A ​kőfejtő (Fjällbacka 3.) 87% 340 csillagozás

Camilla Läckberg hozta a szokott formáját. Volt izgalom rendesen, és ismét csak ledöbbentem, hogy mennyire gonoszak tudnak lenni az emberek. Kíváncsi voltam, hogy a múltbeli szálak hogyan kapcsolódnak a jelenhez, de az írónő ezt is remekül megoldotta.
A történet egy vízbe fulladt gyermek megtalálásával indult, és hamarosan kiderült, hogy valójában gyilkosság történt. A nyomozók eleinte tanácstalanok voltak. Meglehetősen kevés nyom akadt, amin elindulhattak. Sokáig úgy tűnt, mintha csak egy helyben topognának. Engem meglepett a gyilkos személye. A Kaj és Morgan szálat teljesen feleslegesnek éreztem bele. Erica pedig jóval kevesebbet szerepelt, mint szerettem volna. A befejezés nagyon kíváncsivá tett. Szeretném mielőbb folytatni a sorozatot.

Hirtelen két gondolat motoszkál a fejemben: az egyik az, hogy mikor Svédországba költözöm, biztos nem Fjällbacka lesz a célpont, mert a város a svéd Twin Peaks. Hát ennyi zakkant ember egy rakáson! A másik, ebben a könyvben annyi szereplő van, mint az Iliászban, csatajelenetekkel együtt. Volt, aki felbukkant az elején, hogy a vége felé ismét megjelenjen, hogy aztán gondolkozhassak, hogy most akkor ez kicsoda is? Meg aztán egy kissé felesleges részeket is találtam benne ( a Mellberg-ügy), habár lehet, hogy ennek a további könyvekben szerepe lesz. Aztán meg azon is filóztam, hogy a két szálon futó cselekményből, a múltból és a jelenből hogy lesz egy, de tetszett, hogy így volt megírva, és a végén szépen letisztult az egész, jól elvarrta a szálakat Camilla. Meg ez a befejezés… Még jó, hogy rögtön tudom folytatni a Vészmadárral, mert különben ehetném a kefét. Na, nem ragozom tovább, öt csillag.

Nem volt ezzel a regénnyel különösebben nagy baj. Hacsak az nem, hogy aki olvasott már a skandináv bűnügyi irodalom nagy klasszikusaitól, az minden – kezébe kerülő – műben Jo Nesbo hasonmását, vagy Stieg Larsson reinkarnációját keresi.
Camilla Läckberg történetvezetése, karakter ábrázolása közel sem olyan könnyedén gördülékeny, mint az említett szerzők stílusa. Annál sokkal darabosabb, kiszámíthatóbb, dialógusai szögletesek, alkalmanként erőltetettek. Hangsúlyozom, hogy mindez csak azért fájó pontom, mert egy ilyen tárgyú regény olvasása közben elsősorban szórakozni akarok. …és nem a hibákat keresni!
Pedig a történet szépen le van kerekítve. Az írónő kiválóan dolgozik a kettős idősíkkal. Igazán érdekfeszítő, ahogyan – mint sok más skandináv krimiben – a jelen történéseinek igazi mozgatórugóit 80-100 évvel ezelőtt bekövetkezett eseményekben kell keresnünk. Érdekes, hogy ezeket a múltbeli eseményeket, valamint a régmúltból feltűnő szereplőket teljesen életszerűen, érdekfeszítően ábrázolja az írónő, szemben a jelenkor cselekményével. A témaválasztás pedig kiváló, a lehetőség kínálkozik, hiszen egy borzalmas, brutálisan beteg bűntény elkövetője elleni nyomozásba csöppenünk bele. Maga a nyomozás folyamata azonban számomra teljesen érdektelen volt, ahogy a nyomozó csapat minden egyes tagja is csak szürke mellékszereplőként funkcionált a több évtizede történt sötét, baljós kimenetelű események halvány, modern-kori statisztáiként. Hiába teszi érdekessé, sőt kifejezetten izgalmassá a történetet a múltbéli szál, ha a nyomozás során a legtöbb cselekedet jó előre kiszámítható és az ügyön dolgozó csapat tagjai között egyetlen igazi egyéniség sincs, aki vezetné az olvasó szemét a sorok között. Egy vérbeli skandináv krimitől én nem csak a sötét, depresszív hangulatot várom el, ami egy isten háta mögötti kisváros zárt közösségének lelkében, esetleg pincéiben megbúvó, mélyen eltemetett szégyenletes, aberrált titkokra épül.
Szükségem van a cselekményszövés feszültségére, alkalmasint a meghökkentésre is. Tessék engem folyamatosan nyomás alatt tartani, kicsikarni az érdeklődésemet! :)
Ettől a regénytől – ami azért hangsúlyozottan nem volt rossz – mindezeket nem kaptam meg maradéktalanul. :(
Talán majd a következő…

Nem tökéletes, de én nagyon élveztem mérgelődni rajta és nem bánom, hogy izgalmasnak éppen nem mondható maga a nyomozás. Ami megfogott és nem eresztett, az nem a feszültség, hanem a döbbenet, hogy micsoda emberek vannak, átlagos, jólfésült polgártársak, akik mellesleg lábon hordták ki az elmebajt off

Ez a történet nem egy zajos, csilli-villi hullámvasút, hanem egy sunyi lavina, ami a maga kérlelhetetlen módján ledózerol mindent, ami az útjába kerül és ha szerencsésen túl is élted, azzal a lendülettel azt mondod: még egyszer!

Szóval…
Szeretem FjÄllbackát. Csak jó messziről.

Sok volt ez, nem is a szörnyűségekből (bár azok is voltak, válogatottak…), hanem az egy négyzetméterre eső pszichopata/bűnöző/beteges/beteg/őrült/fogyatékos/lelki sérült/szerencsétlen/sorsába szorult emberből volt sok egy „átlagos” kisvárosban… Valahol a vége felé azt gondoltam, te jó ég, mi jöhet még, talán egy bankrabló meg egy kleptomániás meg egy darabolós gyilkos azért még „hiányzik” a teljes listához. De a vége, az utolsó oldal, ha van is olyan érzésem, hogy ez már a következő könyv megvásárlására/elolvasására beszéli rá az olvasót, mégis fejbe vágja az embert.
(És igen, el fogom olvasni a következőket is…)

A sok romantikus könyv után ki voltam éhezve egy kis gyilkolászós könyvre, kedvelem a skandináv krimiket, Lackbergtől pedig még nem olvastam semmit, adta magát…
Nem tetszett. A rengeteg krimi, amit már elolvastam, megmutatta, ki a gyanús. Gyakorlatilag mindig megnézem, ki a gyilkos, úgy olvasom a krimiket, hát itt nem kellett, kb a huszadik oldalon nyilvànvalóvá vált.
A másik gondom az izgalomfaktorral volt, a háromnegyedéig nullás volt, idementek a rendőrök, kérdeztek valamit, odamentek a rendőrök kérdeztek valamit…. Amikor meg elkezdtek történni a dolgok akkor se volt halál izgalom, hanem csak nem állóvíz, hanem felkavart.
A múltban játszódó bekezdések nagyon tetszettek. Ezeket mindig vártam, nyilván jó rövidek voltak, a plusz egy csillagot ezeknek a részeknek adtam.
Aki el akarja olvasni, annak azt javaslom, keress valami jobbat!

A sorozat első két része is tetszett, de eddig talán egy kis fenntartásom volt Camilla Läckberg-gel kapcsolatban, bár a miértjét nem igazán tudnám elmagyarázni… De most úgy érzem, A kőfejtő egy új útra terelte a kapcsolatunkat, sokkal jobban tetszett, mint a korábbi részek, és a befejezés is igen hatásos lett. Komolyan, egy ilyen utolsó mondat után ki ne rohanna egyből a következő részért?? :)
Nagyon tetszett, hogy több szálon fut egyszerre a történet, illetve az is, hogy szinte az összes szereplő gondolatait megismerhetjük. Camilla Läckberg az idősíkokkal is nagyon jól bánik, a cselekvések igazi okát a múltban kell keresnünk, ez egy plusz csavart jelent a történetben. Próbáltam összekötni a múltban megismert alakokat Fjällbacka jelenlegi lakóival, de őszintén szólva, egy kicsit eltartott, amíg össze tudtam kapcsolni a dolgokat…
Habár már jó pár skandináv krimit olvastam, megint ledöbbentett, mennyi gonoszság és kegyetlenség szorul egy-egy emberbe… És borzasztó belegondolni, hogy egyesek még az ártatlan gyereket sem kímélik…

Otthon érzem magam. Abban az alföldi, Duna-menti kis faluban, ahol születtem. Ott ülök mama asztalánál, és őszintén csodálkozom, mikor mama elmeséli valakiről, akit mindenki ismer, hogy kiderült róla: szeretője van, sőt ötéves kisfia, akiről eddig senki sem tudott. Pedig az anya is helyi. És a részletekre is fény derül. Hogy bukott ki, mit szólt az asszony. És én ülök, és jóleső érzéssel hallgatom a sztorit, ami arról szól, hogy hullott szét mások élete percek alatt, mert kívülálló vagyok, és az emberben nagyobb a kíváncsiság sokszor, mint az empátia. Persze sajnálom a nőt a szemközti házból, de jobban érdekel az, mikor mama megerősítésként mondja, hogy nem egyszer látta hajnalban elindulni „a komát”, pedig csak nyolctól dolgozik – tudja az asszonytól. Fontos részletnek tűnik, mikor megemlíti, mint minden történet elején, hogy ki hol ült a tizenkét személyes asztalnál, bizsereg valami bennem, mikor rájövök, hogy néhány órája azon a széken zokogott az asszony, ahol én most jó hangulatban kibeszélem a családját. Nem szeretem az álszentséget, azt hiszem mindenki tudja, miről beszélek, akkor is, ha nem tudok ennek az érzésnek nevet adni. Mindenki érzi ezt néhanapján és nincs ebben semmi rosszindulat vagy romlottság. Ilyen az ember.
Ugyanígy rántja le a titkokról a leplet Läckberg, ugyanilyen bensőséggel, közeliséggel mutat meg mindent, ami fontos, hogy az olvasó úgy érezze, szinte összedugott fejjel sugdolózik a nyomozókkal. Emiatt nem is kérdés, hogy nálam elnyerte az öt csillagot, olyan rá visszagondolni, mintha személyes élmény lenne, nem egy könyv.

Kifejezetten izgalmas volt. Igaz nem voltak hullahegyek, hanem szörnyű titkok hemzsegtek benne. Nekem is feladta a leckét a sok szereplő,gondolkozni kellett néha,hogy ez ki is volt, de a végére letisztult minden. Agnes viselkedése nagyon irritáló volt,néhol elég szánalmasan viselkedett. Megint bebizonyosodott, hogy az a tettes, akire a legkevésbbé számít az ember.

Lackberg regényeiben a sajátos stílust szeretem, ami könnyedebbé teszi az általa írt sorozatot a keményvonalas skandináv krimknél. Itt van gyilkosság, ráadásul gyereké, van mocskos bűncselekmény spoiler, mégis a szereplők emberek, akik nyomoznak, majd hazamennek, mert az is fontos. Vannak gyengébb nyomozók, huhh, a hideg kirázott a legnagyobb hibázótól. spoiler
Tetszett a szerkesztés is a régmúlt eseményei nagyon jól tagolták a jelent, aztán szépen egymásba sodródtak a szálak.
Miért csak négy csillag? Mert volt benne hosszú oldalakon át helybentoporgás, ami nagyon lassította a történetet.