Az ​áruló isten 13 csillagozás

Cameron Johnston: Az áruló isten

Egy várost elképzelhetetlen borzalmak fenyegetnek, ezért a leggyűlöltebb száműzöttjében kell megbíznia, máskülönben mindent elveszíthet.
Edrin Walker tíz éve menekül démonok és adósságok elől. A becsületét vesztett mágus hazatér, hogy megbosszulja barátja kegyetlen halálát. Lynas olyan titokra derített fényt, ami végzetes lehet egész Setharistre nézve. Próbálta figyelmeztetni az Arkánumot, a várost uraló varázslókat, de nem járt sikerrel. Élve nyúzták meg, és Walker minden vágást érzett. Most a gyilkost keresi, és semmi sem állíthatja meg. Mágusok, halandók, démonok vagy akár istenek – Walker szénné égeti mindet, ha kell. Végül is, nem ez lesz az első eset, hogy megöl egy istenséget…

„Sötét és gazdag fantasy ötletes mágiarendszerrel, amitől égnek áll a szőr az ember tarkóján.”
– Ed McDonald, az Éjszárny szerzője

Eredeti mű: Cameron Johnston: The Traitor God

>!
Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2018
430 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155632907 · Fordította: Habony Gábor

Kedvencelte 2

Most olvassa 3

Várólistára tette 46

Kívánságlistára tette 65

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Cameron Johnston: Az áruló isten

Nem győzöm magam elégszer óva inteni a hatásvadász, sokat ígérő és – az esetek jelentős részében – durván félrevezető fülszövegektől és többnyire jó szándékú, de keményen PR-ízű kötetnyitó ajánlásoktól. Mindannak ellenére, amivel ebben az esetben kecsegtetett a kiadó, Az áruló isten az én olvasatomban nem más, mint egy vérbő, és leginkább különböző testnedvekben, váladékokban és béltartalomban fürdő, azonban mágikus tartalomban gazdag, fantasy regény. Leszögezendő, hogy debütáló könyvként mindez kifejezetten jó minőségben. A noir detektívregényt, a hard-boiled világát azonban számomra továbbra is Hammett és Chandler jelenti, vagy frissebb képviselőjeként Lehane a sajátos „Boston noir”-ral.
Ez a regény végül is egy okos ötletre, kreatívan felépített klasszikus bosszúregény a fantázia birodalmában, ami egy feszes nyomozással indul, majd egy apokaliptikus méretű összecsapásban csúcsosodik ki a regény végére. Noirsága annyiban merül ki, hogy a narrátor-főhős, a tékozló rosszfiú tíz év után végre hazatér személyes igazságot szolgáltatni, és miközben akarva-akaratlanul találkozik egykori szövetségeseivel és ellenségeivel, nyilvánvalóan végigjárja a Város alvilágát, szennyét-mocskát, ami aztán egyenes úton vezet az alant rejlő és csúnya rémségeket rejtő alagútrendszerbe, katakombákba.
Úgy hiszem, hogy bármennyire is rá épít a szerző, de Edrin Walker mocskos szája, cinikus, számomra kicsit erőltetettnek tűnő, badass karaktere egyedül képtelen lenne elvinni ezt a történetet. Szüksége van a számos mellékszereplőre, akiket viszont az író igen változatos módon, valóban színes tablóban fest a főhős mellé.
Ami azonban igazán megragadó a regényben, az a rendkívül összetett mágikus háttérvilág megrajzolása, amelyet szépen keretbe foglal a mágia-szülött Tehetségesek és a „civil” mundánok markáns szembeállítása. A Város, a világ természetesen vastagon mágia-irányított, ahol talán a befogadhatónál valamelyest többféle varázslatos képességgel ismerkedhetünk meg az egyszerű piromantáktól és aeromantáktól egészen a testi képességeikben földöntúli erővel felruházott, vagy a mások akaratát, elméjét könnyedén – már-már zsarnoki módon – manipulálni képes mágusokig. Persze színre lép még számos démon, isteni gépezet, fekete mágiát gyakorló vérmágus és egyéb nyalánkságok. Szóval alig több, mint 400 epikus oldalon felvonul szinte a képzelet világának minden torz szüleménye. Talán egy kis önmérséklet segíthetett volna, hogy az összkép kevésbé váljék zsúfolttá, de azért mindez élvezhető…
Gusztus dolga viszont, hogy a végső összecsapást ki hogyan éli meg… Bár én kifejezetten kedvelem a kemény, véres, akciódús végkifejletet, de a szerző hentes fantáziájának ámokfutása ebben a kötetben számomra már túl sok volt, az események csömörbe forduló mészárszékbe torkollottak. Ráadásul az utolsó oldalakon szemérmesen megcsillanó „cliffhanger” lehetősége sem dobott fel különösebben. Úgy gondolom, hogy ezt a történetet vagy szépen, kereken el kellett volna végelni, egyszer s mindenkorra le kellett volna zárni, vagy egy esetleges folytatás lehetőségét már valahol középtájt meg kellett volna kezdeni felépíteni. Így a lezárás számomra kissé bicebóca, dülöngélő.
Meg kell azonban említeni, hogy – bár nem hasbarúgás-szerű váratlansággal – de a szerző végig adagol egyfajta kellemes hangulati bizsergetést, ügyesen elhelyez néhány meglepőnek szánt fordulatot és fel-felvillantja az „itt semmi és senki nem az, aminek/akinek látszik” feelinget.
Összességében úgy vélem, hogy ez a regény kifejezetten ígéretes kezdet, a szerző akár új csillagává is válhat a zsánernek. Habár ott azért elég nagy a tolongás manapság…

Kellemes, kikapcsoló szórakozást nyújt, egy olvasást mindenképpen megér.

>!
Noro
Cameron Johnston: Az áruló isten

Az áruló isten története a noir detektívregények legjobb hagyományainak szellemében kezdődik. A cinikus és realista antihős tudomást szerez legjobb barátjának haláláról, és tíz év távollét után hazatér nyomozni és bosszút állni. Eltökélt makacssága révén valamivel többször keveredik bajba, mint ahányszor ki tud lábalni belőle, és egyre mélyebbre mászik valamibe, ami jócskán túlmutat egyetlen gyilkossági ügyön. Közben saját múltjával is szembe kell néznie – ami itt annál nehezebb, hiszen az emlékei egy részét kitörölték, és maga sem tudja, miért is kellett annak idején elhagynia a várost. Ahogy feltárulnak előtte a titkok, önmagával is szembe kell néznie, ami pedig egy mágus esetében a megszokottnál is nehezebb feladat. Mindezt E/1-ben adja elő, ami meglepően jól megy a történethez és nézetem szerint valóban hozzáad a regény stílusához. Nem hagyhatom azonban szó nélkül, hogy a borító abszolút nem illik a könyvhöz, a maga sablonos hős-beállításával. (A Főnix Astrának valahogy nincs szerencséje: a hangulatos képeket nem veszik át, a gyengéket igen.)

Ezen a világon a mágusok uralkodnak, ami szerintem egy mágiában gazdag világ természetes állapota. (A nemességnek alárendelt varázslóságnak sok „hagyományos” fantasy univerzumban van egyfajta álszent, vagy éppen kényelmes felhangja. De ha őszinték akarunk lenni, akkor a varázslók logikusan gravitálnak a zsarnoki pozíció felé. Kivéve, ha aktívan fellépnek természetes ösztöneik ellen. És pontosan ez az, amit ennek a könyvnek a hőse megkísérel.) A varázserő itt szigorúan testi funkció: aki mágusnak születik, annak a vére és más testnedvei szabályosan telítve vannak mágikus energiákkal, ezek elszabadítása pedig sokkal könnyebb, mint a féken tartása. Az erő ráadásul afféle drogként hat rájuk: minél többet használják, annál jobban kívánják. Mindezt a szerző remekül építi bele főhőse alakjába, és a világ hangulatának árnyalásához is ötletesen használja. Az eredmény valóban egyfajta „magepunk”, egy sötét fantasy világ, amelynek hősei és elnyomói között nincs nagy különbség. A hatás még az istenekre is kiterjed: ezek a halhatatlanná vált mágusok maguk is sötét titkok hordozói.

A nyomozás végül epikus összecsapásban teljesedik ki, ami az én ízlésemnek egy kicsit hosszúra nyúlt – itt és csak itt egy cseppet visszaüt, hogy csak egy nézőpontból látjuk az eseményeket –, de mindenképpen jól felépített és brutálisan izgalmas. Azonban az alvilági magándetektívesdi adja a regény igazi zamatát, ez a „hardboiled fantasy” stílus áll igazán jól a szerzőnek.

5 hozzászólás
>!
zamil
Cameron Johnston: Az áruló isten

Nehezen tudtam az elején befogadni az író stílusát, zavart az E/1 nézet is, de idővel sikerült ezen túltennem magam és onnantól hála a cselekmény is jobban beindult. Először azt, hittem egy detektív regényt fogok olvasni egy gyilkosság felgöngyölítéséről, de mint kiderült sokkal mélyebb dolgok voltak a háttérbe és sikerült igazán fordulatos történetet faragni, olyat aminek várom a folytatását.
Talán a világ legerősebb része a mágiarendszere, bár nem tökéletes nincs kidolgozva elégé, de egyedisége mindenképp érdekessé teszi. (Mondjuk még most is felszalad a szemöldököm, ha késsel, kardal harcoló mágiahasználókra gondolok.)
A főhős karaktere igazi antihős, a maga trágár, lenéző egójával, ahol valahol mégis a háttérbe megbújik valami becsület foszlány, ami a jó irányba tereli. Mostanában (ismét) divatosak lettek ezek a karakterek.
A végén talán az író fantáziája kicsit már túlságosan is elszállt és néha, túl trancsir is lett, de jól illet az eddig felépített világhoz, így nem zavart.
Egy biztos kíváncsian várom a folytatást.

>!
Bori_L P
Cameron Johnston: Az áruló isten

Kezdeti lelkesedésem a regény végére némileg csökkent ugyan spoiler, de azért egészen kellemes meglepetés volt. Simán elmentem volna a könyv mellett, ha nem akad meg a szemem @Noro értékelésén: rájöttem, hogy a rózsaszín borítós könyvek jelentős hátrányból indulnak olvasmányválogatás közben. Így utólag örülök, hogy elolvastam és bár vannak fenntartásaim a folytatással kapcsolatban, azért kíváncsi vagyok, hogy mi sül még ki ebből.

Idén Sümegi Attila Gúzs című novellájában találkoztam először a mágia, mint függőség forrásának az ötletével, és már ott is igen-igen megtetszett ez a gondolat. Cameron Johnston kicsit más irányba viszi el ezt az alaphelyzetet: ebben a világban egyrészt nem csak elfogadott és mindennapos a mágia, hanem egyenesen a mágusok uralkodnak mindenki más fölött, másrészt pedig még bőven nem az internet világában járunk, hanem a lőfegyverek és kővárosok korában. A főhősünk mesterséges amnéziában szenved: 10 évvel korábban kötött egy paktumot valakivel, ami miatt el kellett hagynia a városát, barátait, mindent amit ismert, és folyamatosan menekülni az őt üldöző démonok elől. Most azonban eljön az ideje, hogy visszatérjen és… hát, rendet tegyen egy kicsit, ha szabad ezt a kifejezést használni.

Nekem néha kicsit sok volt az E/1-es önsajnálkozás meg önostorozás (pedig általában kifejezetten jól viselem az E/1-et), de alapvetően azért szórakoztatott Edrin Walker cinizmusa. De a kedvenc szereplőm egyértelműen Szakító volt (ez elég morbid, de már nem törlöm ki), remélem róla is hallunk még. Azt hiszem, azt a kijelentésemet is ideje felülvizsgálnom, hogy nem szeretem a detektívregényeket, mert ez nem az első SFF jellegű detektívregény mostanában, amit kifejezetten élveztem. Gördülékeny, könnyen olvasható a történet, megfelelő beosztású információ-adagolással (bár a múltbéli visszaemlékezések nem mindig a legjobban vannak elhelyezve, viszont legalább lényegi információk derülnek ki belőlük), kifejezetten élveztem a mostani, amúgy eléggé leterhelt időszakomban.

A végével nem vagyok egyedül kibékülve, szerintem Johnston kicsit elvetette a sulykot a henteléssel meg a mindenféle spoiler szörnyekkel és társaikkal, legalábbis a leírások szempontjából. Én a szörnyeket tekintve meglehetősen konzervatív vagyok spoiler, úgyhogy a végén levő csatajelenetekből volt egy-két rész, amit átpörgettem gyorsan, de ez nem rontott jelentősen az élményen. Inkább attól félek, hogy ebbe az irányba megy majd el a sztori a folytatások esetében. Na de majd kiderül.

>!
Vác_nembéli_István_fia_istván
Cameron Johnston: Az áruló isten

Egy igazán kellemes meglepetés volt az író számomra ismeretlen volt de gondoltam egy próbát megér és milyen jól, döntöttem .
Vannak minden fajta mágusok és ha nagyon erős és öreg mágus vagy akár isten is lehet belőled. Minden gyereket megvizsgálnak, hogy van-e mágikus ereje ha igen meg kell kötni különben bele örül és torz gonosz lesz. És itt van ami tetszik ha meg is kötik az erődet és kiképeznek attól még ugyan úgy beleörülhetsz a mágia használatba mert a túl nagy erő túl nagy egó a hatalom vágy megfertőz nem lehet csak úgy össze vissza varázsolni kordában kell tartani.
Persze mindig van valaki aki többet akar hatalmat mindenki felet és itt kezdődik a baj.
Van jó sok árulás, harc, menekülés tán egy kis szerelem is szóval minden meg van amitől jól lehet egy fantasy regény.
A második rész valamikor júniusban jelenik meg angolul , hogy hozzánk mikor jut el az jó kérdés én várom azt tudom.

>!
Dávidmoly 
Cameron Johnston: Az áruló isten

Döbbenet ült ki az arcára, azután elsápadt, amikor rájött, hogy minek nevezett egy mágust szemtől szembe. Úgy sejtettem, a rossz szokásai egyszer még megölik.
*
Sokszor tévedtem az életem során, de akkor sosem, amikor azt kellett eldöntenem, hogy elmeneküljek-e valahonnan.
*
– Nem gondoltam volna, hogy ezt is megérem – jegyezte meg. – De hát, mindig van egy első alkalom. Edrin Walker fizet egy kört!

Némileg csalódott vagyok, pedig Az áruló isten nem rossz regény, csak @Noro értékelése spoiler alapján túlzottan felfokozott várakozással kezdtem hozzá. Valami egészen bombasztikusra számítottam, egy igazi nagy durranásra, de aztán csak tűzijátékot kaptam.
Valószínűleg minden problémám arra vezethető vissza, hogy Edrin Walkert nem igazán sikerült megkedvelnem. spoiler Valahogy végig rosszul összetákolnak érződik a személyisége spoiler, tétován sodródik, nem húz be eléggé a személyes hadjáratába. Ha élhetek egy képzavarral: nem merül elég mélyre. A mellékszereplők elég kidolgozatlanok, a legtöbbjüknek annyira nincs súlya, hogy kettesével-hármasával össze lehetne őket vonni. A cselekményben is vannak döccenők spoiler, de ezek csak kisebb hiányosságok.
Szerintem a regény erőssége a világépítés: van benne lehetőség, az embereket átható mágiarendszerével, a hatalomtól függővé váló mágusokkal, a bukott ősi birodalom felfoghatatlan titkaival és a spoiler. Johnston elvégezte a kötelező feladatokat is, és szépen kitalálta, hogyan befolyásolja a mindennapokat és a nagypolitikát is a mágia létezése és működése. Ez alapján a második résznek is adok majd egy esélyt, hátha az már kinövi a fenti gyerekbetegségetek.
A borítóból a Főnix Astra kihozta, amit ki lehetett, a szöveggondozás és a kötés pedig rendben van.
Összességében három és háromnegyed négy feketevas pikkely az ötből

>!
TóthEdina P
Cameron Johnston: Az áruló isten

Ez az első kötet amit a kiadótól olvastam, de az biztos, hogy nem az utolsó :) Már egy ideje szemeztem vele mert többször szembe jött velem itt a molyon, és mikor választhattam egy könyvet a könyvesboltban és megpillantottam az utolsó példányt a polcon akkor tudtam, hogy ez jön haza velem, nem bántam meg. Nagyon tetszett a világ, rájöttem, hogy úgy tűnik nekem bejönnek a rossz fiús szabad szájú főszereplők :D sok esetben visszaolvastam, hogy na ne tényleg ez a „csúnya” kifejezés volt oda írva és jót kuncogtam rajta, bár nem volt mindig Walker szimpatikus de a könyv végén erre is rájöttem, hogy miért. Izgalmas volt, folyamatosan zajlottak az események én nem unatkoztam kicsit sem, tetszett, hogy itt megvolt számomra a fordulatok amik sok könyvből hiányoznak. Remélem Walker sorsa a továbbiakban jól alakul mert nagyon megérdemelné. Azt még nem tudom, hogy kedvenc lesz-e a kötet majd az a folytatástól függ, remélem az is megjelenik a kiadó gondozásában majd mert én tuti vevő leszek rá :)


Népszerű idézetek

>!
Disznóparéj_HVP IP

Az élet elszálló fing, és a halál a segg, amiből kirobban.

185. oldal, Tizenhatodik fejezet

3 hozzászólás
>!
Disznóparéj_HVP IP

Egyébként is, aki nem tud nevetni egy jót, az előbb-utóbb belefullad a sötétségbe.

185. oldal, Tizenhatodik fejezet

>!
Dávidmoly 

– Mi lett a képeddel?
– Borotválkozás?
Felvonta az egyik szépen ívelt szemöldökét.
– Mivel? Medvével?

58. oldal, Ötödik fejezet

1 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

A szavak mindig is nagyobb hatalommal bírtak, mint a mágia vagy a fegyverek. A történelem során egész kormányzati rendszerek változtak meg világszerte attól, hogy valaki a megfelelő szavakat súgta a megfelelő fülekbe. És meg is buktak, ha jól megválasztott szavak hangzottak el az ijedt tömegben.

300. oldal

>!
gesztenye63 P

Talán egy nap egy bárd majd rólam is költ valami éneket, amiből kimarad, hogy ha éppen nem hugyoztam össze magam ijedtemben, vagy izzadtam szét a ruhámat menekülés közben, akkor valószínűleg részegen fetrengtem a sárban egy kocsma mögött.

368. oldal

>!
Dávidmoly 

Véleményem szerint az emberi test túl törékeny ahhoz, hogy csak úgy hagyjuk átömleni rajta a mágikus energia dühöngő tengerét, és persze mindig ott volt az a tény, miszerint minél többet használtad, annál inkább újra használni akartad. Nem. Inkább úgy mondanám, hogy annál inkább használnod kellett. Az akarás szó nem fejezi ki a lényeget.

47. oldal, Ötödik fejezet

>!
Nagy_Atilla_Tas

„Egyébként is, aki nem tud nevetni egy jót, az előbb-utóbb belefullad a sötétségbe.Az élet elszálló fing, és a halál a segg amiből kirobban.Charra jól tudta ezt, és emiatt is nagyon szerettem.”

Az Áruló Isten 185.old

>!
Dávidmoly 

Utazásaim során hallottam róla a különféle fogadókban és ivókban, hogy sárkányokat láttak itt vagy ott, de a tíz év alatt egyszer sem találkoztam olyannal, aki személyesen belebotlottak volna egy élő sárkányba. Legalábbis olyannal nem, aki egyszerre volt épeszű és józan.

147. oldal, Tizenharmadik fejezet

>!
Dávidmoly 

A varázsműves szerint az volt a baj az Arkánummal, hogy az utóbbi ezer évben csak az ősi Escharr dicsőségét akarta utánozni ahelyett, hogy feltalált volna valamit, ami jobban illik hozzá. Aki effajta véleményt fogalmazott meg, azt könnyen kiátkozták, úgyhogy Tannar ezzel azonnal belopta magát a szívembe.

177. oldal, Tizenötödik fejezet

>!
Dávidmoly 

Előrántotta a kését, és a háború félisteneként pusztította az elébe kerülő lényeket. Ez volt az a nő, akinek hazudtam, és akivel flörtöltem.

279. oldal, Huszonharmadik fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Allen Newman – Douglas Rowland: A Sötét Isten
Malcolm J. Hunt: Kígyószív
Brian McClellan: Karmazsin hadjárat
Lois McMaster Bujold: Lelkek lovagja
Mark Lawrence: Tövisek Császára
Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar
Brent Weeks: Túl az árnyakon
Max Gladstone: Nagyrészt halott
Michael Ende: A sátánármányosparázsvarázs­pokolikőrpuncspancs­lódítóbódítóka