valójában ugyanaz, mint Az operaház fantomjának és még ki tudja hány misztikus-romantikus rémregénynek volt: a titokzatos, megátkozott idegen, aki rettenetes terhet cipel magával, ami alól nincs feloldozás.
Ez az egyik legtisztább ponyva motívum, ami végeláthatatlanul ismétlődve tűnik fel a szórakoztató irodalomban és a filmekben is. S ennek megfelelően csonttá is van koptatva.
Úgyhogy Zafón ezt a ponyvás alaphelyzetet három dologgal emeli ki az érdektelenségből.
Egyrészt a posztmodern irodalom egész széles eszköztárát használja – az egymásba ágyazódó történetek, a vissza-visszatérő motívumok, a gyakori narráció és idősíkváltás mind-mind régi jó ismerőseim.
A másrészt a történetet belehelyezi a XX. századi spanyol történelem egyik legsötétebb periódusába, a Franco diktatúra idejére, és nem csupán háttér a történelem, hanem a cselekmény szerves része.
Harmadrészt pedig azzal a – néha sajnos vadul túlburjánzó – nyelvezettel, ami miatt jó olvasni a sorokat.

Összességében ez a regény kellemes élményt jelentett a számomra, de úgy éreztem, hogy ha a Zafón merészebb és játékosabb és néhány ordas közhellyel felérő fordulatot kihagy, akkor közelebb kerülhettünk volna egymáshoz.

Ez egy igazi könyvmolyoknak való olvasmány, hiszen az egész cselekménye aköré épül, hogy a főszereplő annyira belegabalyodik a kedvenc könyvébe, amennyire ez csak lehetséges.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/07/ezeket-is-olvastam.html

Szenzációs, és ahogy az idézet szól:

„Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.”

Egy nap alatt elolvastam, úgyhogy nevezhetjük letehetetlennek. De csak attól még nem lesz jó egy könyv, hogy letehetetlen.
Szerintem ez egy nagyon megcsinált könyv. Van benne egy kis gótika, egy kis szerelmi tragédia, egy kis családi dráma, egy kis háborús nyomor. Meg egy kis cseles játék az idősíkok meg a narrátorok keverésével, csak hogy én is tudjak minek örülni.
Ez a könyv mintha mindenkinek tetszeni akarna. De nekem nem tetszett, talán pont ezért.

Az idei év (2017) első kedvenc könyve :) Régóta ott figyelt polcomon, fogalmam sincs, hogy miért éppen most nyúltam érte. A lényeg, hogy tetszett, nagyon is, sőt..még most is ezen agyalok.

Szél és árnyék ha már a napnak akad, akkor a szélnek miért is ne lehetne.
Nem tudtam semmit erről a könyvről, valamilyen ismeretlen okból felkerült a várólistámra (kihívást nem is találtam mellé) és utána a papírra vetettem, dunsztos üvegbe raktam, és kivarázsolódott. (innentől kötelező)
Rejtélyes, misztikus,krímibe illő történet, mint maga a könyv.
Mai spanyol szerző, Barcelona, elnyomás az a fajtája, ahol már puhul a rendszer de azért vannak hatalmak akiknek mindent szabad.
Lélektani romantikus dráma, a könyvek bűvöletében, és végre nem éreztem a sikerhajhásznak a téma felvetését. Nagyon tetszett a kor és az emberek leírása, pont annyira volt régi, hogy hittem a múltjának és reménykedhetem a jövőében.
Élveztem a lassúságát, és ahogyan minden utcába, házba, szobába bevezetett, rengeteg leíró részlet, fontos vagy kevésbé fontos apróság, amivel többet tudok a spanyol építészetről, művészetről és kultúráról.
Egy gondom van, a történet maga nekem kicsit nyálasra sikerült, főleg a vége, Bea nem hiányzott, akkor sem ha elraktározom, és majd valahol szépen felhasználom druszámat.
Különleges könyv, amit nem bántam meg, akkor sem, ha fogalmam sincs miért is került a kezembe, lehet vannak angyalok, akik vezetik a rejtélyes égi listájukat, és egyes könyveket kiosztanak, nehogy feledésbe merüljenek mint a Fahrenheit 451ben .

Nagyon jó regény. Rejtéllyel, szerelemmel, gyilkossággal, több szálon futó cselekménnyel, a megfelelő helyeken humoros, ahol kell, ott drámai.
Mindig vártam, hogy mi lesz a következő húzása az írónak, merre terelgeti a szereplői sorsát, két olvasás közt gyakran gondolkoztam az eseményeken. (Jó könyvek egyik ismérve.)
Aki eleve könyvmoly, az szerintem mindig hálás olvasója az olyan történeteknek, amelyekben kiemelt szerepe van az olvasáshoz kapcsolódó fogalmaknak. Ez a sztori tipikusan ilyen. Elátkozott könyvek, elátkozott íróval, Elfeledett Könyvek Temetője (szuper-misztikus elnevezés :), antikvárium, könyvkiadó, stb., szóval ami csak moly szem-szájnak ingere… Ám Zafón nem rest mindezen jóságokat megfejelni egy tollal, amit állítólag maga Victor Hugo használt! Naná, hogy „must have”-kategória a könyvben! :)
Tetszett, hogy megfelelően nyomasztó légkört adott a cselekményhez a történelmi háttér; a polgárháborús Spanyolország és az azt követő Franco-diktatúra évei.
Felvillannak a kor jellegzetes tünetei: a katolikus egyház dominanciája, besúgók felbukkanása, emberek ellehetetlenítése, de ebben a zavaros időszakban aljasodik le igazán Fumero is, a könyv negatív szereplője.
A kedvencem viszont egyértelműen Fermín. Kiváló humorforrás, nagyon ütős szövegei voltak, mulatságos az alkata is, ugyanakkor helyén volt az esze és a szíve. Azokban a részekben, amelyekben nem szerepelt, nekem kifejezetten hiányzott.
A könyv Ulpius-féle borítója nagyon passzol a regény hangulatához. Ami a helyszínt illeti: Barcelonában sajnos még nem jártam, de kedvemre való volt olvasni róla a könyvben – na, persze Zafón maga is ott nőtt fel.
Csak ajánlani tudom, nem fogsz rajta unatkozni!

Már megint egy könyv, amiért érdemes volt megtanulni olvasni. Volt ebben minden: szerelem, gyilkosság, misztikum, rejtély, humor… mind mesterien adagolva. A hatszáz oldalban egy betű üresjarat sem volt. A szereplők nagyszerűen megformáltak, különös tekintettel Fermín-re, aki az utóbbi idők legjobb alakja volt számomra.
A történet is tökéletesen kidolgozott, kellőképpen csavaros, nem kiszámítható, de mégsem túlbonyolított. És persze rengeteg könyv! Szinte az orromban éreztem az illatukat.
Eddig még soha nem hallottam Carlos Ruiz Zafón-ról, de most egy életre megjegyeztem a nevét. Sikerült olyan könyvet írnia, amit akár most azonnal is újra tudnék kezdeni, annyira beszippantott a világa. Remélem, a többi rész is ennyire jó lett.

Minden megvan benne, ami egy sikeres regényhez szükségeltetik. Sodró, lendületes, rejtély, titokzatosság, szerelem, bűnügyi szál, tragédia és így tovább. A második világháború után történik, mégis az volt végig az érzésem mintha a középkorban járnék: szerelmes lovagok, titokzatos kódexek, kísértő sátánok, sötét labirintusok birodalmában, ahová ritkán süt be a nap. Így kell ezt manapság csinálni.
A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.
Az idézet a regényben a regénybeli regényre, A szél árnyékában főszerepet játszó A szél árnyékára utal. Vagy mégsem? (Értitek.) Miközben lépésről lépésre haladtam a történetben, én is egyenként nyitottam fel a babákat, és találtam bennük újabbat és újabbat. Míg egyszercsak elfogytak. Mi volt az utolsó pirinyó kis babában? Mese volt. Picit sötét, de kalandos, látványos összeütközzéssel, melyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését. Mese volt, de ezúttal nem nekem szóló. A szél árnyékában szövődő álmok világába nem sikerült igazán belépnem.