A ​bánatról 93% 11 csillagozás

Van a léleknek az a belső szobája, ahová nem engedünk be boldog-boldogtalant. Kívülről talán meg sem mondható, épp milyen mélységeket és magasságokat járunk meg, olybá tűnhet, hogy nekünk a veszteség meg se kottyan, a fájdalom nem érint, szenvtelenül, már-már érzéketlenül viseljük azt az időt, amikor pedig sírni és látványosan megtörni illenék. Hogy közben mi történik valójában, a színfalak és a láthatók mögött, azt csak kevés embernek mutatjuk meg. Akik előtt igazán lemezteleníthetjük a lelkünket, mert nem élnek vissza gyengeségünk pillanataival.
Éppen ezért óriási megtiszteltetés, hogy C. S. Lewis bepillantást enged a maga belső szobájába.
Külön megdöbbentő, és igen, megerősítő, hogy feltesz olyan kérdéseket, feszeget olyan határokat, amelyekre azt mondanánk, hogy na de kérem, hát keresztyén ember ilyet nem kérdez, nem firtat, csak hisz és elfogad.
Köszönöm neki, hogy nemcsak az asztalfióknak írta tele a 4 kis füzetkéjét, hanem mi is olvashatjuk.

A szerettét elvesztő ember perelése Istennel. A fájdalom feldolgozásának folyamata, ahogy egy keresztény éli át. Egyszerű, hiteles, érdemes olvasni. Azt nem tudom megállapítani, a gyászban segítség-e, nálam most nem aktuális, csak C. S. Lewist kerestem, és nem csalódtam.

Egy családtag kért meg, hogy ajánljak neki gyászról és annak a feldolgozásáról könyveket. A “csomagból” erre esett a választása, meg akartam nézni, hogy jót ajánlottam-e. És milyen jól tettem. Mert bizony az első oldalak után azt éreztem, alaposan mellélőttem.

C. S. Lewis ugyanis a gyásza legmélyén azonnal írni kezd, és fájdalmában olyan dühös kérdéseket tesz fel és kijelentéseket fogalmaz meg, amiktől egy pillanatra megijedtem. Biztosan ezt kellene egy gyászoló kezébe adni? Egy keserű ember sorait, aki végigvesz minden vígasztaló klisét, és elmagyarázza, miért kong üresen annak, akinek mondják? Nem inkább mégis egy olyan könyvet kéne adnom neki, ami ezekkel a megszokott, reménykeltő, vígasztaló frázisokkal van tele, a kőkemény valóság és annak a tükre helyett, amiben most ő is van…? (Máig nem tudom…)

Azt el kell mondanom, soha életemben nem olvastam semmit C.S. Lewistól. Gyerekkoromból kimaradt a Narnia; a mindenki által utánozhatatlanul viccesnek mondott Csűrcsavar leveleit elpatópáloskodom és a Keresztény vagyok című kötete hosszú évek óta csábít, mégsem kerítettem rá sort eddig.
Mindezt azért írtam le, mert felmerült bennem a kérdés, szerencsés-e ezzel kezdeni az íróval való ismerkedést.
Aztán elengedtem ezt, és egyszerűen csak – bármilyen fura is a témát tekintve – élvezni kezdtem az olvasást.

Mikor kezembe vettem a könyvet, egy makulátlan gondolkodású bölcsre számítottam, de C.S. Lewis (legalábbis ebben a könyvben feltétlen’) gyarló ember, és mint ilyen, kiválóan tudtam azonosulni a kérdéseivel, kétségeivel, meglátásaival.
Azon túl, hogy a zseniálisnak tartom az író eszmefuttatását, azt még inkább, hogy mennyire ért önmagához és az érzéseihez. Ez a vékony könyvecske négy teleírt füzet gondolatait tartalmazza: engem döbbentett meg a legjobban, mikor a negyediket úgy kezdi, hogy elmondja, nem talált több füzetet otthon, de nem is vesz újat – az önteràpiát lezártnak tekinti.

“Ezek a feljegyzések rólam szólnak, Helenről és Istenről, ebben a sorrendben. Sem a sorrend, sem az arányok nem olyanok, amilyennek lenniük kellene.”

Szívből ajánlom ezt a kötetet mindenkinek: akár hisz Istenben, akár nem. Akár erősnek érzi a hitét, akár harmatgyengének. Akár gyászban van épp, akár ha olyan messze van tőle, mint egyelőre én.
C.S.Lewisszal bátortalanul ismerkedőknek, és a rajongóknak, akik azt gondolták, témájából fakadóan semmi közük ehhez a kötethez.

Érdekes, elvont, filozófiai, Istent-félő gondolatok a gyászról és a bánatról.

Habár én nem vesztettem el a társamat vagy ennyire közeli hozzátartozómat, de örülök, hogy átérezhettem és átgondolhattam a fájdalom, halál, Isten és ember ilyenkor felmerülő kérdéskörét, mert bármelyikünk bármikor hasonló helyzetben találhatja magát. S. C. Lewis olyannyira őszinte, hogy nem lehet rá „haragudni” akkor sem, amikor fájdalmában az „élve boncolgató” Istent említi. A végén persze minden a helyére kerül, a fájdalom is változik, átalakul, s marad a mindent áthidaló és túlélő hit.

A könyv olvasása után már nem csak egy név számomra C.S. Lewis a Narnia krónikái c. könyvről,hanem egy szerelmes ember,aki papírra veti a szenvedés közben felvetődő gondolatait,érzéseit hangot ad kételkedéseinek,emellett egyszerű mégis gyönyörű hasonlatokkal tökéletesen lefesti az olvasó számára milyen a fájdalom,amit felesége elvesztése miatt érez.

Mindenki másképp éli meg a gyászát. C. S. Lewis író, gondolkodó, filozófus, teológus. Számára a legmegfeleőbb mód, gondolkodás, s a gondolatok írásba foglalása. A gondolatok, érzések hullámzása egészen a végletekig, ettől olyan megrázó olvasmány ez a könyv.
Az Istennel való bensőséges kapcsolatba az érzelmek széles skálája belefér, ugyanúgy, mint a szerelembe. Lewis végigjárja ezeket a fokozatokat a haragtól, a vádtól az Úrhoz való hazatalálásig. Közben szerelmeséhez is kapcsolatot talál, valamiféle szellemi úton. Egy mély hitű, önmagához kegyetlenül őszinte ember írása ez.
Én annak idején másképp éltem meg a férjem elvesztését, de teljes részvéttel kísértem végig Lewis szenvedését.
Először, de biztosan nem utoljára olvastam el…

Mint sokan mások, mindenek előtt én is a Narnia krónikáinak köszönhetően ismerem C. S. Lewis nevét – ez a rövid mű azonban témáját és hangulatát tekintve 180 fokos fordulat az említett könyvsorozathoz képest. Bár én magam nem vagyok vallásos, a könyv nagyon érdekes, elgondolkodtató kérdéseket vet fel, melyeken bizony sokat lehet merengeni. Nem ajánlanám senkinek sem, aki éppen nagyon maga alatt van, ugyanis a lapokon keresztül is tisztán átjön Lewis gyásza, a fájdalom, amit társa elvesztése okozott számára. Azt sajnos nem mondhatom, hogy teljes mértékben képes voltam szimpatizálni az íróval. Egyrészt még nem vesztettem el valóban közeli hozzátartozómat, hogy pontosan tudjam, mit érez ilyenkor egy gyászoló; másrészt pedig én közömbösen állok az elmúláshoz, s bár nyilván megérint egy-egy személy halála, hamar el tudom fogadni és túllépni rajta. Talán majd évekkel vagy évtizedekkel később ismét a kezembe veszem, s akkor meglátjuk, miként hatnak rám a könyv szavai.