Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2021/05/carlos-ruiz-za…
„(…) a gyermekkor egyes emlékei úgy rögzülnek az agyunkban, akár a fénykép az albumban: olyan jelenetek, amelyekhez akármennyi idő teljen is el, mindig vissza-visszatérünk, amelyekre mindig emlékszünk.”
Ó, te jó ég! Ez volt az első kiáltás, ami elhagyta a számat, miután befejeztem ennek a könyvnek az olvasását. A második pedig annak a felháborodásomnak adott hangot, mely abbéli dühömet és kétségbeesésemet kívánta alátámasztani: mégis, hogy lehet így befejezni egy könyvet? Nos, a válasz egyértelmű, hiszen az író jót kacaghatna most kétségbeesésemen és dörzsölhetné a tenyerét, hogy lesz ez még így se. Pontosan tudom, hogy egy trilógia első részét volt szerencsém olvasni, de egyszerűen még mindig nem tértem magamhoz igazán.
A fenti monológom csupán egy töredéke mindannak a mély érzésnek, melytől nem tudok szabadulni és ez az érzés a kétségbeesés. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni az Európa Kiadónak, hogy meghonosítottátok itthon az írót és műveit. Ha ti nem vagytok, akkor valószínű én se avatok új kedvenc alkotót.
Az első, ami teljesen elbűvölt, az a borító volt. Az Európa Kiadó könyveire alapvetően is jellemző egy bizonyos kiemelkedő „borítókép világ”, de amikor egy-egy kiadványukat bátorkodom kézbe venni, csak ámulok és nagyon hamar nagy elvárásokkal fogok neki az olvasásnak. Ez most is így történt.
Carlos Ruiz Zafón neve először nagyjából egy éve került elém, amikor karácsonykor kerestem olvasnivalót a Páromnak. Akkor megvettem A szél árnyéka / Tűzrózsa című alkotását –ami azóta is várat magára a polcon-, de nem fűztem hozzá különösebben nagyobb elvárásokat. A köd hercege című regénye viszont már megjelenése előtt vonzott magához, hiszen lépten-nyomon „belebotlottam” és sokszor úgy éreztem, hogy be kell szereznem, de végül erre idén kerítettem sort. A borító csodálatos, ahogy fent már említettem és bizony többször csak hosszan nézegettem. Külön vonzódásom van ehhez a kötethez, amit még így utólag sem tudok ész érvekkel megmagyarázni, csupán csak annyit írhatok, hogy szerelem első látásra és olvasásra.
Fülszöveg alapján történetünk 1943 nyarán kezdődik valahol Spanyolország egy városában. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül, egy kis faluba, abban a reményben, hogy békére és nyugalomra lelnek a világi zavargások elől. A család tagjai a két szülő és a három gyermek, Alicia (16), Max (13) és Irina (8). Az apa nagy lelkesedésétől eltekintve a többiek nagyon nehezen viselik a változást, de igyekeznek a helyzethez megfelelően viselkedni. Látszólag az új szituációval és a környezettel Irina barátkozik meg először, hiszen még az érkezésük napján egy „jó barátra” tesz szert, egy cica személyében. A macska különleges minden szempontból, bár ki látott még olyat, hogy nem issza a tejet, de az óriás pókokat pillanatok alatt levadássza! Bár hízelegni nagyon tud, de mégis sokszor furcsa, vizslató tekintettel néz a gazdáira és a világra is. Az új ház sok felfedezni valót nyújt a családnak, bár szinte még tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Max és Alicia jó barátságot köt egy helybéli fiatallal és egészen idilli érzettel kezdenek neki az új életüknek. De, ahogy mondani szokták a látszat néha csal, hiszen a ház mögötti ködbe borult szoborkert folyamatosan éberen figyeli az eseményeket. Hogy mi köze van mindehhez egy titokzatos hajóroncsnak és egy világítótoronyőrnek? Nos, erről igazán nem beszélhetek, de javaslom, hogy olvasd el a könyvet.
„ A rossz emlékek akkor is veled vannak, ha nem viszed magaddal őket (…).”
Ez az idézet valahogy meghatározza az egész történet hangulatát, mert a múltból előtűnik egy bizonyos Köd Hercege, aki nem engedi, hogy begyógyuljanak azok a régi sebek. Sokáig nem tudtam vagy nem akartam megérteni, hogy miért is nyomasztó ennyire ez a történet, mire végre ráébredtem, hogy sok olvasóban felszínre hoz majd olyan emlékeket, melyeket a legszívesebben elfelejtene….
