Ez a könyv sajnos beleesett abba, hogy mikor megtudtam, hogy létezik, akkor baromira érdekelt és azonnal olvasni akartam, aztán pár hétre rá, mire kivettem könyvtárból, már tökre nem volt hangulatom ilyesfajta non-fiction könyvhöz. Épp ezért a végsőkig tologattam, kétszer is hosszabbítottam, aztán lejárat előtt lenyomtam a torkomon, mert azt hittem, csak év végéig leszek tag abban a könyvtárban, és hát alapvetően érdekelt is, csak nem most. Ehhez képest nem volt rossz élmény, de egész biztosan nem tudtam úgy értékelni, mint egy befogadóbb időszakomban.
Pedig nagyon fontos problémára világít rá, amivel valószínűleg minden multicégnél dolgozó azonosulni tud, és biztosan sokan mások is, de én ebben vagyok benne, ehhez tudtam kapcsolódni. Sok szó esett már a technológiai fejlődés azon árnyoldaláról, hogy az ember most már mindig elérhető. Emiatt pedig állandóan érik mindenféle ingerek, ezért egyre inkább lehetetlenné válik elmélyült munkát végezni, pedig az az, ami igazán értéket teremt. Sajnos a vállalatok is beleestek egyfajta negatív spirálba, hiába szeretnének minél jobbak lenni, hiába az lenne a cél, hogy az alkalmazottaik minél hatékonyabbak legyenek, valahogy a hatékonyságnak egy teljesen fals elképzelése az, amit sulykolnak, és teljesen rosszul használják ehhez a technológiát. Persze jól hangzik, hogy ha én csinálok egy elemzést és megakadok, mert kéne egy adat Gizitől, akkor ráírok a céges chaten, és hopp, máris azonnal tudok továbbhaladni. Ja, hogy közben Gizit megakasztottam az ő elemzésében, hát annyi baj legyen, végül is csak 23 perc kell, hogy újra visszarázódjon oda, ahol a pittyenés előtt tartott. (Ezt egy másik könyvből tudom.) Kár, hogy összesen volt 20 perce a következő meetingje előtt. Én közben már nyugodtan csinálnám a dolgom, de 2 perc múlva Sanyi rámír, hogy nem tudom-e, hogy a Józsi szabin van-e, mert már egy órája nem válaszol az e-mailre. A Béla meg csak 5 percre szeretné, ha behívnánk, mert van egy gyors kérdése… Igen, elméletben tök jól hangzik, hogy bárkitől azonnali választ kaphatsz, csak így senki nem tud elmélyült munkát végezni. Nem lehet időt szakítani a nagyobb lélegzetű, komolyabb, gondolkodást igénylő feladatokra, mert mindig jön egy üzenet vagy egy e-mail, amire reagálni kell. És benne is van az emberben (bennem legalábbis), hogy hú, jött egy új e-mail, ott világít a kis borítékikon, akkor csak rápillantok, fontos-e, jó, látom, nem olyan fontos, de inkább letudom gyorsan, mielőtt valami soha véget nem érő levelezgetés lesz belőle.
És sokan direkt arra mennek rá, hogy minél több, a nagy egész szempontjából jelentéktelen e-mailt kiküldjenek, meg semmiről sem szóló meetingeken fontoskodjanak, mert akkor azt a látszatot kelthetik, hogy ők értékes munkát végeznek.
“Hatékonyság helyett elfoglaltnak látszani: Ha nincsenek egyértelmű mutatói annak, hogy mit jelent produktívnak és értékesnek lenni a munkában, akkor sok tudásmunkás a produktivitás ipari mutatójához nyúl vissza: igyekszik jó sok mindent jól láthatóan elvégezni.”
És ez nem az ő hibájuk, hanem a rendszeré. Amelyben a multitasking, amiről már több helyen bebizonyították, hogy nem működőképes, mégis az idealizált munkamódnak van kikiáltva, sőt, az egyedüli módszernek, ami alkalmas arra, hogy mindenki minden feladatot elvégezzen. Amiből az lesz, hogy csak felszínesen ebbe is belekap, meg abba is, de igazi érték így nem keletkezik.
“Egy másik példát említve, gondoljunk arra az általános gyakorlatra, hogy egy-egy projekt kapcsán rendszeresen szerveznek megbeszéléseket. Jellemző, hogy ezek a “meetingek” felszaporodnak, és olyannyira szétforgácsolják a napi ütemtervet, hogy amellett már képtelenség folyamatos fókuszt is fenntartani. Akkor miért tartja magát ez a szokás? Mert így könnyebb. Sokaknak ezek az álló megbeszélések adnak egy egyszerű (de elég elnagyolt) keretet a munkanapjuk megszervezéséhez. Ahelyett, hogy megpróbálnák maguk beosztani az idejüket és a kötelezettségeiket, hagyják, hogy a minden héten esedékes megbeszélés kényszerítse rá őket, hogy dolgozzanak valamit az adott projekten, és úgy általában a haladás feltűnő látszatát keltsék.”
Ezért van az, hogy a lényeges feladatokkal nem halad az ember, mert minden mással elmegy a napja. És már mindenki arra kényszerül, hogy a mindenféle meetingek köré szervezze a napját, akár be tudná magának osztani az idejét, akár nem. Pedig igény lenne (nálunk legalábbis) a komolyabb fejlesztésekre, csak a körülmények abszolút nem támogatják.
“[…] a legrosszabb napjainkon úgy tűnhet, hogy minden tudásmunka lényegében ugyanaz – levelezés és prezentálás kimerítő zűrzavara, és csak a diákon használt diagramok különböztetik meg az egyik karriert a másiktól.”
Sokakkal ellentétben én ezért vagyok már lassan 10 éve az első munkahelyemen, mert ez egy elég jó hely, ahol a pozitívumok vannak túlsúlyban, és persze biztos lenne, ami máshol jobban működne, másvalami pedig rosszabbul, de lényegében ugyanaz a taposómalom az összes multicég. Ebben tényleg ki lehet égni, és hiába javasolt a kötet írója többféle módszert arra, hogyan tudjuk az elmélyülést a napi vagy heti rutinunk részévé tenni, én nem gondolom, hogy erre a mondhatni társadalmi problémára az egyén szintjén van megoldás. Próbálhatok én 2-3 óra elmélyülést beiktatni a napomba, ha a vezetőség nem támogatja, ha az az elvárás, hogy gyakori időközönként nézzem a leveleimet, mindig elérhető legyek a chaten és napi 5 meetingem van. Nálunk mondjuk elég támogató a közeg, úgyhogy meg fogok próbálni valamit, de elég szkeptikus vagyok a sikert illetően.
“Ha kellő időt töltünk a pörgős felszínesség állapotában, attól tartósan csökkenni fog az elmélyült munkára való képességünk.”
Ez az, ami nagyon elkeserítő, mert látom is magamon. Még ha meg is tehetném, akkor is ritka, hogy akár 2 órára bele tudok merülni valamibe, mert mindig jön közben egy késztetés, hogy jaj csak ránézek a telefonomra, átkattintok a mailboxomba, vagy feljövök ide, a Molyra. Sokszor még bűntudatom is van, ha olyan sokáig elérhetetlen vagyok, vagy nem írok vissza valakinek azonnal.
Sok olyan példát hozott, amiben az illető tudósok több hónapos szabadságot vettek ki és elvonultak valami félreeső helyre, mert csak mindentől távol tudtak igazán alkotni, és ezt teljesen megértem. Olyan furán tudunk nézni, ha valaki nincs fent a facebookon, de egyre inkább látom, hogy néha csak ilyen drasztikus módszerekkel lehet elérni, hogy ebben a folyamatos zizegésben legyen egy lélegzetvételnyi csönd az életünkben. Jó lenne, ha elgondolkoznánk rajta, jól használjuk-e a modern technikát, egyáltalán, ha néha csak gondolkoznánk bármin ahelyett, hogy az 5 perces buszúton is a telefonon nézünk valamit. És ha képesek lennénk egyszerre csak egy dologban elmélyedni, legyen az egy munkafeladat, családi ebéd, séta az erdőben vagy egy jó könyv. Ha elfogadnánk, hogy nem kell mindenkinek mindig elérhetőnek lennie.
Elgondolkodtató kötet volt mindenképp, leginkább ugye a problémafelvetéssel tudtam azonosulni, amiből sok mindent már a saját bőrömön is érzek. A megoldási javaslataival azért vagyok szkeptikus, mert sokszor nem a mi egyéni döntésünk, hogy mikor mivel töltjük az időnket, bár voltak megfontolandó ötletei. És mindez csak akkor működhet, ha a környezetünk is elfogadja. Nem volt egy hosszú könyv, mégis szerintem a felét ki lehetett volna húzni, vagy sokszor ismételte ugyanazt, vagy a kelleténél több példát hozott. Nem voltam most annyira vevő erre, de talán valamit sikerül magammal vinnem belőle.
