Szkítiától ​Camelotig 1 csillagozás

A nőknek a szkíta, és tágabb értelemben véve az északkeletiráni társadalomban betöltött szerepéről nemcsak azért kell szólnunk, mert az jelentősen eltért a görög-római világban élő nőkétől, hanem azért is, mert hatással volt az Arthur-legendákban ábrázolt nők szerepére. Az amazonokról szóló görög legendák szinte biztosan ennek a kultúrának a megfigyeléséből származtak. A szkíta asszonyoktól elvárták, hogy szükség esetén a férjeikkel együtt harcoljanak, sőt Hérodotosz azt állította, hogy keleti rokonaiknál "a szarmatáknál van egy szabály, amely megtiltja a lányoknak, hogy férjhez menjenek, amíg legalább egy ellenséget meg nem öltek harc közben”

Lancelot egyik mágikus erejű tárgyának, a tükörnek mindenképpen vannak szarmata vagy alán vonatkozásai.

A szkíták több nagy hullámban érkeztek nyugatra. Az első, amelyet Gimbutas „proto-szkítának" nevez, az Uráltól jóval keletebbről indult el.

A régészetben gerendasíros kultúra néven ismert hullám – mely földbe ásott sírjait gerendákkal bélelte ki – már i. e. 1800-ban megindult nyugat felé. Az ezt követő, fából épített sírkamráikra halmokat, kurgánokat emelő kultúra szkíta lovas nomádokból álló második hulláma végigsöpört a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppéken élő, letelepedett, földművelő közösségeken, és magába olvasztotta az őslakos gazdálkodók egy részét, akik „földművelő szkíták” néven váltak ismertté (kb. i. e. 1100-ban). Ezek után i. e. 600-550 körül egy harmadik hullám Dél-Szibériából vándorolt nyugat felé.

Az utoljára érkezők csoportját, akik a Fekete-tenger északi partja mentén végül egészen Bulgáriáig jutottak, és Perzsia egy részét is meghódították, több nép alkotta. Többek között a masszagéta (az Aral-tótól délkeletre), a szaka (az Aral-tótól Perzsia északi részéig), a thüsszagéta (az Ural központi részén), illetve egy Hérodotosz által „sauromatae” néven emlegetett nép, amely a jelek szerint a szarmaták közvetlen őse (vagy azok legkorábbról ismert törzse).

Akhilleusz, Prométheusz és Zeusz több életrajzi elem erejéig mutatnak hasonlóságot Lancelottal. Mindegyik hős jogos örököse egy meghódított királyságnak. Gyermekként bukkantak rájuk egy hegyoldal melletti tó partján. Egy nagyhatalmú nő (pl. királynő) menti meg őket, aki valamiképp a vízből származik, és asszonyok között nőnek fel. Később a harcos fegyvert, lovat és varázserejű tárgyakat kap, mielőtt útjára bocsátják.

Paton szerint a Tó Hölgyének hármas szerepe: Lancelot őrzője, Morgan ellenfele és Merlin szeretője. Úgy véli, hogy ezek közül a legrégibb az őrző szerep.

A márványsírok mindegyike lángolt, s mindegyik lovag sírjából egy-egy kard állt ki a márványból, hegyével felfelé, a fejfa helyén. Arimatheai József szerint soha senki nem fogja tudni kihúzni ezeket a kardokat…

… ebben a történetben megjelenik a sírokon emelt tűzoltárok szkíta hagyománya, keveredve azzal az alán hagyománnyal, amelynek során valamely részével kiálló kardot ágyaznak be a sírba.

Sok szereplő nyilvánvalóan kelta, például Arthur apja, Uther Pendragon, akinek a neve walesi nyelven „dicsőséges hadvezért” jelent. De ott van a kelta Aphrodité-jellegű figura, Guinevere királynő (írül Finnabair, amely az óír Pindabairből ered, walesi nyelven pedig Gwenhwyfar), akinek a neve ír nyelven „fehéren született”-et, a walesi változat pedig „fehér fantom”-ot jelent: mindez a görög Aphrodité névhez hasonló, amelynek jelentése: "habokban született”. Más alakok – például maga Arthur vagy Lancelot – azonban rejtélyes eredetűek, és bár titkuk megfejtésére komoly tudományos erőfeszítések történtek, ezek gyakorlatilag még nem vezettek eredményre.

Sőt Lancelotnak voltaképpen több közös tulajdonsága van Batrazzal, mint magának Arthurnak; a lovaglást és lovas kocsikat előtérbe helyező Lancelot-legendák sokkal jobban emlékeztetnek a nomádok világára, mint a „keltásított” brit Arthur-legendák.

Például egy bizonyos Alanus 1170-ben azt állította, hogy Arthurt talán "jobban ismerik Kis-Ázsia népei, mint a britannik [a walesiek és cornwalliak];” és ezzel talán először utal arra, hogy a Kerekasztal legendái Keletről származnak.

Az ősi keltákkal ellentétben, akik még az i. sz. I. században is csak szekerek vontatására használták a lovakat a csatákban, a szkíták lándzsával és íjjal, illetve hosszú, éles karddal felfegyverzett, valódi lovas harcosok voltak. Ezek a sztyeppelakó nomádok nadrágot, pikkelyszerű páncélt és kúp alakú sisakot hordtak.