A ​szél árnyéka (Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.) 91% 1014 csillagozás

Kitűnő posztmodern mese, van ebben minden, ami lekötheti az olvasót, de oly eredményesen írta meg szerzője, hogy a könyv szinte olvastatja magát, fenntartja, kiterjeszti az olvasó érdeklődését a bemutatott hús-vér szereplők iránt, akik egyébként a spanyol történelem egy sötét korszakában igyekeznek boldogulni. Szerelem, férfiasság, csalódás, önkény, erőszak, s még sorolhatnám… – erőteljes érzelmek ábrázolása a részletek kifinomult eszközökkel történő bemutatása közben… kítűnő mese, varázslatos mesélés.
A főszereplőn kívül a kedvencem viszont Fermín, a könyv-nyomozó. Kiváló közösségi gondolkodó, humorral teli, nagyon ütős szöveget nyomott, helyén volt az esze és a szíve. A kötetet – amelyet Amazon-Kindle segítségével olvastam – indenkinek nagyon ajánlom!

Posztmodern ponyva.

S ez most az én számból igen nagy dicséret volt.
Gyerekkorom óta, amikor először merültem el egy könyvben úgy, hogy szinte megszűnt a külvilág, mindig is nagy becsben tartottam azokat az írókat, akik nem csak szeretnek, hanem tudnak is mesélni.
A mesélés és a mesék befogadásának képessége nagyon ősi összekötő kapocs az emberek között, és attól tartok, hogy talán a kultúra végét jelentené, ha ez megszűnne.

A szórakoztató irodalom – ha jól csinálják – akkor a tábortűz melletti történetmesélés hangulatát idézi. Azt a fajta előadást, amikor a mesélő el akarja varázsolni a hallgatóságot, és ezért nem rest bármilyen eszközt bevetni.
Sajnos, ehhez kevesen értenek igazán jól, és rengetegen vannak azok, akik csupán a varázslat látszatára törekvő hatásvadász szemfényvesztők. Ők igazi kóklerek.
Hogy miért?
Mert a hatásvadászat során lemészárolják a saját történetüket.

Zafón szerencsére nem ilyen; ő józanul céloz és csupán ritkán pazarolja a munícióját, így aztán olvasóként csak ritkán éreztem, hogy a szóvirágok feltartóztathatatlan pergőtüze és a cselekmény meglepő fordulatainak nehéztüzérsége megtépázta volna ebbe a klasszikus gótikus rémmeséket idéző történetbe vetett hitemet.

Mert ennek a regénynek a fundamentuma valójában ugyanaz, mint Az operaház fantomjának és még ki tudja hány misztikus-romantikus rémregénynek volt: a titokzatos, megátkozott idegen, aki rettenetes terhet cipel magával, ami alól nincs feloldozás.
Ez az egyik legtisztább ponyva motívum, ami végeláthatatlanul ismétlődve tűnik fel a szórakoztató irodalomban és a filmekben is. S ennek megfelelően csonttá is van koptatva.
Úgyhogy Zafón ezt a ponyvás alaphelyzetet három dologgal emeli ki az érdektelenségből.
Egyrészt a posztmodern irodalom egész széles eszköztárát használja – az egymásba ágyazódó történetek, a vissza-visszatérő motívumok, a gyakori narráció és idősíkváltás mind-mind régi jó ismerőseim.
A másrészt a történetet belehelyezi a XX. századi spanyol történelem egyik legsötétebb periódusába, a Franco diktatúra idejére, és nem csupán háttér a történelem, hanem a cselekmény szerves része.
Harmadrészt pedig azzal a – néha sajnos vadul túlburjánzó – nyelvezettel, ami miatt jó olvasni a sorokat.

Összességében ez a regény kellemes élményt jelentett a számomra, de úgy éreztem, hogy ha a Zafón merészebb és játékosabb és néhány ordas közhellyel felérő fordulatot kihagy, akkor közelebb kerülhettünk volna egymáshoz.

Ez egy igazi könyvmolyoknak való olvasmány, hiszen az egész cselekménye aköré épül, hogy a főszereplő annyira belegabalyodik a kedvenc könyvébe, amennyire ez csak lehetséges.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/07/ezeket-is-olvastam.html

Szenzációs, és ahogy az idézet szól:

„Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.”

Nagyon szeretem azokat az írásokat, amik keretbe vannak foglalva, ugyanúgy lesz vége, ahogy kezdődik. Megkönnyeztem. :) Nagyon tetszett. :)

Egy nap alatt elolvastam, úgyhogy nevezhetjük letehetetlennek. De csak attól még nem lesz jó egy könyv, hogy letehetetlen.
Szerintem ez egy nagyon megcsinált könyv. Van benne egy kis gótika, egy kis szerelmi tragédia, egy kis családi dráma, egy kis háborús nyomor. Meg egy kis cseles játék az idősíkok meg a narrátorok keverésével, csak hogy én is tudjak minek örülni.
Ez a könyv mintha mindenkinek tetszeni akarna. De nekem nem tetszett, talán pont ezért.

Az idei év (2017) első kedvenc könyve :) Régóta ott figyelt polcomon, fogalmam sincs, hogy miért éppen most nyúltam érte. A lényeg, hogy tetszett, nagyon is, sőt..még most is ezen agyalok.

Az év egyik legszebb és legszótlanabb pillanata ez, amikor befejeztem a könyvet. Minden dicséretet megérdemel, hisz amit átéltem, az maga a művészet. Az írás, mint a festészet vagy a szobrászat művészeti ág, és erre ez nagybetűs példa. A könyvet boncolgatni napestig lehetne, de nem érdemes, inkább olvasni kell. Igazi műfaji korlátokat döntögető, összemosó nagy regény, tele gyönyörűséges, és mélységesen sötét leírásokkal, magasságokkal és mélységekkel, hús-vér szereplőkkel. A nagy köszönet a molyt illeti, mert ez a könyv tuti, hogy nem került volna a kezembe, bármennyire is bestseller. Ha a folytatások is ilyen jók, akkor minél előbb folytatnom kell.

Szél és árnyék ha már a napnak akad, akkor a szélnek miért is ne lehetne.
Nem tudtam semmit erről a könyvről, valamilyen ismeretlen okból felkerült a várólistámra (kihívást nem is találtam mellé) és utána a papírra vetettem, dunsztos üvegbe raktam, és kivarázsolódott. (innentől kötelező)
Rejtélyes, misztikus,krímibe illő történet, mint maga a könyv.
Mai spanyol szerző, Barcelona, elnyomás az a fajtája, ahol már puhul a rendszer de azért vannak hatalmak akiknek mindent szabad.
Lélektani romantikus dráma, a könyvek bűvöletében, és végre nem éreztem a sikerhajhásznak a téma felvetését. Nagyon tetszett a kor és az emberek leírása, pont annyira volt régi, hogy hittem a múltjának és reménykedhetem a jövőében.
Élveztem a lassúságát, és ahogyan minden utcába, házba, szobába bevezetett, rengeteg leíró részlet, fontos vagy kevésbé fontos apróság, amivel többet tudok a spanyol építészetről, művészetről és kultúráról.
Egy gondom van, a történet maga nekem kicsit nyálasra sikerült, főleg a vége, Bea nem hiányzott, akkor sem ha elraktározom, és majd valahol szépen felhasználom druszámat.
Különleges könyv, amit nem bántam meg, akkor sem, ha fogalmam sincs miért is került a kezembe, lehet vannak angyalok, akik vezetik a rejtélyes égi listájukat, és egyes könyveket kiosztanak, nehogy feledésbe merüljenek mint a Fahrenheit 451ben .

„Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van.”

Ennek a könyvnek lelke van. Olvasás közben hallod a sóhajtását, érzed, ahogy homlokodat simogatja szellő formájában. Vagy csak egy aprócska léghuzat lenne az? Ez a könyv gondoskodik róla, hogy a képzelet szárnyra kapjon. Felkap a szél és visz magával, sorsokat, életeket, történeteket mesél el, az olvasó pedig befogadja, issza a szavakat és a lelkében ott marad valami lenyomat, valahol mélyen, valami nyomasztó. Ez lenne a szél árnyéka? Amit maga után hagy? Tény, hogy lelkileg nagyon nehéz kiszakadni ennek a könyvnek a világából, miután elolvastad az utolsó sorát is.

http://konyvvadaszok.blogspot.hu/2017/09/carlos-ruiz-za…