Az ​éden sárkányai 91% 151 csillagozás

Visszatérő rémálmom, hogy bölcsész vagyok. Félelemmel vegyes utálattal tekintek a matematikára, tisztes távolságban járom körbe a fizikát meg a kémiát, és a pszichológiai tárgyú könyvek elején rutinból átlapozom a kötelező neuronos részt. Amikor idáig szoktam érni az álmomban, hirtelen előbukkan a gomolygó ködből Donald O. Hebb, és rám üvölt, hogy EGYES! Erre mindig felébredek, és azon a bizonyos lebegő határvonalon egyensúlyozva megnyugtatom magam, hogy csak álom volt.

Pedig – sajna – ébren is bölcsész vagyok.

A folytatás itt: http://konyvtamasz.wordpress.com/2014/10/21/carl-sagan-…

Van abban valami elképesztően csodálatos, amikor az elme önmagát vizsgálja. Ahogy saját lényegét megkísérli meghatározni a saját eszközeivel, óhatatlanul rádöbben eme eszközök korlátozott voltára, hiszen ha a vizsgáló és a vizsgált személy azonos, akkor a vizsgáló hogyan birtokolhatna több információt, mint amennyi a vizsgált rendelkezésére áll? Ha a vizsgáló többletinformációhoz jut, megváltozik saját (és egyben a vizsgált személy) minősége is, így kezdheti újból a kutakodást. 22-es csapdája! Megpróbálja kívülről szemlélni önmagát, és ennek érdekében akrobatamutatványokra kényszerül. Sagan viszont nagyon jó ebben.

Heurisztikus élmény volt ezt a könyvet Huntington A civilizációk összecsapása című művével párhuzamosan olvasni. Huntington (és a társadalomtudomány) szerint a történelem közösségek, civilizációk egymásra hatását jelenti, Sagan (és a természettudomány) azonban ennél egyetemesebben megközelítve a kérdést, agyunk általános evolúcióját tekinti prioritásnak. Ilyen értelemben véve az elme fejlődése ugyanolyan folyamat egy arab, egy kínai, egy holland vagy egy magyar esetében, az a kulturális-nemzeti szint, ami rárakódik, mesterséges máz csupán. (Bár ettől még a konkrét tettek szintjén nem kevésbé valóságos és megkerülhetetlen.) Némi leegyszerűsítéssel élve: a társadalomtudós pesszimista, mert összecsapásra számít, a természettudós pedig optimista, mert fejlődést vizionál. Gondolom, a kettejük párbeszéde vezet el végső soron magához a tudáshoz.

Különösen érdekes belegondolni, hogy az elme evolúciója továbbra is tart valamerre, e pillanatban is – én például el tudok képzelni egy folyamatot, aminek csúcspontjaként az intellektus automatikusan kiszűri a beszivárgó hamis adatokat, maximális szuverenitásra törekszik, és mellékkörülményként tökéletesen rezisztens a politikusok kliséire. Borzongató gondolat, mi? Természetesen egy ilyen agy kialakulásában a vezérgondolat hívei teljesen ellenérdekeltek, de hátha ez a harc lesz a végső. Muhaha.

Na, hát ilyeneken gondolkodtam közben.

Volt egy pár éves időszak kamaszkorom végén, amikor szinte kizárólag ismeretterjesztő könyveket olvastam. Azóta viszont valahogy egyre kevesebbet, ezért is örültem, hogy találtam ismét egy érdekes darabot.
A könyv írója saját bevallása szerint is kívülálló, nem evolúcióbiológus vagy antropológus, hanem csillagász. Kívülállóként viszont szabadabban tud vizsgálódni, és számos elgondolkodtató és előremutató megállapítást tesz. A könyv egyetlen „hibája” mindössze csak annyi, hogy 37 évvel ezelőtt íródott. Akkor biztosan hatalmasat szólt (nem véletlen a Pulitzer-díj sem), de a megjelenésekor újszerű információk jelentős része azóta már széles körben ismertté vált, más része meg el is avult. Olyan is van köztük, ami már a könyv megírásának pillanatában is túlhaladott volt, például a dinoszauruszok hidegvérűségét akkorra már elég sok szakértő cáfolta. Apropó dinoszauruszok: manapság ha valaki a kihalásukat hozza szóba, mindenki (még nem egészen négy éves fiam is) rögtön az aszteroida becsapódásra, mint legvalószínűbb lehetőségre gondol. A könyv írója a témához érve különböző lehetséges magyarázatokat hoz fel, de az aszteroidáról még nem tud, hiszen ezt az elméletet először csak a könyv megírása után két-három évvel publikálták! Mára meg ugye közbeszéd tárgya, sőt, az általános műveltség része lett.
Mindez persze nem róható fel hibaként, és én nem is teszem. Még így is rengeteg érdekes gondolatmenettel, okfejtéssel és információval lettem gazdagabb. És mi az ismeretterjesztő könyvek legfőbb célja? Hogy felkeltsék az ember érdeklődését egy szakterület iránt. Ezt sikerült megtennie, el is határoztam, hogy jobban utánanézek, hol tartanak manapság például a főemlősökkel folytatott kommunikációs kísérletek, meg az evolúciós biológia háza tájára is visszatérek egy kicsit.

Ez is megvan, remek volt! Amikor nekikezdtem lassú haladásra szólítottam fel a TEO-ban résztvevő társaimat, de jómagam annyira belemélyedtem, hogy faltam az oldalakat. Ma éjjel 1-ig olvastam például. Nem nagyon lehet vitatkozni vele, nagyon jó megállapítások Sagantól.
Úgy rémlik az emberelődös részt történelem órán ebből nyomta le az ofőnk.
Amúgy masszív biológia az egész könyv. Viszont ritkán olvasni ennyire közérthető tudományos munkát, mint ez volt. Örülök, hogy olvastam és annak is,hogy ezt tömegesen tettük.
Az osztályfőnököm szerint: „Minden magára adó ember” jó, ha elolvassa.
Tanár úr, megtörtént. Továbbá hálás köszönet Kertész professzornak, aki nélkül nem lett volna ennyire világos a legvadabb biológiai rész a könyvben.
És bizony az ő teóriája is helyt áll: „Gyerekek! Mindent az ellentéte magyaráz!”
Ezt egy életre bevéstem.
Úgy éreztem magam olvasás közben mintha a Mindentudás Egyetemére ültem volna be, annak is a legjobb előadására… olyan világos volt szinte minden.
Sagantól lesz még olvasásom, pl a Broca agya.

Carl Sagan könyvét a főiskolán választottam recenzió tárgyául. Nem bántam meg. Először kissé távolságtartóan álltam hozzá – bevallom kissé irodalmi sznob módjára –, Ne már! Tudományos értekezés! Francos franc! Aztán szépen lassan megláttam a szépségét és a hasznát is. Sagan érdekesen, magával ragadóan ír. Egy pillanatra sem unatkoztam, vagy gondoltam azt, hogy ezzel minek traktál, haladjunk tovább gyorsabban. Mintha egy szuper természettudományos előadót hallgatnék, aki közérthetően és roppant élvezetesen prezentálja a tudományát.
Kedves számomra ez a könyv.

Ez a könyv akkor keletkezett, amikor érettségiztem. És a három évtizeddel későbbi kiadását olvasom. Ami már ugyancsak tíz éves.

Mégis érdemes kézbe venni, mert egy kiváló ismeretterjesztő beszél hozzánk, ráadásul olyan, aki a neurobiológia és az evolúció terén nem szakember, ezért nem pepecsel a részletekkel, hanem csupán a lényeget ragadja meg.

A lényeg pedig az, hogy az értelmes élet fejlődése során az információ előbb túlnyomó részben a génekben gyarapodott, azután az agysejtekben és szinapszisokban, végül az emberi tudás a beszéd és az írás révén kollektivizálódott, és felhalmozódott. Ezzel párhuzamos volt a központi idegrendszer fejlődése, először a nyúltagy, középagy és előagy alakult ki, az alapfunkciók ellátására, már a hüllők idejében, majd erre rárakódott a limbikus rendszer, mely az érzelmek szabályozásában játszik szerepet az emlősöknél, végül – elsősorban a főemlősök, cetek esetében, de más csoportoknál is – kialakul az agykéreg (neocortex), mely aztán az emberősöknél egész rohamos gyarapodáson ment keresztül. A három hierarchikus alkotórész együttműködése nem teljesen zavartalan, s egyes pszichiátriai kórképek gyaníthatóan e nem tökéletes együttműködés számlájára írhatók.

Elegáns modell, mely azután – részletekbe menve – több kérdést is felvet. Az egyik legvitathatóbb fejezet (az ötödik) az emberi nyelv esetleges állati analógiájával foglalkozik, a cetek hangjelzéseit elemezve, de legfőként azokra a tanulmányokra alapozva, melyek szerint egyes fiatal csimpánzok képesek voltak a siketnémák jelbeszédének kb. száz szavas részhalmazát elsajátítani, és következetesen alkalmazni. Nem tudom, az eltelt negyven évben sikerült-e megerősíteni ezeket a lelkes gondozók által írott első beszámolókat –az ’ápoltjaikkal’ szemben elfogult gondozók esetleg többet is beleláthattak az állatok jelzéseibe. Természetesen nem az alapvető érzelmek és kívánságok gesztusokkal, mimikával, hanggal történő kifejezésére gondolok, hiszen ezeket minden kutya- vagy macskabarát ismeri, hanem a konkrét fogalmak egyszerű mondatszerkezetben történő alkalmazására. Azt hiszem, ez a kérdés mind a mai napig nyitott. S ez nem csupán etológiai vagy neurobiológiai kérdés: egy – még ha igen csekély – szókinccsel beszélő élőlény is már ’személyiség’, akivel kapcsolatban etikai, illetve jogi dilemmák is felmerülnek (állatkísérletek, illetve egyszerűen az állatok megölése és felfalása miatt). S párhuzamosan e témával, csak másik oldalról nézvést: mikortól tekinthető egy emberi magzat – idegrendszere fejlettségét figyelembe véve – emberi lénynek? Az egyházi választ, mely a zigótát az első perctől annak tartja, nem mindenki érzi logikusnak, hiszen egy pár hetes embrió még nem fejlettebb, mint egy ebihal. A válasz függvényében húzható aztán meg az időkorlát, amelyen belül megengedhető az abortusz, illetve amely időkorláton túl már gyilkosságnak minősül.

Az agykéreg működésének, a bal- és jobboldali agyfélteke közötti munkamegosztásnak a leírása az ismeretterjesztő művek szokásos sémáit követi, itt kevesebb az izgalmas kérdésfelvetés. Az alvás csupán evolúciós funkcióként való értelmezését a neurobiológia – úgy tudom – azóta elvetette. Az emberi agy evolúciójának jövőbeli távlatairól, a mesterséges intelligencia alkalmazhatóságáról pedig – lévén, hogy az a hetvenes években még gyerekcipőben járt – inkább csak vázlatos, jóllehet, bizakodó képet kapunk. Ez a fejezet kopott meg leginkább a könyvben. S az idegen civilizációkkal történő kapcsolatfelvétel lehetősége (beleértve azok előfordulásának potenciális gyakoriságát is) meglehetősen optimista – szemben Sagan olyan kortársaival, mint Stephen Jay Gould (Wonderful Life) vagy Stanislaw Lem (Az Úr hangja).

Egy könnyed, szellemes, logikus kérdéseket feltevő és logikusan érvelő, de helyenként már túlhaladott könyv. Négy csillag a stílusért és a logikáért, egy csillag levonás a kopásokra.

1977-ben írta, és pontosan látta előre a számítógép és a géntechnológia szerepét, jelentőségét. Tisztán és végtelenül erkölcsösen gondolkodott, s e mellett megmutatta, egy természettudományokkal foglalkozó tudós nem kell hogy szakbarbár legyen – az idézeteivel, utalásaival felvillantotta műveltségét és humorát is. Igazán sajnálni lehet korai halálát, de ez a könyve biztosan még sokáig sokunk kedvenc olvasmánya marad.

Van egy olyan érzésem, hogy az emberiség újabban nemhogy nem kreatívan, de nagyjából sehogy sem használja az intelligenciáját, ráadásul a többséget ez nem is érdekli. Pedig jó lenne, mert ahogy a technológiánk fejlődik, rendre újabb és újabb problémák adódnak belőle, amiket meg kellene oldanunk.
Maga a könyv egyébként nagyon érdekes kérdéseket feszeget olvasmányos stílusban. Nem is a konkrét tudásanyag volt a legérdekesebb -persze utólag nyilván az marad majd meg (és lehet, hogy a tudomány is rácáfolt azóta néhány dologra, vagy épp megerősítette), hanem a gondolatmenetek és a következtetések. Ennek ellenére néha egy apró, sipító hang azt üvöltötte a fejemben, hogy: „Ember, te és a neokortex, menjetek szobára!” Persze nem komolyan.

Ez az írás bizony még a mai időkben is megállja a helyét.
Igyekezni fogok elvonatkoztatni az értékelésben attól, hogy sokszor a lelki szemeim előtt láttam az állatkísérleteket, amelyek mindig is felborzolják a nemlétező szőrt a hátamon. De mivel sajnos nincs tudomány élő szervezeteken való kísérlet nélkül, így igyekszem most nem erre koncentrálni… De Sagan ezt a témakört is tökéletesen levezeti, hogy miért is ne számítana gyilkosságnak a testi-lelki bántalmazás egy kifejlett tudatú állatnál, mint pl a csimpánz? A kutyákról is azt mondják, hogy a szellemi szintjük megfelel egy három éves embergyereknek…Ez kell ahhoz, hogy a zsarnoki és fölényes agresszivitást kiélő emberpéldányokat megfékezzük? Kényes pont ez nálam…
Viszont megértem @Bélabá-t, hogy ennél a könyvnél elkapta az olvasás gépszíja.
Mennyire érdekes volt például a csimpánzok gesztusnyelvi kommunikációja és megmutatkozó humora. Vagy egy másik bájos rész: a dél-afrikai bogárfaj és orchidea nemi kapcsolata.
Ne nevessetek ki, de újdonság volt számomra a jobb és bal kezünk funkciója az iparosodás előtti időkből. Miért preferálják a mai napig a jobb kezet és miért volt csúnya a bal?
De elsősorban az álommal foglalkozó részek tetszettek. Szinkronicitást erősítve pedig Sagan könyvével egyidejűen olvastam egy másik könyvet az álmokról.
Több moly már kiemelt nagyon sok és jó részt a könyvből. Javaslom, hogy „lapozzátok” fel az idézeteket. Érdemes. :)

Érdekes könyv egy izgalmas témáról, de én meglehetősen lassan haladtam vele, nagyon nehéz volt jó pár részt megértenem, nem tudom. A könyv voltaképpen magáról az agyról, az agy funkcióiról, fejlődéséről, a benne rejtőző lehetőségekről és azok kiaknázásról szól. Természetesen nemcsak az emberi agyat veszi a szerző górcső alá, hanem az állatokét is, avagy összehasonlítja a kettőt, rámutatva, mi okozhatja az emberi agy kivételes intelligenciáját.

Nagyon tetszett a könyv elején található kozmikus naptáron keresztül való bemutatása az élet kifejlődésének (borzongató ilyen megközelítéssel belegondolni): „Nyugtalanító érzés rájönni, hogy az ilyen kozmikus év során Földünk csak szeptember elején állt össze a csillagközi anyagból; hogy a dinoszauruszok csak karácsonyeste bukkantak fel; a virágok december 28-án bújtak elő; az emberi nem férfiai és asszonyai pedig csak szilvesztereste 10.30-kor keltek életre. Az egész írott történelem december 31-ének utolsó tíz másodperce; a középkor alkonyától a jelenig eltelt idő pedig alig több egyetlen másodpercnél.”

Szó van a könyvben az agy különböző részeiről, az amygdala-ról, a homloklebenyről, a koponyatérfogatról, az agy méretéről, a memóriáról és az alvásról. Kitérünk állatkísérletekre, melyek során az állati intelligenciát vizsgálták, s azt, hogyan lehetne az növelni, s lehetséges-e egy-egy állatot „emberi kommunikációra” avagy intelligens gondolkodásra megtanítani.

„Még meghökkentőbb kísérletet hajtottak végre véletlenségből japán főemlőskutatók, akik megpróbálták Dél-Japán egyik szigetén egy makákóközösség túlnépesedési és éhezési problémáit enyhíteni. Az antropológusok búzaszemeket szórtak ki a homokos tengerpartra. Mármost a búzaszemeket nagyon nehéz a homokszemektől egyenként elválasztani, az ezzel járó munka esetleg több energiát fogyaszt, mint amennyit az összeszedett búza ad. Ám egy Imo nevű zseniális makákó, talán véletlenül, talán dacból, elkezdte marokszámra belehajigálni a vízbe a búza és a homok keverékét. A búza a felszínen maradt, a homok elsüllyedt, és ezt a tényt Imo nyilvánvalóan felismerte. Ezzel a szitálási módszerrel jól be tudott lakni (persze a búza vizes volt), s míg az idősebb makákók begyöpösödött módon fütyültek rá, a fiatalabb majmok, úgy látszik, megértették a felfedezés fontosságát, és utánozták Imót. A következő generációban a módszer már jobban elterjedt, s ma már a sziget minden makákója szakértője a vízzel való rostálásnak.”

A könyv vége felé még van egy nagyon érdekes szekció, ahol a „hasat agyú” pácienseken végzett kísérletekről van szó, ahol a vizuális és a verbális érzékelés egészen más eredményeket mutat.

Összességében egy érdekes könyv, de én valószínűleg rossz időpontban kezdtem hozzá, az év végi nagy olvasási hajrában nem volt szerintem türelmem (vagy az agyamnak kapacitása) az ilyen jellegű tudományos írás befogadására.