A ​fekete fiú 10 csillagozás

Camara Laye: A fekete fiú

Költészet és valóság egybeolvad Camara Laye írásában. A szüleiről rajzolt arckép is a költészet és a valóság vonásait örökíti meg: az író tollat tartó kezét a fiúi szeretet, a honvágy és a népe jövőjébe vetett hit vezette. „A fekete fiú”-ban Laye a malinkék emberi méltóságának, nemes hagyományainak is emléket állított. Könyve így, a szépség és a szeretet vallomásával küzd a fekete emberek egyenrangúságáért, szebb és emberibb jövendőjéért.

Eredeti megjelenés éve: 1953

>!
Európa, Budapest, 1966
264 oldal · keménytáblás · Fordította: Lengyel Éva · Illusztrálta: Pohárnok Mihály

Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Camara Laye: A fekete fiú

Jó, hogy van ez a regény – nagyon jól mutat egy guineai szerző egy Afrika-kihíváshoz. Ez a szöveg engem halványan emlékeztet a kortárs magyar gyerekszemszög-regényekre (a „tyúkszaros gyermekkorom”-regények), amiket például Háy, Borbély vagy (időnként) Grecsó neve fémjelez, bár van némi különbség. Az egyik (a felszínesebb), hogy itt a lurkót nem a kendermagos kakas kergeti körbe az udvaron, hanem a mérgeskígyó. A másik, hogy amíg a magyar verzióban erősen (vagy néha: fölösen) hangsúlyozva van az ifjúkor megalázó, ha úgy tetszik: démoni oldala (optimális esetben megfelelő arányban vegyítve a tündéri aspektusokkal), addig Camara mintha ellopná a dolgok súlyát – valahogy nem érzem, hogy tétje, ereje lenne ennek a szövegnek. Benne van minden ától cettig, narancsfa az udvaron, apai bölcsességek, anyai szeretet, mágia és beavatás, csak egyik sem úgy, hogy meg legyek bűvölődve általuk. Biztos tévedek, de úgy éreztem magam, mintha bugyuta fehérembernek lennék nézve, akinek tárlatvezetést kell tartani guineai kultúrából. Ráadásul nem is egy múzeumban – ez csak egy szuvenírbolt.

18 hozzászólás
eme P>!
Camara Laye: A fekete fiú

Afrikai történet. Önéletrajzi ihletésű, nosztalgiával átitatott felvillantása egy letűnt világnak, amely talán sohasem volt – „Változunk, talán akkor sem voltunk a régiek” – mondja az elbeszélő, miközben csodás, régmúlt korok mesés történeteire réved vissza.
Laye sok más afrikai szerzőtársától eltérően egy meglepően csendes, békés világba kalauzol minket, ahol bár kultúrák találkozásának és komoly változásoknak vagyunk tanúi, messze vagyunk az ütközésektől, a konfliktusoktól. A gyarmatosítókkal szinte egyáltalán nem találkozunk a regényben, közvetett jelenlétük is inkább csak pozitív vonatkozásokban érzékelhető (tanulási lehetőség, átszervezett iskola, jó körülmények, munkahely biztosítása a végzős diákoknak…). Elnyomásról, kiszolgáltatottságról, tragédiákról nem igazán tud ez a világ, terét és idejét nem szaggatja háború/polgárháború.
A gyermekkor arany hímpora fed be mindent, miközben az apró epizódokból egy titokzatos(nak érzett, szánt) és mégis annyira ismerős világ épül fel. Titokzatos, mert őrzi egy ősi hitvilág elemeit, hiedelmek, rituálék élnek benne tovább, még akkor is, ha értelmük már megkérdőjeleződik. Nemcsak az oroszlánok beavató szertartása révén, de a szülők varázslatos fénnyel bevont alakjában is ez az ősi örökség villan fel. Az aranyöntés szellemek segítette teremtő csodájában, a rejtélyes kis fekete kígyóban, totemállatokban… A kölönlegesség, egzotikum ellenére, mégis elsősorban a közös emberire döbbenti rá Laye az olvasót. Itt is ugyanúgy működik a szülői szeretet, féltés, aggodalom, itt is ugyanolyan nehéz a búcsú, itt is ugyanúgy a nagyihoz megy a gyerek pár hétre, a nagymama ugyanolyan aranyosan fogja hízókúrára a szülők által „koplaltatott” kisunokát. A mezei munka apró szertartásai ebédet vivő asszonyokkal, besegítő gyerekekkel mind-mind gyerekkoromat idézik. Az iskolai élet sem sokban különbözik, itt is ugyanúgy csintalankodnak a gyerekek az iskolában, ugyanúgy szövődnek gyerek- és kamaszszerelmek… A tanulás és továbbtanulás jelentősége azonban más. A hagyományoktól, egy egész kultúrától, az apai-anyai örökségtől való megválás nehéz döntését feltételezi. Ugyanakkor lehetőségek sokaságát.
A regény főhősének világa és perspektívája fokozatosan és folyamatosan bűvül – a szülői kunyhóból, verandából és kovácsműhelyből egy másik faluba, majd a városba és végül ösztöndíjjal Párizsba vezet és szélesedik az út. Mégis, az emlékező legrészletesebben és legnagyobb szeretettel a gyerekkor szűk kis környezetét idézi meg, idealizálva azt. Szinte idillikus képet alkot a békességben élő muszlim közösségről, ahol élnek még a régmúlt mítoszai, ahol mindenkinek kijár a tisztelet, még az asszonyoknak is, ahol az inas is családtag, ahol a szülőnek szava van az iskolában, ahol a visszaélések és igazságtalanságok visszaszoríthatóak, orvosolhatóak ésatöbbi. Inkább vágyálom ez, vagy a gyerek naiv nézőpontjának érvényesülése, érzi az olvasó is, de mintha a megidézett világ valósághűségében kételkedne maga az elbeszélő is.
A városi iskolai éveknek már sokkal kevesebb figyelem jut, elnagyolt, inkább csak vázlatszerű, kissé unalmas beszámolót kapunk, amely inkább kötelező lefutott körnek tűnik. Személy szerint én az egész regényt valami ilyesminek érzem. Hiányzik belőle az önéletrajzi regények érzelmi telítettsége, kidolgozottsága, részletessége, az életszerűség, elevenség. Ráadásul túl polkorrekt az egész mű, és ezáltal valószerűtlenné, meseszerűvé válik. Nem nyúl bele a darázsfészekbe, hiányzik belőle a reflexió, a gondolati elmélyülés legkisebb jele is. Talán ezért is ért el nagyobb sikert a nyugati világban – olyan narratívát nyújt számára, amit kellemes hallani, olvasni, amely nem tart tükröt elé, nem vádol és nem panaszkodik. Mintha tündérmesébe menekülne a valóság elől.

Timár_Krisztina I>!
Camara Laye: A fekete fiú

Szép kis könyv, de nem az én könyvem.
Az eleje nagyon tetszett: aranyműves apa és varázserőt örökölt anya fiaként élni egy guineai kisvárosban – ígéretes kezdet! Hagyományok, hiedelmek elevenednek meg: egy olyan ősi világ, amelyen nem sokat változtatott a jóval később érkezett iszlám kultúra. Nem feltétlenül minden elemében rokonszenves világ ez, de azért olyan fajta, amelyben elfogadom hitelesnek még a mesebeli elemeket is.
Onnantól kezdve viszont, ahogy a fiút férfivá avatják, érezhetően töredezik ez a fennmaradt egység. Nem feltétlenül azért, mert a főszereplő már nem hisz a hagyományokban. Egyrészt hisz (egyetlen hagyományelem kivételével), másrészt éppen ez a hagyomány írja elő a férfivá avatást, amely megtörténik vele, harmadrészt ha a férfivá avatás volna a hagyomány széttöredezésének oka, akkor az összes többi felnőtt férfival is megesne, aki a regényben szerepel. Nem, az ok nem ez – hanem az, hogy ettől a ponttól kezdve egyre közelebb kerül a főszereplő ahhoz, hogy kilépjen nemcsak a gyerekkorából, hanem a szülővárosából, majd a szülőföldjéről is. Teljesen normális folyamat, hogy ez irányvesztéssel, széthullással, fájdalommal jár, még akkor is, ha egyúttal társadalmi emelkedést és elismertséget is jelent.
Talán csak azért nem tetszett a könyv második fele, mert az ilyesmiről nem olvasok szívesen. Bocsáttassék meg nekem. :) De talán azért is, mert ezt a részt kevésbé éreztem átgondoltnak. Túl sima volt, túl egyszerű, szomorúságában is túl derűs ahhoz, hogy kritika nélkül el tudjam fogadni. Ide már nem illettek meseszerű elemek, mégis bekerültek.
Ettől függetlenül meghajlok ennek a könyvnek a jelentősége előtt ("a kortárs afrikai irodalom egyik alapító szövege"), és cseppet sem ment el a kedvem Laye olvasásától, sőt. Már leltem is egy másik könyvet tőle, amely szerintem jobban fog érdekelni. Hátha az az én könyvem lesz. Majd. :)

SteelCurtain>!
Camara Laye: A fekete fiú

Annyira egyszerű, s talán éppen ettől annyira elbűvölő. Mennyire hasonlatos ennek az afrikai kisfiúnak a gyermekkora a világ bármely más gyerekéhez! S bár a hely, a kor, s az adott kulturális közeg számtalan különbséghez is vezet, ez mégis csak egy hétköznapi kisgyerek. Ma különösen érdekes, hogy ez a fekete fiú iszlám közösségben nevelkedik. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy ez a manapság oly agresszívnek lefestett vallás milyen békességben megfér a helyiek ősi hitével, a varázslók és babonák, régi istenségek tiszteletével. A mai magyar olvasó számára talán az is meglepő, hogy mennyivel másképp írja le a nők helyzetét a guineai társadalom adott közegében, mint ahogyan a sematikus iszlámábrázolás azt mostanában lefesti. Különösen tetszett az édesanya karaktere. Ezek a mamák a világon mindenhol ugyanúgy óvják gyermekeiket. Akkor is, ha azok már nem kérnének a szülői védelemből. A lányos mamák gyorsan megrostálják az udvarlóként számba jöhető fiúkat, a fiús mamák meg szintén szelektálják a kamasz gyerekükhöz beállító lányokat. Tökéletesen érthető a szerző berzenkedése a túlzott szülői buzgalom miatt. Én sem rajongtam érte, mikor édesanyám hasonló módon próbálta megvédelmezni az ő ártatlan(?!) fiacskáját. Nagyon békességes írás ez. Az iskolai civódásokat leszámítva, – ami a világon bárhol jellemzi az adott mikroközösséget – nincs benne semmi indulat sem a közösség tagjai, sem a közösségen kívüliek ellen. Még a gyarmatosító franciák is teljesen közömbösek Laye honfitársai számára. Nem tudom hogyan fest most Guinea. Tartok tőle, hogy őket is elérte a tipikus afrikai kór, az államcsínyek és polgárháborúk tűzijátéka, ami annál fájdalmasabb, mert a regény születésekor még a béke birodalma volt. Ajánlom ezt a könyvet, minden fehér, fekete, barna, sárga, rózsaszín, és teljesen zöld olvasó számára, legyen bár keresztény, muzulmán, zsidó, buddhista, sátánista, avagy egyszerű ateista.

sophie P>!
Camara Laye: A fekete fiú

Szimpatikus pasas ez a Camara Laye. Tetszik, hogy ennyire hálás a sorsának.
    A saját életéből szedett elő 12 képet – mind sorsfordító –, és egyszerűen csak elmesélte. Különleges is ez a gyerekkor: Guineában másmilyen volt az iskola, másmilyen ruhákban járnak, mást esznek, a kisfiúk felnőtté avatása fontos szertartás. Jó, hogy sokat énekelnek és táncolnak.
    Nem hittem volna, hogy van Afrikában játszódó könyv, amelyikben semmi különösebb durvaság, csak családi szeretet, békesség, és csendes boldogulás. És persze tradíció, mágia, és vallás.

kolika>!
Camara Laye: A fekete fiú

Európai szemmel nézve is érdekes, titokzatos világot tár fel visszaemlékezéseiben Camara Laye. Mesél gyerekkoráról, iskoláséletéről, törzsi szokásaikról. S ezek a múltidézések nem képeznek szerves egységet, nem folytonosak, helyenként érzem a szakadozottságot. Némely történet olyan volt mint a mese, színes, szép, különleges hangulatot árasztó. Az iskolás évek már nem tetszettek annyira, ott már nem történtek varázslatos, lelket simogató események, sokkal inkább kiszámíthatóak voltak a történések.
A szerző számára a tanulás lehetőségének óriási jelentősége volt, de én szívesebben olvastam a családja mellett töltött időről.

vercsa>!
Camara Laye: A fekete fiú

Ez egy szívet melengető könyv. Semmi különös, csak tizenkét kis történet az író gyerek- és fiatalkorából. Minden sora tele hálával, tisztelettel, szeretettel a családja, a törzsi hagyományok és a barátai felé. Elhisszük neki, hogy az az igazi boldogság, ha elégedettek vagyunk azzal, amit a sors adott.


Népszerű idézetek

anesz P>!

Soha életemben nem találkoztam még olyan asszonnyal, akinek nem volt sürgős a szépítkezés!

29. oldal

sophie P>!

Csomagjaim egy halomban álltak a kunyhóban. Gondosan megtámasztva, feltűnő helyen, egy üveg állt mellettük.
– Mi van az üvegben? – kérdeztem.
– El ne törd! – figyelmeztetett anyám.
– Vigyázok rá!
– Nagyon vigyázz rá! Nap nap után iskolába menet igyál belőle egy kortyot.
– Ez az észfejlesztő víz? – kíváncsiskodtam.
– Eltaláltad fiam! Erősebb sehol sem található: Kankanból jött!
Már kóstoltam ezt az italt: vizsga előtt adta a tanárom. Csodavíz ez, tele varázshatalommal, s különösképpen alkalmas az agy fejlesztésére. A folyadékot sajátos módon készítik el. Varázslóink kis táblácskára írják a Koránból vett imákat, s mikor befejezték, letörlik, lemosva a táblákat. Ezt a vizet gondosan összegyűjtik, mézet csorgatnak bele, így válik az ital alapanyagává. Kankanban, a nagyon szent és hithű muzulmán városban jó drágán vásárolt ital különösképpen hatásos.

184. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Diallo Julianna: Virrasztó éden
Kende István: Jóreggelt, Afrika!
Bernard Bois Dadié: Elefántcsontparti történet
Ahmadou Kourouma: A Függetlenség fényes napjai
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
Ahmadou Kourouma: Allah nem köteles…
Amadou Hampâté Bâ: Wangrin, a furfangos bambara
René Maran: Batuala
Aké Loba: Folyóisten Fiai
Tahar Ben Jelloun: A szentséges éjszaka