Nem győzöm magam elégszer óva inteni a hatásvadász, sokat ígérő és – az esetek jelentős részében – durván félrevezető fülszövegektől és többnyire jó szándékú, de keményen PR-ízű kötetnyitó ajánlásoktól. Mindannak ellenére, amivel ebben az esetben kecsegtetett a kiadó, Az áruló isten az én olvasatomban nem más, mint egy vérbő, és leginkább különböző testnedvekben, váladékokban és béltartalomban fürdő, azonban mágikus tartalomban gazdag, fantasy regény. Leszögezendő, hogy debütáló könyvként mindez kifejezetten jó minőségben. A noir detektívregényt, a hard-boiled világát azonban számomra továbbra is Hammett és Chandler jelenti, vagy frissebb képviselőjeként Lehane a sajátos „Boston noir”-ral.
Ez a regény végül is egy okos ötletre, kreatívan felépített klasszikus bosszúregény a fantázia birodalmában, ami egy feszes nyomozással indul, majd egy apokaliptikus méretű összecsapásban csúcsosodik ki a regény végére. Noirsága annyiban merül ki, hogy a narrátor-főhős, a tékozló rosszfiú tíz év után végre hazatér személyes igazságot szolgáltatni, és miközben akarva-akaratlanul találkozik egykori szövetségeseivel és ellenségeivel, nyilvánvalóan végigjárja a Város alvilágát, szennyét-mocskát, ami aztán egyenes úton vezet az alant rejlő és csúnya rémségeket rejtő alagútrendszerbe, katakombákba.
Úgy hiszem, hogy bármennyire is rá épít a szerző, de Edrin Walker mocskos szája, cinikus, számomra kicsit erőltetettnek tűnő, badass karaktere egyedül képtelen lenne elvinni ezt a történetet. Szüksége van a számos mellékszereplőre, akiket viszont az író igen változatos módon, valóban színes tablóban fest a főhős mellé.
Ami azonban igazán megragadó a regényben, az a rendkívül összetett mágikus háttérvilág megrajzolása, amelyet szépen keretbe foglal a mágia-szülött Tehetségesek és a „civil” mundánok markáns szembeállítása. A Város, a világ természetesen vastagon mágia-irányított, ahol talán a befogadhatónál valamelyest többféle varázslatos képességgel ismerkedhetünk meg az egyszerű piromantáktól és aeromantáktól egészen a testi képességeikben földöntúli erővel felruházott, vagy a mások akaratát, elméjét könnyedén – már-már zsarnoki módon – manipulálni képes mágusokig. Persze színre lép még számos démon, isteni gépezet, fekete mágiát gyakorló vérmágus és egyéb nyalánkságok. Szóval alig több, mint 400 epikus oldalon felvonul szinte a képzelet világának minden torz szüleménye. Talán egy kis önmérséklet segíthetett volna, hogy az összkép kevésbé váljék zsúfolttá, de azért mindez élvezhető…
Gusztus dolga viszont, hogy a végső összecsapást ki hogyan éli meg… Bár én kifejezetten kedvelem a kemény, véres, akciódús végkifejletet, de a szerző hentes fantáziájának ámokfutása ebben a kötetben számomra már túl sok volt, az események csömörbe forduló mészárszékbe torkollottak. Ráadásul az utolsó oldalakon szemérmesen megcsillanó „cliffhanger” lehetősége sem dobott fel különösebben. Úgy gondolom, hogy ezt a történetet vagy szépen, kereken el kellett volna végelni, egyszer s mindenkorra le kellett volna zárni, vagy egy esetleges folytatás lehetőségét már valahol középtájt meg kellett volna kezdeni felépíteni. Így a lezárás számomra kissé bicebóca, dülöngélő.
Meg kell azonban említeni, hogy – bár nem hasbarúgás-szerű váratlansággal – de a szerző végig adagol egyfajta kellemes hangulati bizsergetést, ügyesen elhelyez néhány meglepőnek szánt fordulatot és fel-felvillantja az „itt semmi és senki nem az, aminek/akinek látszik” feelinget.
Összességében úgy vélem, hogy ez a regény kifejezetten ígéretes kezdet, a szerző akár új csillagává is válhat a zsánernek. Habár ott azért elég nagy a tolongás manapság…
Kellemes, kikapcsoló szórakozást nyújt, egy olvasást mindenképpen megér.