Az ​áruló isten (A zsarnokság kora 1.) 35 csillagozás

Cameron Johnston: Az áruló isten

Egy várost elképzelhetetlen borzalmak fenyegetnek, ezért a leggyűlöltebb száműzöttjében kell megbíznia, máskülönben mindent elveszíthet.
Edrin Walker tíz éve menekül démonok és adósságok elől. A becsületét vesztett mágus hazatér, hogy megbosszulja barátja kegyetlen halálát. Lynas olyan titokra derített fényt, ami végzetes lehet egész Setharistre nézve. Próbálta figyelmeztetni az Arkánumot, a várost uraló varázslókat, de nem járt sikerrel. Élve nyúzták meg, és Walker minden vágást érzett. Most a gyilkost keresi, és semmi sem állíthatja meg. Mágusok, halandók, démonok vagy akár istenek – Walker szénné égeti mindet, ha kell. Végül is, nem ez lesz az első eset, hogy megöl egy istenséget…

„Sötét és gazdag fantasy ötletes mágiarendszerrel, amitől égnek áll a szőr az ember tarkóján.”
– Ed McDonald, az Éjszárny szerzője

>!
Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2018
430 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155632907 · Fordította: Habony Gábor

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Most olvassa 4

Várólistára tette 76

Kívánságlistára tette 90

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

gesztenye63 MP>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Nem győzöm magam elégszer óva inteni a hatásvadász, sokat ígérő és – az esetek jelentős részében – durván félrevezető fülszövegektől és többnyire jó szándékú, de keményen PR-ízű kötetnyitó ajánlásoktól. Mindannak ellenére, amivel ebben az esetben kecsegtetett a kiadó, Az áruló isten az én olvasatomban nem más, mint egy vérbő, és leginkább különböző testnedvekben, váladékokban és béltartalomban fürdő, azonban mágikus tartalomban gazdag, fantasy regény. Leszögezendő, hogy debütáló könyvként mindez kifejezetten jó minőségben. A noir detektívregényt, a hard-boiled világát azonban számomra továbbra is Hammett és Chandler jelenti, vagy frissebb képviselőjeként Lehane a sajátos „Boston noir”-ral.
Ez a regény végül is egy okos ötletre, kreatívan felépített klasszikus bosszúregény a fantázia birodalmában, ami egy feszes nyomozással indul, majd egy apokaliptikus méretű összecsapásban csúcsosodik ki a regény végére. Noirsága annyiban merül ki, hogy a narrátor-főhős, a tékozló rosszfiú tíz év után végre hazatér személyes igazságot szolgáltatni, és miközben akarva-akaratlanul találkozik egykori szövetségeseivel és ellenségeivel, nyilvánvalóan végigjárja a Város alvilágát, szennyét-mocskát, ami aztán egyenes úton vezet az alant rejlő és csúnya rémségeket rejtő alagútrendszerbe, katakombákba.
Úgy hiszem, hogy bármennyire is rá épít a szerző, de Edrin Walker mocskos szája, cinikus, számomra kicsit erőltetettnek tűnő, badass karaktere egyedül képtelen lenne elvinni ezt a történetet. Szüksége van a számos mellékszereplőre, akiket viszont az író igen változatos módon, valóban színes tablóban fest a főhős mellé.
Ami azonban igazán megragadó a regényben, az a rendkívül összetett mágikus háttérvilág megrajzolása, amelyet szépen keretbe foglal a mágia-szülött Tehetségesek és a „civil” mundánok markáns szembeállítása. A Város, a világ természetesen vastagon mágia-irányított, ahol talán a befogadhatónál valamelyest többféle varázslatos képességgel ismerkedhetünk meg az egyszerű piromantáktól és aeromantáktól egészen a testi képességeikben földöntúli erővel felruházott, vagy a mások akaratát, elméjét könnyedén – már-már zsarnoki módon – manipulálni képes mágusokig. Persze színre lép még számos démon, isteni gépezet, fekete mágiát gyakorló vérmágus és egyéb nyalánkságok. Szóval alig több, mint 400 epikus oldalon felvonul szinte a képzelet világának minden torz szüleménye. Talán egy kis önmérséklet segíthetett volna, hogy az összkép kevésbé váljék zsúfolttá, de azért mindez élvezhető…
Gusztus dolga viszont, hogy a végső összecsapást ki hogyan éli meg… Bár én kifejezetten kedvelem a kemény, véres, akciódús végkifejletet, de a szerző hentes fantáziájának ámokfutása ebben a kötetben számomra már túl sok volt, az események csömörbe forduló mészárszékbe torkollottak. Ráadásul az utolsó oldalakon szemérmesen megcsillanó „cliffhanger” lehetősége sem dobott fel különösebben. Úgy gondolom, hogy ezt a történetet vagy szépen, kereken el kellett volna végelni, egyszer s mindenkorra le kellett volna zárni, vagy egy esetleges folytatás lehetőségét már valahol középtájt meg kellett volna kezdeni felépíteni. Így a lezárás számomra kissé bicebóca, dülöngélő.
Meg kell azonban említeni, hogy – bár nem hasbarúgás-szerű váratlansággal – de a szerző végig adagol egyfajta kellemes hangulati bizsergetést, ügyesen elhelyez néhány meglepőnek szánt fordulatot és fel-felvillantja az „itt semmi és senki nem az, aminek/akinek látszik” feelinget.
Összességében úgy vélem, hogy ez a regény kifejezetten ígéretes kezdet, a szerző akár új csillagává is válhat a zsánernek. Habár ott azért elég nagy a tolongás manapság…

Kellemes, kikapcsoló szórakozást nyújt, egy olvasást mindenképpen megér.

Razor SMP>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Őszinte leszek, ennél a könyvnél először a borító fogott meg, majd a fülszöveg elolvasása úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt és bizakodok, hogy nem az inverz chokito-effektus fog érvényesülni.
Egy eléggé hosszú, főként sci-fikkel teli időszak után vettem a kezembe ezt a könyvet, szóval a változatosság miatt (fantasy ugye), már eleve plusz ponttal indult. A könyv E/1-es mesélő módja nem zavart különösebben – volt szerencsém már pár ilyen regényhez –, csak hamarabb megkedveltem a főszereplőt, Walkert. Persze ez a típusú narratíva magával hozza azt, hogy Edrin majd mindig az események sűrűjében forog. Ez különösen a végén érződik erősen, amikor az addig nyugodtabb tempóban haladó nyomozást felváltják az egymást követő akciók és a mindenféle és mindenfelé folyó testnedvek.
A regény világa tetszett, teljesen logikus, hogy ha vannak erős varázslók, akkor ők legyenek a társadalom élén, ne holmi koronás fők. Ehhez aztán jól passzolt az istenkép is spoiler, még ha olyan igazán sokat a végére sem tudtunk meg róluk.
Úgy összességében elégedett voltam a regénnyel. Nagyjából önmagában is megáll, de persze várom a jövő évre ígért befejező kötetet.

>!
Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2018
430 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155632907 · Fordította: Habony Gábor
Noro>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Az áruló isten története a noir detektívregények legjobb hagyományainak szellemében kezdődik. A cinikus és realista antihős tudomást szerez legjobb barátjának haláláról, és tíz év távollét után hazatér nyomozni és bosszút állni. Eltökélt makacssága révén valamivel többször keveredik bajba, mint ahányszor ki tud lábalni belőle, és egyre mélyebbre mászik valamibe, ami jócskán túlmutat egyetlen gyilkossági ügyön. Közben saját múltjával is szembe kell néznie – ami itt annál nehezebb, hiszen az emlékei egy részét kitörölték, és maga sem tudja, miért is kellett annak idején elhagynia a várost. Ahogy feltárulnak előtte a titkok, önmagával is szembe kell néznie, ami pedig egy mágus esetében a megszokottnál is nehezebb feladat. Mindezt E/1-ben adja elő, ami meglepően jól megy a történethez és nézetem szerint valóban hozzáad a regény stílusához. Nem hagyhatom azonban szó nélkül, hogy a borító abszolút nem illik a könyvhöz, a maga sablonos hős-beállításával. (A Főnix Astrának valahogy nincs szerencséje a címlapokkal: a hangulatos képeket nem veszik át, a gyengéket igen.)

Ezen a világon a mágusok uralkodnak, ami szerintem egy mágiában gazdag világ természetes állapota. (A nemességnek alárendelt varázslóságnak sok „hagyományos” fantasy univerzumban van egyfajta álszent, vagy éppen kényelmes felhangja. De ha őszinték akarunk lenni, akkor a varázslók logikusan gravitálnak a zsarnoki pozíció felé. Kivéve, ha aktívan fellépnek természetes ösztöneik ellen. És pontosan ez az, amit ennek a könyvnek a hőse megkísérel.) A varázserő itt szigorúan testi funkció: aki mágusnak születik, annak a vére és más testnedvei szabályosan telítve vannak mágikus energiákkal, ezek elszabadítása pedig sokkal könnyebb, mint a féken tartása. Az erő ráadásul afféle drogként hat rájuk: minél többet használják, annál jobban kívánják. Mindezt a szerző remekül építi bele főhőse alakjába, és a világ hangulatának árnyalásához is ötletesen használja. Az eredmény valóban egyfajta „magepunk”, egy sötét fantasy világ, amelynek hősei és elnyomói között nincs nagy különbség. A hatás még az istenekre is kiterjed: ezek a halhatatlanná vált mágusok maguk is sötét titkok hordozói.

A nyomozás végül epikus összecsapásban teljesedik ki, ami az én ízlésemnek egy kicsit hosszúra nyúlt – itt és csak itt egy cseppet visszaüt, hogy csak egy nézőpontból látjuk az eseményeket –, de mindenképpen jól felépített és brutálisan izgalmas. Azonban az alvilági magándetektívesdi adja a regény igazi zamatát, ez a „hardboiled fantasy” stílus áll igazán jól a szerzőnek.

5 hozzászólás
zamil>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Nehezen tudtam az elején befogadni az író stílusát, zavart az E/1 nézet is, de idővel sikerült ezen túltennem magam és onnantól hála a cselekmény is jobban beindult. Először azt, hittem egy detektív regényt fogok olvasni egy gyilkosság felgöngyölítéséről, de mint kiderült sokkal mélyebb dolgok voltak a háttérbe és sikerült igazán fordulatos történetet faragni, olyat aminek várom a folytatását.
Talán a világ legerősebb része a mágiarendszere, bár nem tökéletes nincs kidolgozva elégé, de egyedisége mindenképp érdekessé teszi. (Mondjuk még most is felszalad a szemöldököm, ha késsel, kardal harcoló mágiahasználókra gondolok.)
A főhős karaktere igazi antihős, a maga trágár, lenéző egójával, ahol valahol mégis a háttérbe megbújik valami becsület foszlány, ami a jó irányba tereli. Mostanában (ismét) divatosak lettek ezek a karakterek.
A végén talán az író fantáziája kicsit már túlságosan is elszállt és néha, túl trancsir is lett, de jól illet az eddig felépített világhoz, így nem zavart.
Egy biztos kíváncsian várom a folytatást.

Bori_L MP>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Kezdeti lelkesedésem a regény végére némileg csökkent ugyan spoiler, de azért egészen kellemes meglepetés volt. Simán elmentem volna a könyv mellett, ha nem akad meg a szemem @Noro értékelésén: rájöttem, hogy a rózsaszín borítós könyvek jelentős hátrányból indulnak olvasmányválogatás közben. Így utólag örülök, hogy elolvastam és bár vannak fenntartásaim a folytatással kapcsolatban, azért kíváncsi vagyok, hogy mi sül még ki ebből.

Idén Sümegi Attila Gúzs című novellájában találkoztam először a mágia, mint függőség forrásának az ötletével, és már ott is igen-igen megtetszett ez a gondolat. Cameron Johnston kicsit más irányba viszi el ezt az alaphelyzetet: ebben a világban egyrészt nem csak elfogadott és mindennapos a mágia, hanem egyenesen a mágusok uralkodnak mindenki más fölött, másrészt pedig még bőven nem az internet világában járunk, hanem a lőfegyverek és kővárosok korában. A főhősünk mesterséges amnéziában szenved: 10 évvel korábban kötött egy paktumot valakivel, ami miatt el kellett hagynia a városát, barátait, mindent amit ismert, és folyamatosan menekülni az őt üldöző démonok elől. Most azonban eljön az ideje, hogy visszatérjen és… hát, rendet tegyen egy kicsit, ha szabad ezt a kifejezést használni.

Nekem néha kicsit sok volt az E/1-es önsajnálkozás meg önostorozás (pedig általában kifejezetten jól viselem az E/1-et), de alapvetően azért szórakoztatott Edrin Walker cinizmusa. De a kedvenc szereplőm egyértelműen Szakító volt (ez elég morbid, de már nem törlöm ki), remélem róla is hallunk még. Azt hiszem, azt a kijelentésemet is ideje felülvizsgálnom, hogy nem szeretem a detektívregényeket, mert ez nem az első SFF jellegű detektívregény mostanában, amit kifejezetten élveztem. Gördülékeny, könnyen olvasható a történet, megfelelő beosztású információ-adagolással (bár a múltbéli visszaemlékezések nem mindig a legjobban vannak elhelyezve, viszont legalább lényegi információk derülnek ki belőlük), kifejezetten élveztem a mostani, amúgy eléggé leterhelt időszakomban.

A végével nem vagyok egyedül kibékülve, szerintem Johnston kicsit elvetette a sulykot a henteléssel meg a mindenféle spoiler szörnyekkel és társaikkal, legalábbis a leírások szempontjából. Én a szörnyeket tekintve meglehetősen konzervatív vagyok spoiler, úgyhogy a végén levő csatajelenetekből volt egy-két rész, amit átpörgettem gyorsan, de ez nem rontott jelentősen az élményen. Inkább attól félek, hogy ebbe az irányba megy majd el a sztori a folytatások esetében. Na de majd kiderül.

Vác_nembéli_István_fia_istván>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Egy igazán kellemes meglepetés volt az író számomra ismeretlen volt de gondoltam egy próbát megér és milyen jól, döntöttem .
Vannak minden fajta mágusok és ha nagyon erős és öreg mágus vagy akár isten is lehet belőled. Minden gyereket megvizsgálnak, hogy van-e mágikus ereje ha igen meg kell kötni különben bele örül és torz gonosz lesz. És itt van ami tetszik ha meg is kötik az erődet és kiképeznek attól még ugyan úgy beleörülhetsz a mágia használatba mert a túl nagy erő túl nagy egó a hatalom vágy megfertőz nem lehet csak úgy össze vissza varázsolni kordában kell tartani.
Persze mindig van valaki aki többet akar hatalmat mindenki felet és itt kezdődik a baj.
Van jó sok árulás, harc, menekülés tán egy kis szerelem is szóval minden meg van amitől jól lehet egy fantasy regény.
A második rész valamikor júniusban jelenik meg angolul , hogy hozzánk mikor jut el az jó kérdés én várom azt tudom.

Dávidmoly>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Döbbenet ült ki az arcára, azután elsápadt, amikor rájött, hogy minek nevezett egy mágust szemtől szembe. Úgy sejtettem, a rossz szokásai egyszer még megölik.
*
Sokszor tévedtem az életem során, de akkor sosem, amikor azt kellett eldöntenem, hogy elmeneküljek-e valahonnan.
*
– Nem gondoltam volna, hogy ezt is megérem – jegyezte meg. – De hát, mindig van egy első alkalom. Edrin Walker fizet egy kört!

Némileg csalódott vagyok, pedig Az áruló isten nem rossz regény, csak @Noro értékelése spoiler alapján túlzottan felfokozott várakozással kezdtem hozzá. Valami egészen bombasztikusra számítottam, egy igazi nagy durranásra, de aztán csak tűzijátékot kaptam.
Valószínűleg minden problémám arra vezethető vissza, hogy Edrin Walkert nem igazán sikerült megkedvelnem. spoiler Valahogy végig rosszul összetákolnak érződik a személyisége spoiler, tétován sodródik, nem húz be eléggé a személyes hadjáratába. Ha élhetek egy képzavarral: nem merül elég mélyre. A mellékszereplők elég kidolgozatlanok, a legtöbbjüknek annyira nincs súlya, hogy kettesével-hármasával össze lehetne őket vonni. A cselekményben is vannak döccenők spoiler, de ezek csak kisebb hiányosságok.
Szerintem a regény erőssége a világépítés: van benne lehetőség, az embereket átható mágiarendszerével, a hatalomtól függővé váló mágusokkal, a bukott ősi birodalom felfoghatatlan titkaival és a spoiler. Johnston elvégezte a kötelező feladatokat is, és szépen kitalálta, hogyan befolyásolja a mindennapokat és a nagypolitikát is a mágia létezése és működése. Ez alapján a második résznek is adok majd egy esélyt, hátha az már kinövi a fenti gyerekbetegségetek.
A borítóból a Főnix Astra kihozta, amit ki lehetett, a szöveggondozás és a kötés pedig rendben van.
Összességében három és háromnegyed négy feketevas pikkely az ötből

littlelinda P>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Úgy igazán valahol 3,5 és 4 csillag közé tenném az értékelést, mert annak ellenére, hogy az utolsó kb 30% iszonyat pörgős és izgalmas volt, azért bennem van a végre-vége érzés, és persze az is, hogy a könyv első felét sokszor untam. Igazából a legtöbb eleme tetszett a történetnek: az in medias res kezdés, a mágia működése, a démonok jelenléte, a világok egymásra épülése, a rengeteg vér és mocsok a történetben, hell, még Edrin karakterével se volt különösebb bajom, mert csak életszerűvé tette, hogy milyen sokat káromkodott, és legalább tényleg aktívan részt vett az eseményekben. DE a könyv első fele iszonyúan túlírt, szinte nem is emlékszem mi történt, azelőtt, hogy Edrin és Charra kiderítette, miért kellett meghalnia Lynasnak, és ki akarja és hogyan elpusztítani Setharist. Kicsit az E/1 is fura volt, valahogy nem éreztem annyira jónak az író stílusát, sokszor nem tudta lekötni a figyelmemet, és könnyen elkalandoztam olvasás közben. A végén Edrin összecsapása az Áruló istennel nagyon epic volt, igaz, előtte Bujaság harca Magash Morával is elég menő volt, azt sajnálom, hogy Shadea főmágus harca a ravak királynővel nem volt leírva, így kicsit feleslegesnek éreztem a megjelenítését. Az viszont tetszett, hogy volt pár csavar a történeten, amire infó hiányában nem lehetett számítani, és persze az áruló isten kiléte is eléggé meglepő fordulat volt. Magash Mora valami iszonyatosan groteszk és undorító lény volt, de annyira beleillett a könyv sötét, brutális hangulatába, hogy az ember nem kérdőjelezi meg a mágusvérből összeálló hússzörnyeteget. Szóval aki brutális, káromkodással teli, mocskos és véres könyvet akar olvasni, az bátran kezdjen neki – nekem sem ezekkel a részekkel volt bajom :D Sidenote: a 'sikolt' szónak vannak ám szinonimái, lehetett volna használni őket.

BBetti86>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Nem pont ezt vártam, és egyszerre jobb is (főhős, cselekmény szövése), meg nem is (cselekmény nagyságrendje).
A történettől valami nagyobb jelentőségű eseményt vártam, ami az egész világra hatással van. Helyette egy városra, egy nyomozásra fókuszál a sztori. Edrin Walker, aki egy kivételesen erős mágus, ráadásul az elme befolyásolására teszi képessé az Adománya, száműzetésben él. Így lehet biztonságban a legjobb barátja és a családja – ám a barátját brutálisan megölik, és Edrin hazatér rendet tenni. A városban valaki mágusokat gyilkol, és egy ősi rettenetet akar elszabadítani. Edrin szembeszáll vele, közben arról is jönnek vissza az emlékei, 10 éve hogyan és miért vállalta a száműzetést kitörölt emlékekkel.
Tehát, amiből többet vártam: nem éreztem epikusnak a történetet. Ha továbbgondolom, ha a gonosz terve bejön, akkor fennállt volna a világ veszélyben helyzet, így viszont ez egy helyi incidens. Jól keverednek benne a fantasy és a krimi elemek – Edrin lenyomozza a gyilkost, csak neki nem CSI csapata, hanem mágiája segít. Közben megismerteti a szerző ezt a különleges várost és a regény mágikus felépítését.
Van benne ötlet, és érezni, hogy még sok mindennel lehet bővíteni is ezt az univerzumot. Ez különben tetszett benne, végig ötletes és pörgeti Johnston az eseményeket. Cselekményközpontú, fordulatos.
Edrin nekem kifejezetten szimpatikus figura volt, a mocskos szájával és az önpusztító hajlamaival együtt. Éppen az tette számomra izgalmassá, mekkora szíve van, milyen önzetlen tettekre képes, miközben úgy él, hogy még csoda, hogy senki nem ölte meg. Sokkal rosszabbnak mutatja magát, mint amilyen. Az is egy különlegessége a történetnek, ahogy a saját hatalmával néz szembe. A hozzá hasonlók korábban birodalmak rabszolgatartó zsarnokai voltak, és néha őt is megkísérti, mire lehetne képes. De megmarad jó embernek, ha nem is gáncstalan lovagnak.
A mellékszereplők között is akadnak emlékezetesebbek, de Edrin uralja a kötetet.
Pozitív meglepetés volt, hogy nem is annyira trágár a kötet. Az elején ugyan megcsapott az alpári beszéd, de hamar visszaváltott a stílus köznyelvre. Elsőre talán eszembe jutott az Éjszárny stílusa – de ez nem annyira szélsőséges. Soha nem volt olyan trágár, de olyan magasságokra sem vitt fel a szövege.
Egy kaland lezárul a végén, vevő vagyok a folytatásra is. Ez tetszett.

Aliko P>!
Cameron Johnston: Az áruló isten

Egy noir detektív regénynek induló, aztán vérgőzös hentbe torkolló epikfantasy volt ez, ahol a világépítés csillagos ötös. Nekem nagyon bejött a spoiler gondolata. És bár az E/1-es elbeszélést meg kellett szokni, de ahogy belerázódtam, már a történet mesélés is gördülékenynek tűnt. Az elejével azért kicsit megküzdöttem (ezért is a félcsillag levonás), de a kötetet letéve végül azt kell mondanom, hogy tetszett a könyv.

Elvárások nélkül álltam neki a regénynek és egy kellemes kis nyitókötetet kaptam, ahol Walker mellett a mellékszereplők is jól kivannak találva… Jön egy bosszúhadjáratnak kinéző nyomozós ámokfutást, ahol a főhősünk (na jó, hát igazából anithősünk) badass-sége néha már kicsit erőltetett, de én élveztem a cinizmusát és a trágárságait. A világgal pedig megvett a szerző és bár a vége nekem is kicsit sok(k), de ettől függetlenül nagyon várom a folytatást!


Népszerű idézetek

Disznóparéj_HVP IP>!

Az élet elszálló fing, és a halál a segg, amiből kirobban.

185. oldal, Tizenhatodik fejezet

8 hozzászólás
Deidra_Nicthea IP>!

(…) a könyvtárosokról azt mondták, hogy rendíthetetlenül becsületesek, igen eszesek, és olvasottabbak akár a kétszer annyi időt megélt mágusoknál is.

57. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyvtáros
Dávidmoly>!

– Mi lett a képeddel?
– Borotválkozás?
Felvonta az egyik szépen ívelt szemöldökét.
– Mivel? Medvével?

58. oldal, Ötödik fejezet

3 hozzászólás
Disznóparéj_HVP IP>!

Egyébként is, aki nem tud nevetni egy jót, az előbb-utóbb belefullad a sötétségbe.

185. oldal, Tizenhatodik fejezet

gesztenye63 MP>!

A szavak mindig is nagyobb hatalommal bírtak, mint a mágia vagy a fegyverek. A történelem során egész kormányzati rendszerek változtak meg világszerte attól, hogy valaki a megfelelő szavakat súgta a megfelelő fülekbe. És meg is buktak, ha jól megválasztott szavak hangzottak el az ijedt tömegben.

300. oldal

gesztenye63 MP>!

Talán egy nap egy bárd majd rólam is költ valami éneket, amiből kimarad, hogy ha éppen nem hugyoztam össze magam ijedtemben, vagy izzadtam szét a ruhámat menekülés közben, akkor valószínűleg részegen fetrengtem a sárban egy kocsma mögött.

368. oldal

Deidra_Nicthea IP>!

Rám szólt, hogy hagyjam abba a fészkelődést. Észrevettem, hogy a kezében tartja a whiskys flaskáját, kidugaszolva. Már előre grimaszoltam, mert tudtam, mi következik. Ráöntötte az alkoholt a sebre, mire perzselő kín lepte el az egész vállam, kisugárzott a karomba, reszkettem tőle. Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne kiáltsak fel.
Charra felnyögött.
Megfeledkezve a saját fájdalmamról végignéztem rajta.
– Megsérültél?
– Nem – válaszolta. – Csak sajnálom rád pocsékolni ezt a jó piát.

212-213. oldal

Nagy_Atilla_Tas>!

„Egyébként is, aki nem tud nevetni egy jót, az előbb-utóbb belefullad a sötétségbe.Az élet elszálló fing, és a halál a segg amiből kirobban.Charra jól tudta ezt, és emiatt is nagyon szerettem.”

Az Áruló Isten 185.old

Deidra_Nicthea IP>!

– Kapd el! – szólt oda Shadea, azzal odadobott egy borostömlőt.
A homlokomat ráncolva kidugaszoltam, és gyanakodva beleszagoltam. Bornak tűnt.
– Igyál, vagy visszaveszem! – noszogatott a vénasszony.
Belekortyoltam; a selymes, érett bogyok ízétől dús folyadék azonnal felüdített. Beletöröltem a számat a kabátom ujjába.
– Elég jó – jegyeztem meg.
– Bourgasi vörös – közölte összevont szemöldökkel. – A borok mágusa, amit ötszáz éve csak és kizárólag egy némasági fogadalmat tett szerzetesrend készít. Egy Esban határában álló, elragadóan sajátos városállamból hozzák be, és tizenkét aranyat ér palackonként. Te meg csak annyit tudsz mondani rá, hogy „elég jó”?

347. oldal

Deidra_Nicthea IP>!

Evára egyszerre négyen vetették rá magukat, és sikerült elérniük, hogy a nő fél térdre ereszkedjen. Közben az egyiküket lefejelte, véres húsmasszát csinált a fickó arcából, egy másikat meg úgy oldalba könyökölt, hogy a mellvérttel együtt a mellkasát is beszakította. Amíg ezek lezuhantak róla, elkapta a harmadik torkát, és úgy roppantotta össze, mintha csak egy rohadt gyümölcsöt markolt volna meg. A negyediket a saját társa tetemével verte agyon, közben mániákus röhögés hallatszott a sisakja mélyéről.

352. oldal


A sorozat következő kötete

A zsarnokság kora sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Brian McClellan: Vérrel írt ígéretek
Mark Lawrence: Tövisek Császára
Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
Brent Weeks: Túl az árnyakon
Rick Riordan: A vörös piramis
Max Gladstone: Nagyrészt halott
Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar
George R. R. Martin: Trónok harca
Mark Lawrence: Vörös Nővér
Raoul Renier: A kívülálló