Nagyon jól kezdődött ez a könyv, és ha talán fele ilyen hosszú lett volna, még 4 csillagot is kaphatott volna, de az a baj, hogy nagyon kevés embernek sikerül izgalmasan megírni 200+ oldalt úgy, hogy csak 2 szereplő létezik az egész történetben, ami végig ugyanabban a plain settingben van elmesélve. A 2 szereplőből 1 ráadásul nem is jelenik meg fizikailag, csak rádión keresztül. És itt sem sikerül, bár mindenképp megemelem a kalapom az író előtt, hogy első könyvnek be merte ezt vállalni (és ahhoz képest, nem is volt annyira rossz).
Igaza van azoknak, akik azt írták, hogy ez inkább lélektani regény horror (inkább thriller) elemekkel, és aki az ilyet szereti, az talán ezt is szeretni fogja. A probléma az, hogy a két karakter közül egyik sem különösen szimpatikus, Em legalább érdekes, Gyre viszont kifejezetten egy barom, aki megfontolatlan, impulzív és csak szimplán buta. Az első néhány alkalomkor, amikor szembement Em instrukcióval, még meg tudtam érteni, de a negyediknél már igen-igen forgattam a szemeimet, pláne miután Gyre rájött, hogy „hoppá, ez lehet tényleg hülyeség volt és majdnem megöltem magam”, csak azért, hogy utána 30 oldallal később megint elkövesse ugyanazt a hibát… A kettejük kapcsolatát sem találtam túlzottan egészségesnek, nem éreztem hitelesnek az spoiler alakulását, ami egy ilyen irtózatosan stresszes, kiszolgáltatott, nagy nyomásos állapotban fejlődött ki. Ja, és felesleges is volt.
Nagyon nem voltam kibékülve Em okával, amiért csinálja ezeket az expedíciókat, végig azt vártam, hogy kiderüljön az igazi ok, de aztán jól pofára estem, mert az volt az igazi ok. Ebben az esetben totál megértettem Gyre reakcióját, jól is reagálta le szerintem, csak hát utána ugye… Mindenesetre az biztos, hogy a könyv legnagyobb gyengesége a rétestészta hosszúság és az ebből fakadó repetitívség, amit pláne egy ilyen limitált settingben nagyon könnyen meg lehet unni. Az atmoszférával amúgy nem volt baj – azt hihetetlenül jól eltalálta Starling, csak kár, hogy végül igazából semmit nem tudtunk meg a Tunnelerekről spoiler és a befejezésre is csak a szemeimet tudtam forgatni. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem is vesztettem volna semmit.