Drottningens ​juvelsmycke 6 csillagozás

Január óta tervezem, hogy írok ehhez egy nagyon mély, okos, elemzős értékelést, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem tudok. Kegyetlenül nehéz olvasmány nagyjából minden szinten. Először is ékes, gyakran modoros, franciával bőségesen fűszerezett nyelvezetet használ. Másodszor, folyamatosan váltogat a próza és a dráma között, és a prózán belül is néha levélregénybe csap át, máskor egy-egy versbetét vagy akár kottával ellátott dal borzolja az olvasó idegeit, aki aztán vagy élvezi ezt, vagy nem. Ebből a kavalkádból kéne valahogyan kibogoznunk a cselekményt, amely legalább féltucat öngyilkosságot, három-négy gyilkosságot (az egyik áldozat maga a király, kérem!), meghatározhatatlan mennyiségű összeesküvést és egy komplett szerelmi pentagrammát tartalmaz. Azért a cím nem teljesen félrevezető, a királyné fejdíszéhez is van valami kis köze a dolgoknak. Valahogy megfogalmazódik itt a négy őselem egysége és ezáltal az egész világ rendje, már ahogy Almqvist azt elképzelte, de olyan szimbolikával, ami paranoiássá tett, mert ha számít, hogy melyik húr szakad el a hegedűn, akkor mi nem számít? Muszáj volt minden egyes tárgy és szín jelentésére rákeresnem, hátha megfejtek valamit. De valahogy Almqvistnek sikerült úgy megírnia ezt a regény-drámát, hogy minden lehetséges értelmezésnek a cáfolata is benne legyen. Néha annyira csúnyán röhögi képen szegény olvasót, aki pedig mindent megtesz, hogy megértse, hogy legszívesebben azonnal töröltem volna a fájlt a kindle-ről, ha papíron olvasom, talán ki is küldöm az ablakon. És mindez a mesterien megkomponált káosz a világirodalom egyik legklasszabb androgün/non-binary szereplője körül kering, aki a világirodalom egyik legcsodálatosabban borzalmas nevét viseli. És mindenki Azouras Lazuli Tintomara la Tournerose-ba szerelmes, nyilván. Én is, így nem forgathatom a szememet.
Szóval nem, nem igazán értem. Baromi nehéz volt olvasni, kegyetlenül szenvedtem. De olyan ötcsillagosan.