A könyv azt ígéri, hogy segít megérteni, mit is jelent az, hogy a fizikai egyenleteinkben nincs szerepe az időnek, és hogy hogyan is képzelhetünk el egy idő nélküli világot. Az eredmény felemás.
Egyrészt nem sokat segít, ha valakit azt mondja, hogy nincs idő, csak változás. Mert hát mi a változás, ha nem az, hogy a dolgok valamilyenek egy bizonyos időpontban és másmilyenek egy másikban? Márpedig ha a változás egy olyan fogalom, ami az időre épül, akkor ez meglehetősen körben forgó dolog.
Másrészt viszont a könyv mégiscsak részletesen kifejt egy igen érdekes elképzelést arról, hogy mi is az idő és hogyan kell azt érteni, hogy nincsen. Röviden arról van szó, hogy a fizikai törvények időben oda-vissza alkalmazhatóak, nincs közöttük különbség. Az egyetlen kivétel a termodinamika második főtétele, ami azonban egy statisztikai jellegű dolog: sok-sok dolog együttes működéséről szól, és azt állítja, hogy a rendezetlenség folyamatosan növekszik köztük – egyszerűen azért, mert a dolgok véletlenszerűen változnak, és többféle „rendetlen” állapot van, mint rendezett.
Ennél a pontnál sok szerző megzavarodik, de Carlo Rovelli végre helyesen kezeli a dolgokat: az, hogy a világ rendezett állapotból halad rendezetlen felé, nem valamilyen speciális tulajdonság, hanem csupán nézőpont kérdése. A világ minden egyes állapota egyedi, és amit mi rendezettnek nevezünk, azok önkényesen kiválasztott állapotok, amik valamilyen (szubjektív) szempontból legalábbis tényleg rendezettek. A világot homályosan látjuk: nem ismerjük az egyes részecskéket vagy erőket pontosan, csak statisztikai jellegű képünk van róluk, és a homályos látásunk bizonyos állapotokat nem tud megkülönböztetni egymástól. Az általunk megkülönböztethetetlen állapotok száma adja az entrópiát.
A világnak tehát csak egy kicsi részét látjuk és azt is homályosan. A múltban az entrópia alacsonyabb volt, azaz a világ rendezettebb volt. Ahhoz, hogy valami nyomot hagyjon – egy kő leesése, a víz megcsillanása –, a rendezettség szempontjából irreverzibilis dolognak kell történnie, az energiának hővé kell alakulnia. Ez pedig nem más, mint annak a másképp való megfogalmazása, hogy az entrópia növekszik. Az entrópia a múltból a jövő felé haladva növekszik, ezért emlékszünk a múltra, és nem a jövőre: nem azért, mert az idő ilyen irányban „halad”, hanem mert csak a múlt képes nyomot hagyni a világban.
Két esemény kapcsolatának valószínűtlensége valamilyen valószínűtlen dolgot követel meg, és ilyet csak a múlt alacsony entrópiája szolgáltathat. A dolgok egyre valószínűbb állapotot vesznek fel, és ezért gondoljuk, hogy az ok – egy valószínűtlen dolog – megelőzi az okozatot.
A szerző a világot egy egészen újszerű szempontból mutatja be. A természet törvényei a változásokat írják le, nem azt, hogy a dolgok hogyan vannak. A világ változás. Az energia nem vész el, mindig van, így mi nem energiát fogyasztunk, hanem entrópiát. Az entrópia azonban maga is egy szubjektív fogalom, ami csak a homályos látásunkból következik. Ez a homályos látás az, ami miatt úgy gondoljuk, hogy van idő – mint ahogy úgy gondoljuk, hogy van hőmérséklet vagy vannak egybefüggő szilárd tárgyak is.
A könyv számomra igen érdekes elméletet fejtett ki, és egy kicsit sikerült jobban átéreznem, hogy nincsen idő, még ha a korábban írt ellentmondás miatt megértenem nem is igazán sikerült. Sajnos a stílusával több problémám is volt. A szerző néha nagyon irodalmias akar lenni, és a tudományos gondolatok véletlenszerűen ódákká változnak, amik arról szólnak, milyen szép a világ és milyen különleges az élet. Ezeket a részeket szívesen átléptem volna, de összességében azért nem nagyon zavaróak. Másrészt viszont úgy érzem, hogy a szerzőnek valóban van egy jó képe az időtlen világról, amit nem sikerült maradéktalanul átadnia. Túl gyorsan lép át dolgokon, túlságosan felületesen magyaráz (ha valaki nem járatos a relativitáselméletben, valószínűleg még kevésbé érti meg a dolgokat) – a témáról inkább egy 5-6x ilyen hosszú, alapos könyvet kellett volna írnia, hogy valóban átérezhesse az olvasó, amit mondani akar. Mindezek ellenére örülök, hogy olvastam.