Ez a múlt század fordulójának hangulatát megidéző regény – a World Fantasy díj tavalyi nyertese – időnként még keresi a saját hangját, de mindenképpen ígéretesnek tűnik. Egy viktoriánus/poszt-viktoriánus jellegű országban járunk, ahol a varázstudók egy szűk csoportja, a viharmágusok ragadták magához az uralmat, és minden más mágiahasználót alsóbbrendű szerepre kárhozhattak. Ez a birodalom lassú, elhúzódó háborút vív egy távoli országgal, a katonák többsége pedig rettenetes lelkiállapotban tér haza a frontról.
Főhősünket mindkét kulcsmotívum közvetlenül érinti, ő ugyanis egy „alsóbbrendű” mágus, aki családjától megszökve, képességeit eltitkolva egy veteránkórházban dolgozik. Egy éjszaka behoznak hozzá egy haldoklót az utcáról, aki egy összeesküvés után nyomozott. Doktorunk, valamint a beteggel érkező rejtélyes szamaritánus ezzel olyan útra tévednek, ami a királyi főmágusok üzelmeit akadályozza.
Az erős nyitás dacára a regény első fele nehézkesen bontakozik ki. A háttérinformációk lassan csörgedeznek, és a nyomozás sem halad sokat előre. Úgy érzem, a szerző kissé túlságosan is precízen formálta meg főhősét, akit úgyszólván semmi sem zökkent ki a nyugalmából. Ez a háttérbe húzódó, magának való orvos egyszerűen nem hagyja, hogy az események magukkal sodorják, amíg a saját családja is bele nem keveredik az eseményekbe spoiler. A könyv második fele azonban bőven kárpótol a türelmünkért: itt árulások, felfedezések, családi és politikai titkok sorakoznak gyors egymásutánban.
A regény világnézete furcsán befelé forduló: mintha csak két ország létezne – maga a birodalom és a távoli ellenség. Nehéz eldönteni, hogy ez ennek a fantasy világnak a jellemzője, vagy csak lakóinak szűk látóköréről tanúskodik, akik szemében a birodalom az egész világ. De nem lepődnék meg, ha ez szándékosnak bizonyulna, mert a társadalmi visszásságok általában véve izgalmasan jelennek meg a történetben. Különösen nagy hangsúlyt kap a másodrendű mágusok szerepe, akiket afféle élő akkumulátorként használ az uralkodó osztály. Ez az egy feladatuk van az életben, és amikor valamelyikük elszökik, hogy más hivatást válasszon, az sokban hasonlít arra, mint amikor IRL egy XIX. századi nő hagyta el a családanya-szerepet, hogy – horribile dictu – foglalkozásának szentelje az életét.
(A történetben egy romantikus mellékszál is megjelenik, de ezt egy pillanatig sem éreztem hangsúlyosnak. Még csak különösebb feszültséget sem generál a főszereplők között.)
A mágiarendszerben rejlő ötleteken magam is meglepődtem. Bár eleinte ebből sem sokat látunk – annyit azért mindenképpen, hogy a kíváncsiságot felkeltse –, de a végkifejlet nagyon jól építkezik a varázslás sajátosságaira. A címben szereplő „boszorkányjelek”; a varázstudók egyetemes allergiája az éterként ismert, gépeket mozgató energiára; a kikényszerített mágikus kasztrendszer mögötti igazság; a hazatérő veteránok lelki problémái: ezek mind logikus egységbe forrnak a könyv végére. (Bár az speciel nem derült ki, hogy az időjárás-mágia miért is lett stratégiai irányzat az összes többi kárára? Mi történne a birodalom klímájával, ha nem terelgetnék a főmágusok az évszakokat?)
Nagy kár, hogy a szerzőt érő különféle hatások nem forrtak össze szerves egésszé: egyszer a poszt-dickensi társadalmi regény dominál, máskor pedig a modern dieselpunk/fantasy, néha pedig (bár mint jeleztem, nagyon ritkán) a romantika. De ha az írónő a folytatásban képes lesz egységesebb stílust kialakítani, akkor a sorozatban rejlő potenciál is kibontakozhat.
