– […] Van egy apparátusuk, úgy nevezik: sajtó. Ezen keresztül tévesztik meg az embereket. Úgy pusztulnánk el, hogy senki hírét sem venné.
– De mi van a hűséges papokkal? Bennük sem reménykedhetünk? Lehetetlenség, hogy minden pap és püspök romlott!
– A te időd óta a hit feldarabolódott, és különböző hangokon beszél. De még ha egy nyelven is szólna, a hű keresztények csupán egy tizedét teszik ki a népnek. Tőlük sem remélhetünk.
– Akkor kérjünk segítséget a tengeren túlról. Nincs keresztény herceg Neusztriában, Írországban vagy Benwickben, aki hívásunkra megtisztítaná Britanniát?
– Nincsenek többé keresztény hercegek. A többi ország is, csakúgy, mint Britannia, egyre mélyebbre süllyed a fertőben.
– Folyamodjunk hát magasabb hatalmakhoz! Menjünk ahhoz, akinek a feladata, hogy eltávolítsa a zsarnokokat, és feltámassza a haldokló királyságokat: irány a császár!
– Nincs többé császár.
– Nincs császár… – kezdte Merlin, majd elhalt a hangja. Percekig némán küszködött ennek a minden képzeleten túlszárnyaló világnak a gondolatával. Majd lassan megszólalt:
– Uram, új gondolatom támadt, nem tudom, jó-e avagy gonosz. De mivel én vagyok Logres Nagytanácsa, nem rejtem el előled. Hideg korra ébredtem. Ha a világ nyugati fele hitét vesztette, nem lenne-e helyes határtalan szükségünkben még messzebbre tekinteni segítségért… a keresztény világon túlra? Vajon nincsenek a pogányok közt olyanok, akiket még nem rontottak meg teljesen? Az én időmben hallottam ilyesmiről: olyan népekről, kik, habár nem ismerték Szent hitünk tanait, amennyire tőlük telt, imádták az Istent és betartották a Természet Törvényeit. Jó uram, hiszem, hogy a törvény megengedné, hogy ezekhez a népekhez folyamodjunk. Bizáncon túl. Hallottam hírét, hogy volt bölcsesség azokon a vidékeken, egy keleti kör, keleti bölcsesség, mely Númenortól nyugat felé terjed. Nem tudom, merre található: Babilonban, Arábiában vagy Kínában-e. De azt mondtad, hogy hajóitok bejárták a tengereket, s mindent, mi alatta s fölötte fellelhető.
Ransom megrázta a fejét.
– Nem értesz – mondta. – A mérget ugyan itt kevertük, nyugaton, de mára szertevitte a szél. Menj bármily messze, ugyanarra bukkansz: gépekre, túlzsúfolt városokra, üres trónszékekre, hamis írásokra, meddő ágyakra. Az embereket őrületbe kergették a hamis ígéretek és mindenkit megkeserített a nyomor. Saját kezük munkáját imádják, a vasat, és elszakadtak anyjuktól, a Földtől és Mennyei Atyjuktól. Indulhatsz keletre, mehetsz, míg nyugatra nem vált a kelet, és vissza nem térsz Britanniába a nagy óceánon túlról, még akkor sem érnél ki a fényre. A sötét szárny árnyéka rávetül egész Tellusra.
– Ez hát a vég? – kérdezte Merlin.
432-434. oldal (2007-es kiadás)
