Az ​álmodás művészete (Don Juan tanításai 9.) 7 csillagozás

A világegyetemben csak energia van és az energiában csak az itt és most
létezik, végtelen sok mindig jelenlévő itt és most.

azoknak a világoknak az érzékeléséhez nemcsak vágyra van szükség,
hanem elegendő energiával is kell rendelkeznünk azok felfogásához. A létezésük állandó, és független a mi
tudomásunktól, mondta, de az elérhetetlenségük teljes mértékben az energetikai állapotunk következménye. Más
szavakkal, egyszerűen és kizárólagosan ezen állapot miatt vagyunk kénytelenek azt feltételezni, hogy a
mindennapi élet világa az egyetlen és lehetséges világ.
Tudva, hogy az energetikai állapot javítható, Don Juan azt állította, hogy az ősi idők varázslói kidolgoztak egy
olyan gyakorlatcsoportot. mely arra hivatott, hogy újrakondicionálja energetikai lehetőségeinket az érzékelésre.
Ezt a gyakorlatcsoportot az álmodás művészetének nevezték.
Ennyi idő elmúltával megállapíthatom, hogy a legmegfelelőbb állítás, melyet Don Juan az álmodással
kapcsolatosan tett, az volt, amikor azt a „végtelenbe való átjárónak” nevezte. Megjegyzem, akkoriban ez a
hasonlat semmit sem jelenteti számomra. – Hagyjuk a hasonlatokat – mondta beleegyezőleg. – Mondjuk inkább azt, hogy az álmodás a varázslók
gyakorlati módszere, hogy az átlagos álmokat használatba fogják.
– De hogy lehet az átlagos álmokat használatba fogni? – kérdeztem.
– Mindig a szavak csapdájába esünk – mondta. – Nekem például a tanítóm úgy próbálta az álmodást
elmagyarázni, hogy azt mondta, a

varázslók így kívánnak jó éjszakát a világnak. Természetesen a kijelentéseit az én mentalitásomhoz igazította.
Én is ezt teszem veled.
Egy másik alkalommal Don Juan azt mondta nekem: – Az álmodást csak megtapasztalni lehet. Az álmodás nem
egyszerűen azt jelenti, hogy álmodsz; nem is álmodozást, vagy vágyódást, képzelődést. Az álmodáson keresztül
más világokat érzékelhetünk, melyeket bizonyosan le tudunk írni, de azt nem tudjuk leírni, hogy mi késztet
minket az érzékelésükre. Ennek ellenére érezhetjük, hogyan nyitja meg az álmodás ezeket a világokat. Az
álmodás egy érzékelésnek tűnik – a testünkben lévő folyamatnak, az elménkben lévő
tudomásnak.

– Mit hívsz konkrétumnak, Don Juan? – kérdeztem.

– A varázslás gyakorlati részét – mondta. – Az elme megszállott rögzülését a gyakorlatokon és a technikákon, és

az emberek jogtalan befolyásolását. Mindezek a múlt varázslóinak a birodalmába tanoztak.
– És mit hívsz absztraktnak?
– A szabadság keresését, a megszállottság nélküli érzékelés szabadságát, mindent, ami emberileg lehetséges.
Azért mondom, hogy a mai kor varázslói az absztraktot keresik, mert ők a szabadságot keresik; nem érdeklődnek
konkrét eredmények iránt. Számukra nincsenek társadalmi tisztségek, mint ahogy voltak a múlt varázslói
számára. Soha nem fogod rajtakapni őket azon, hogy hivatásos látók, vagy varázslók lennének.
– Ezt úgy érted, Don Juan, hogy a múlt nem értékes a mai kor varázslóinak?
– Hogyne lenne értékes. Ennek a múltnak a hangulata az, amit nem szeretünk. Én személyesen utálom az elme
sötétségét és morbiditását. Én a gondolat hatalmasságát szeretem. Azonban, függetlenül attól, hogy én mit
szeretek és mit nem, meg kell adnom a régi idő k varázslóinak járó elismerést, mert
ők voltak az elsők, akik
megtalálták és gyakorolták mindazt, amit ma ismerünk és csinálunk.
Don Juan elmagyarázta, hogy a legértékesebb felismerésük a dolgok energetikai lényegének az érzékelése volt.
Ez a felismerés olyan fontossággal bírt, hogy a varázslás alapvető előfeltételévé vált. Mostanra, egész életen át
tartó fegyelemmel és gyakorlással a varázslók elsajátították azt a képességet, hogy a dolgok energetikai lényegét
érzékeljék, azt a képességet, melyet látásnak hívnak.

– Bocsáss meg, Don Juan – mondtam neki egy alkalommal –, de ez a dolog a gyűjtő
ponttal egy tőlem olyan
távol álló idea, annyira elfogadhatatlan, hogy nem tudom mit kezdjek vele, vagy mit gondoljak róla.
– Csak egy dolgot tehetsz – vágott vissza. – Lásd a gyűjtőtő pontot! Nem olyan nehéz
látni. Az a nehéz, hogy
széttörjük az elménkben lévő támfalat, amely egy helyben tart minket. Ahhoz, hogy széttörjük, csak energiára
van szükségünk. Ha megvan hozzá az energiánk, a tü-

rés magától megtörténik. A trükk az, hogy feladjuk az önteltségből és a valótlan biztonságból épített
erődítményünket.
– Számomra nyilvánvaló, hogy a látáshoz nagyon sok tudásra van szükség. Nem csak energia kérdése.

– De mit gondolsz, hová ment, Don Juan?
– Ahová a régi idők varázslói mentek. Mondtam neked, hogy a halállal dacoló ajándéka végtelen álmodási
lehetőség volt. Nem akartál semmi konkrét dolgot, ezért a nő a templomban egy absztrakt ajándékot adott neked:
azt a lehetőséget, hogy repülj a szándék szárnyain szállva.

Nem emlékszel mit mondott? Álmodj engem a
szándékoddal. Álmodj előre engem.
– Mit jelent ez, Don Juan – kérdeztem kábultan.
– Ez azt jelenti, hogy a halállal dacoló meglátta a teljes szabadulásának módját. A nő
elviteti magát veled. A
sorsod az ő sorsa.
– Ez mit jelent, Don Juan?
– Azt jelenti, hogy ha te eljutsz a szabadságba, akkor a nő is.
– Hogyan fogja ezt megcsinálni?
– Carol Tiggs-en keresztül. De ne aggódj Carol miatt. – Ezt még azelőtt mondta, hogy aggodalmamat
kimondtam volna. – Ő képes erre a manőverre és még ennél sokkal többre is.

A végtelenség tornyosult felettem. Már éreztem megsemmisítő súlyát. Pillanatnyi világosságomban
megkérdeztem Don Juant: – Mit fog mindez eredményezni?
Nem válaszolt. Tekintetével tetőtől talpig végigpásztázott. Aztán lassan és megfontoltan azt mondta: – A halállal
dacoló ajándéka végtelen álmodási lehetőséget tartalmaz. Az egyik ilyen volt az álmod Carol Tiggs-ről, egy
másik időben, egy másik világban; egy hatalmasabb, nyitott világban; egy világban, ahol a
lehetetlen is
megvalósítható. Ennek hatása nem csupán az, hogy meg fogod élni ezeket a lehetőségeket, hanem egy nap meg
fogod érteni őket.

– Magunkat
álmodjuk. Álmodj engem a szándékoddal. Szándékozz előre engem! Szándékozz elő
re engem!
Nagy erőre engem!
Nagy erőfeszítést téve kimondtam a legbenső gondolatomat. – Maradj itt velem örökre – mondtam nagyon
lassan, úgy mint amikor a magnó húzza a szalagot. Valami felfoghatatlant válaszolt. Nevetni szerettem volna a
hangomon, de az örvény elnyelt.
Amikor felébredtem, egyedül voltam a hotelszobában. Fogalmam sem volt, mennyi ideig aludtam.

Elmagyarázta, hogy amíg a templomban voltunk, elegendő energiám volt, hogy gondolkozzak és beszélgessek,
de a templom határain kívül más a szituáció
– Miért van ez így? – kérdeztem bátran.
Rendkívül komoly hangon, ami nem csak a nőkísértetiességét növelte, hanem meg is rémisztett, a nő azt
mondta: – Mert az ott nem létezik. Ez egy álom. Az álmodás negyedik kapujánál vagy, az én álmomat álmodod.
Elmondta, hogy neki az a művészete, hogy képes a szándékát kivetíteni, és minden, amit magam körül látok, az
az ő szándéka. Suttogva azt mondta, hogy a templom és a város az ő szándékának az eredményei; nem léteznek
és mégis léteznek. A szemembe nézve hozzátette, hogy ez az egyik rejtélye az álmodás ikerhelyzetei
szándékozásának a második figyelemben. Meg lehet csinálni, de nem lehet megmagyarázni vagy megérteni.

– Milyen ajándékot szeretnél magadnak?
– Nekem nem kell ajándék. Már mondtam.
– Ragaszkodom hozzá. Fel kell ajánlanom egy ajándékot és neked el kell fogadnod. Ez a megállapodás.
– Az a megállapodás, hogy energiát adunk neked. Hát fogadd el tőlem. Ezt én állom. Ez az ajándékom.
A nő megdöbbentnek látszott. És én továbbra is azt mondtam neki, hogy részemről rendben van, hogy elveszi az
energiámat. Még azt is mondtam neki, hogy végtelenül kedvelem. Természetesen komolyan

gondoltam. Valami páratlan szomorúság és valami páratlan vonzerő áradt belőle egyszerre.

Azt mondta, hogy azok az ajándékok, melyeket az ágam nagualjainak
adott, azzal a dologgal kapcsolatosak, melyet a régi varázslók ikerhelyzeteknek hívtak. Azaz a kiinduló
helyzetet, amibe az álmodó a fizikai testét helyezi, amikor megkezdi az álmodást, letükrözi azzal a helyzettel,
amibe az energiatestét helyezi az álomban, így rögzítve a gyűjtő
pontját az általa kiválasztott bármely ponton. A

két helyzet egységet alkot, mondta, és a régi varázslóknak több ezer évébe telt, míg rájöttek a tökéletes
kapcsolatra bármelyik két helyzet között. Kuncogva megjegyezte, hogy a mai kor varázslóinak soha nem lesz
idejük és hajlandóságuk arra, hogy mindezt a munkát elvégezzék, és az ágam férfi és nő
tagjai igen szerencsések,
hogy ő tőle ilyen ajándékokat kaphatnak. Nevetésének a legcsodálatosabb kristálytiszta hangja volt.