Az ​áruló isten (A zsarnokság kora 1.) 88% 56 csillagozás

Nem győzöm magam elégszer óva inteni a hatásvadász, sokat ígérő és – az esetek jelentős részében – durván félrevezető fülszövegektől és többnyire jó szándékú, de keményen PR-ízű kötetnyitó ajánlásoktól. Mindannak ellenére, amivel ebben az esetben kecsegtetett a kiadó, Az áruló isten az én olvasatomban nem más, mint egy vérbő, és leginkább különböző testnedvekben, váladékokban és béltartalomban fürdő, azonban mágikus tartalomban gazdag, fantasy regény. Leszögezendő, hogy debütáló könyvként mindez kifejezetten jó minőségben. A noir detektívregényt, a hard-boiled világát azonban számomra továbbra is Hammett és Chandler jelenti, vagy frissebb képviselőjeként Lehane a sajátos „Boston noir”-ral.
Ez a regény végül is egy okos ötletre, kreatívan felépített klasszikus bosszúregény a fantázia birodalmában, ami egy feszes nyomozással indul, majd egy apokaliptikus méretű összecsapásban csúcsosodik ki a regény végére. Noirsága annyiban merül ki, hogy a narrátor-főhős, a tékozló rosszfiú tíz év után végre hazatér személyes igazságot szolgáltatni, és miközben akarva-akaratlanul találkozik egykori szövetségeseivel és ellenségeivel, nyilvánvalóan végigjárja a Város alvilágát, szennyét-mocskát, ami aztán egyenes úton vezet az alant rejlő és csúnya rémségeket rejtő alagútrendszerbe, katakombákba.
Úgy hiszem, hogy bármennyire is rá épít a szerző, de Edrin Walker mocskos szája, cinikus, számomra kicsit erőltetettnek tűnő, badass karaktere egyedül képtelen lenne elvinni ezt a történetet. Szüksége van a számos mellékszereplőre, akiket viszont az író igen változatos módon, valóban színes tablóban fest a főhős mellé.
Ami azonban igazán megragadó a regényben, az a rendkívül összetett mágikus háttérvilág megrajzolása, amelyet szépen keretbe foglal a mágia-szülött Tehetségesek és a „civil” mundánok markáns szembeállítása. A Város, a világ természetesen vastagon mágia-irányított, ahol talán a befogadhatónál valamelyest többféle varázslatos képességgel ismerkedhetünk meg az egyszerű piromantáktól és aeromantáktól egészen a testi képességeikben földöntúli erővel felruházott, vagy a mások akaratát, elméjét könnyedén – már-már zsarnoki módon – manipulálni képes mágusokig. Persze színre lép még számos démon, isteni gépezet, fekete mágiát gyakorló vérmágus és egyéb nyalánkságok. Szóval alig több, mint 400 epikus oldalon felvonul szinte a képzelet világának minden torz szüleménye. Talán egy kis önmérséklet segíthetett volna, hogy az összkép kevésbé váljék zsúfolttá, de azért mindez élvezhető…
Gusztus dolga viszont, hogy a végső összecsapást ki hogyan éli meg… Bár én kifejezetten kedvelem a kemény, véres, akciódús végkifejletet, de a szerző hentes fantáziájának ámokfutása ebben a kötetben számomra már túl sok volt, az események csömörbe forduló mészárszékbe torkollottak. Ráadásul az utolsó oldalakon szemérmesen megcsillanó „cliffhanger” lehetősége sem dobott fel különösebben. Úgy gondolom, hogy ezt a történetet vagy szépen, kereken el kellett volna végelni, egyszer s mindenkorra le kellett volna zárni, vagy egy esetleges folytatás lehetőségét már valahol középtájt meg kellett volna kezdeni felépíteni. Így a lezárás számomra kissé bicebóca, dülöngélő.
Meg kell azonban említeni, hogy – bár nem hasbarúgás-szerű váratlansággal – de a szerző végig adagol egyfajta kellemes hangulati bizsergetést, ügyesen elhelyez néhány meglepőnek szánt fordulatot és fel-felvillantja az „itt semmi és senki nem az, aminek/akinek látszik” feelinget.
Összességében úgy vélem, hogy ez a regény kifejezetten ígéretes kezdet, a szerző akár új csillagává is válhat a zsánernek. Habár ott azért elég nagy a tolongás manapság…

Kellemes, kikapcsoló szórakozást nyújt, egy olvasást mindenképpen megér.

Őszinte leszek, ennél a könyvnél először a borító fogott meg, majd a fülszöveg elolvasása úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt és bizakodok, hogy nem az inverz chokito-effektus fog érvényesülni.
Egy eléggé hosszú, főként sci-fikkel teli időszak után vettem a kezembe ezt a könyvet, szóval a változatosság miatt (fantasy ugye), már eleve plusz ponttal indult. A könyv E/1-es mesélő módja nem zavart különösebben – volt szerencsém már pár ilyen regényhez –, csak hamarabb megkedveltem a főszereplőt, Walkert. Persze ez a típusú narratíva magával hozza azt, hogy Edrin majd mindig az események sűrűjében forog. Ez különösen a végén érződik erősen, amikor az addig nyugodtabb tempóban haladó nyomozást felváltják az egymást követő akciók és a mindenféle és mindenfelé folyó testnedvek.
A regény világa tetszett, teljesen logikus, hogy ha vannak erős varázslók, akkor ők legyenek a társadalom élén, ne holmi koronás fők. Ehhez aztán jól passzolt az istenkép is spoiler, még ha olyan igazán sokat a végére sem tudtunk meg róluk.
Úgy összességében elégedett voltam a regénnyel. Nagyjából önmagában is megáll, de persze várom a jövő évre ígért befejező kötetet.

Az áruló isten története a noir detektívregények legjobb hagyományainak szellemében kezdődik. A cinikus és realista antihős tudomást szerez legjobb barátjának haláláról, és tíz év távollét után hazatér nyomozni és bosszút állni. Eltökélt makacssága révén valamivel többször keveredik bajba, mint ahányszor ki tud lábalni belőle, és egyre mélyebbre mászik valamibe, ami jócskán túlmutat egyetlen gyilkossági ügyön. Közben saját múltjával is szembe kell néznie – ami itt annál nehezebb, hiszen az emlékei egy részét kitörölték, és maga sem tudja, miért is kellett annak idején elhagynia a várost. Ahogy feltárulnak előtte a titkok, önmagával is szembe kell néznie, ami pedig egy mágus esetében a megszokottnál is nehezebb feladat. Mindezt E/1-ben adja elő, ami meglepően jól megy a történethez és nézetem szerint valóban hozzáad a regény stílusához. Nem hagyhatom azonban szó nélkül, hogy a borító abszolút nem illik a könyvhöz, a maga sablonos hős-beállításával. (A Főnix Astrának valahogy nincs szerencséje a címlapokkal: a hangulatos képeket nem veszik át, a gyengéket igen.)

Ezen a világon a mágusok uralkodnak, ami szerintem egy mágiában gazdag világ természetes állapota. (A nemességnek alárendelt varázslóságnak sok „hagyományos” fantasy univerzumban van egyfajta álszent, vagy éppen kényelmes felhangja. De ha őszinték akarunk lenni, akkor a varázslók logikusan gravitálnak a zsarnoki pozíció felé. Kivéve, ha aktívan fellépnek természetes ösztöneik ellen. És pontosan ez az, amit ennek a könyvnek a hőse megkísérel.) A varázserő itt szigorúan testi funkció: aki mágusnak születik, annak a vére és más testnedvei szabályosan telítve vannak mágikus energiákkal, ezek elszabadítása pedig sokkal könnyebb, mint a féken tartása. Az erő ráadásul afféle drogként hat rájuk: minél többet használják, annál jobban kívánják. Mindezt a szerző remekül építi bele főhőse alakjába, és a világ hangulatának árnyalásához is ötletesen használja. Az eredmény valóban egyfajta „magepunk”, egy sötét fantasy világ, amelynek hősei és elnyomói között nincs nagy különbség. A hatás még az istenekre is kiterjed: ezek a halhatatlanná vált mágusok maguk is sötét titkok hordozói.

A nyomozás végül epikus összecsapásban teljesedik ki, ami az én ízlésemnek egy kicsit hosszúra nyúlt – itt és csak itt egy cseppet visszaüt, hogy csak egy nézőpontból látjuk az eseményeket –, de mindenképpen jól felépített és brutálisan izgalmas. Azonban az alvilági magándetektívesdi adja a regény igazi zamatát, ez a „hardboiled fantasy” stílus áll igazán jól a szerzőnek.

Nehezen tudtam az elején befogadni az író stílusát, zavart az E/1 nézet is, de idővel sikerült ezen túltennem magam és onnantól hála a cselekmény is jobban beindult. Először azt, hittem egy detektív regényt fogok olvasni egy gyilkosság felgöngyölítéséről, de mint kiderült sokkal mélyebb dolgok voltak a háttérbe és sikerült igazán fordulatos történetet faragni, olyat aminek várom a folytatását.
Talán a világ legerősebb része a mágiarendszere, bár nem tökéletes nincs kidolgozva elégé, de egyedisége mindenképp érdekessé teszi. (Mondjuk még most is felszalad a szemöldököm, ha késsel, kardal harcoló mágiahasználókra gondolok.)
A főhős karaktere igazi antihős, a maga trágár, lenéző egójával, ahol valahol mégis a háttérbe megbújik valami becsület foszlány, ami a jó irányba tereli. Mostanában (ismét) divatosak lettek ezek a karakterek.
A végén talán az író fantáziája kicsit már túlságosan is elszállt és néha, túl trancsir is lett, de jól illet az eddig felépített világhoz, így nem zavart.
Egy biztos kíváncsian várom a folytatást.

Ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, minden második emlékbe beleborzongtam, mert komolyan, undorító ez a könyv. Emellett persze humoros, pörgős, szókimondó, de a részletes, olykor színes és választékos leírások, sebek és a Magash Mora miatt állandóan kirázott a hideg és/vagy olyat képet vágtam, mint aki citromba harapott. Ennyi káromkodás és belezés között rendre visszatértek a gondolataim A holló jele sorozathoz, és már ezért is szerettem Az áruló istent. Mármint nem szó szerint – nem azt a köcsög, hatalommániás balféket, hanem a könyvet.
Az istenek inkább a háttérben voltak sokat jelen, ez nem is zavart különösebben. Viszont a mágusok tevékenykedtek rendesen, Edrin meg aztán főleg, úgyhogy nem unatkoztam. Élveztem megismerni Setharist, a démonokat, a múlt titkait, és közben mindent megfűszerezett az író köntörfalazás nélküli, obszcén nyelvezete. Sosem zavart a csúnya beszéd, pláne ha ilyen vicces csomagolásban tárják elém (vagy nyomják a képembe a legváratlanabb jelenetekben), ezért többször hangosan fel is nevettem. Ennek hála tudtam elviselni a gyomorforgató történéseket, és emiatt kedveltem meg Edrint, a csavargót. Akinek amúgy sosem volt különösebben rózsás a helyzete, mégsem zuhant depresszióba és bújt el valahová. Inkább elfutott, lol. Mekkora forma! :D
Szóval igen, röviden összefoglalva: szerettem. Az eleje nehezebben indult, és a közepéig halványan éreztem egy kis hiányt, ami végül feloldódott a repkedő testrészek és mágikus összecsapások forgatagában. És ebben a forgatagban olyan emlékek kerültek a felszínre, amiktől bezony leesett az állam. Aztán olyan módon folytatódott a végső fejezet… Egyértelműen a következő rész mihamarabbi elkezdéséért kiált ez az utolsó mondat. Fergeteges!

Erős kezdés, izgalmas zárás, a kettő között pedig meglepően gyengére sikerült átkötés, ami csalódás, mert az alaptörténet valójában jó. Mégsem állja meg stabilan a helyét.
A karakterek rendben vannak. Walker egy jól megformált antihős, nem egy klasszikus főszereplő.
Értékeltem a könyv humorát is.
CJ érdekes, összetett, nem tipikus világot épít fel.
Ez a könyv erőssége, könnyen beszippantja az embert, és odaveti Setharis utcáira. Látványban gazdag, az eseménysorok leírása hatásos off.

Engem kicsit zavart, hogy a mágiaszülöttek képességét Ajándéknak nevezi, mikor annak eredete nem teljesen tisztázott, és nem is olyan ritka, hogy egyedi adománynak számítson.
További „apróság”, hogy az alkímia/alkímiai szavakat már zavaróan sűrűn használja, ráadásul sokszor feleslegesen és szerintem többször rosszul is…

De összességében nem egy rossz olvasási élmény, és meglepően fenntartja a kíváncsiságot a második kötetre. Az még javíthat a történet összmegítélésén, és talán segíti a történet egészét kiforrni.

Kezdeti lelkesedésem a regény végére némileg csökkent ugyan spoiler, de azért egészen kellemes meglepetés volt. Simán elmentem volna a könyv mellett, ha nem akad meg a szemem @Noro értékelésén: rájöttem, hogy a rózsaszín borítós könyvek jelentős hátrányból indulnak olvasmányválogatás közben. Így utólag örülök, hogy elolvastam és bár vannak fenntartásaim a folytatással kapcsolatban, azért kíváncsi vagyok, hogy mi sül még ki ebből.

Idén Sümegi Attila Gúzs című novellájában találkoztam először a mágia, mint függőség forrásának az ötletével, és már ott is igen-igen megtetszett ez a gondolat. Cameron Johnston kicsit más irányba viszi el ezt az alaphelyzetet: ebben a világban egyrészt nem csak elfogadott és mindennapos a mágia, hanem egyenesen a mágusok uralkodnak mindenki más fölött, másrészt pedig még bőven nem az internet világában járunk, hanem a lőfegyverek és kővárosok korában. A főhősünk mesterséges amnéziában szenved: 10 évvel korábban kötött egy paktumot valakivel, ami miatt el kellett hagynia a városát, barátait, mindent amit ismert, és folyamatosan menekülni az őt üldöző démonok elől. Most azonban eljön az ideje, hogy visszatérjen és… hát, rendet tegyen egy kicsit, ha szabad ezt a kifejezést használni.

Nekem néha kicsit sok volt az E/1-es önsajnálkozás meg önostorozás (pedig általában kifejezetten jól viselem az E/1-et), de alapvetően azért szórakoztatott Edrin Walker cinizmusa. De a kedvenc szereplőm egyértelműen Szakító volt (ez elég morbid, de már nem törlöm ki), remélem róla is hallunk még. Azt hiszem, azt a kijelentésemet is ideje felülvizsgálnom, hogy nem szeretem a detektívregényeket, mert ez nem az első SFF jellegű detektívregény mostanában, amit kifejezetten élveztem. Gördülékeny, könnyen olvasható a történet, megfelelő beosztású információ-adagolással (bár a múltbéli visszaemlékezések nem mindig a legjobban vannak elhelyezve, viszont legalább lényegi információk derülnek ki belőlük), kifejezetten élveztem a mostani, amúgy eléggé leterhelt időszakomban.

A végével nem vagyok egyedül kibékülve, szerintem Johnston kicsit elvetette a sulykot a henteléssel meg a mindenféle spoiler szörnyekkel és társaikkal, legalábbis a leírások szempontjából. Én a szörnyeket tekintve meglehetősen konzervatív vagyok spoiler, úgyhogy a végén levő csatajelenetekből volt egy-két rész, amit átpörgettem gyorsan, de ez nem rontott jelentősen az élményen. Inkább attól félek, hogy ebbe az irányba megy majd el a sztori a folytatások esetében. Na de majd kiderül.

Nem tudom miért, de ezt egy könnyed szinte ifjúsági regénynek gondoltam. Nos nem az. És nem azért nem az, mert trágár, hanem mert ez a regény brutális és remekül megtervezett. Én nem pártolom a sok káromkodást, de ez a regény ennek ellenére megfogott és tetszett.
Egy világ ahol a varázslók uralkodnak + különféle démonok és egyéb misztikus lények jelennek meg. Ahol a varázslók többsége egy szemétláda, ahol a legnagyobb varázsló isten, azaz, ebben a világban még nagyobb szemétláda lehet. Ahol a főhős is egy szemétláda, de egy gonosz(?), vérre éhes fegyvert forgatva, legalább próbál nem az lenni.
Szóval jöhet a második rész…

Egy igazán kellemes meglepetés volt az író számomra ismeretlen volt de gondoltam egy próbát megér és milyen jól, döntöttem .
Vannak minden fajta mágusok és ha nagyon erős és öreg mágus vagy akár isten is lehet belőled. Minden gyereket megvizsgálnak, hogy van-e mágikus ereje ha igen meg kell kötni különben bele örül és torz gonosz lesz. És itt van ami tetszik ha meg is kötik az erődet és kiképeznek attól még ugyan úgy beleörülhetsz a mágia használatba mert a túl nagy erő túl nagy egó a hatalom vágy megfertőz nem lehet csak úgy össze vissza varázsolni kordában kell tartani.
Persze mindig van valaki aki többet akar hatalmat mindenki felet és itt kezdődik a baj.
Van jó sok árulás, harc, menekülés tán egy kis szerelem is szóval minden meg van amitől jól lehet egy fantasy regény.
A második rész valamikor júniusban jelenik meg angolul , hogy hozzánk mikor jut el az jó kérdés én várom azt tudom.

Már szinte semmire sem emlékszem belőle, így csak négy csillag.