Isztambul, ​Isztambul 89% 46 csillagozás

Abból indulok ki, hogy minden diktatúrában van egy rút szürke épület, és a rút szürke épület alatt egy pince, ahol egy 1 m × 2 m-es betoncellában egymás hegyén-hátán hever négy ember. Az Apó, a Borbély, a Diák és a Doktor. Ez a regény tehát, bár róluk szól, minden diktatúráról szól. Azt hiszem, az a fajta regény ez, ahol a szöveg tételes irodalmi értékét mintegy zárójelbe teszi az, amiről szól – mert Sönmez a Pokol megzabolázásának titkát meséli el. Ahogy ott ülnek-feküsznek ők négyen, és miközben arra várnak, mikor jönnek a pribékek megkínozni halandó testüket, történeteket mesélnek egymásnak. Rekonstruálni próbálják az ő városukat, Isztambult, ami nem, csakazértsem a pribékek városa, sokszor hallott meséket mondanak el újra és újra, és egy Boszporuszra néző teraszra álmodják magukat, ahol rakit isznak, dohányoznak, és mint barátok, megtárgyalják az élet dolgait. Ez az ő tutajuk a fájdalom óceánjában, a törött csontok és gennyedző sebek között, ez a varázsszer, ami a nyamvadt két négyzetméterből végtelen teret alkot. És az olvasónak is van feladata – ő az, aki meghallgatja őket, megőrzi történetüket, és ezzel megőrzi őket is, mert „A pokol nem az a hely, ahol szenvedünk, hanem az, ahol senki nem hallja szenvedésünket.” Így küzd az olvasó azért, hogy soha ne legyenek többé rút szürke épületek alatt szűk betoncellák, ahol négy ember egymás hegyén-hátán… És én ezt egy nagyon fontos küzdelemnek tartom.

Isztambul legmélyebb földalatti bugyraiba, sötét, hideg, nyirkos börtöncellákba, pokoli kínzókamrákba költözünk, amikor a kezükbe vesszük ezt a könyvet, és legerősebb félelmeinkkel nézünk szembe, a fizikai fájdalomtól és a teljes kiszolgáltatottságtól való félelemmel.
Válhatna ez a regény akár egy éles, vég nélküli sikoltássá is, ezzel szemben bámulatos módon mégis csupa szépség, költészet, színes keleti mese és rajongó hódolat a Boszporusz tündöklő városa felé.
A kínnak és a könnyedségnek ez a szédítő kettőssége a kötet legnagyobb ereje, ami aztán a soha el nem felejthető olvasmányok közé helyezi.
Felvállaltan az Ezeregyéjszakához és a Dekameronhoz hasonló világban járunk, a tíz napra osztott történetmesélés célja itt is az, hogy a lehető legmesszebbre űzze a halált.
Sok mindent megtudunk a hatalom és a zsarnokság természetéről, de az itt ábrázolt diktatúra félelmetesen arctalan, ezért bemutatása azt az érzést kelti, hogy az itteni események bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetnek. A hétköznapi kisember váratlanul zuhan bele a létező legborzalmasabb élethelyzetbe, és még az sem derül ki a szereplők többségéről, hogy tulajdonképpen bűnösök vagy ártatlanok, és mi volt az az ok, ami miatt hangos csikordulással rájuk csapódott a földalatti vaskapu.
A foglyok célja a túlélés, emberi mivoltuk és ép eszük megőrzése a folyamatos kínzások ellenére is. A szerző egyértelműen állást foglal, a túlélés eszköze nem a gyűlölet, a vak indulat, a lázadás vagy a szökés tervezgetése, hanem az ember elpusztíthatatlan belső szabadsága, a szellem és a fantázia ereje, ami minden egyes mesével kitágítja a falakat és szépséges helyekre repíti a rabokat.
Ezek a mesék lehetnek valós emléktöredékek, átélt élmények és megtörtént események, olyan szereplőkkel, amik aztán mozaikszerűen mások elbeszéléseiben is felbukkannak. A legfrappánsabbak azonban a kitalált történetek, a keleti példabeszédek, ahol fordított utat járunk be, mint a bárhol megtalálható börtöncelláknál, hiszen itt bármelyik országból is érkezzen a mese, a színhely a foglyok elbeszélésben rögtön Isztambul lesz, és az összes benne szereplő személy isztambuli.
Az életben maradás másik fontos eszköze az egymás iránti mélységes együttérzés és szolidaritás, egymás testi és lelki sebeinek bekötözése, a másokra figyelni tudás megőrzése még a legembertelenebb helyzetben is. És minél feneketlenebb az őket körülvevő mélység, annál nagyobb erővel ragyog fel a rabok képzeletében a fenti világ, a varázslatos, reményt és életörömet kínáló város, Isztambul.
Minden keleti mesében ott bujkál valahol a kétértelműség, így nem meglepő, hogy a regény lezárása is sejtelmes és ambivalens. Nem tudhatjuk, hogy a hangok, amit a szereplők hallanak, a vallatóközpontot felszabadító csapatoktól származnak-e, vagy már a jótékony halál vetíti előre árnyékát.
Az Isztambul, Isztambul olyan regény, aminek az elkezdéséhez szükséges némi bátorság, de ha már megmártóztunk benne és befogadtuk a fájdalmát és szépségét, akkor végül elengedni is ugyanolyan nehéz lesz.

„A pokol nem az a hely, ahol szenvedünk, hanem az, ahol senki nem hallja szenvedésünket.” (Manszúr al-Halládzs)

Csúnya módon a kötet utolsó mondatával kezdem az értékelésemet, mely tulajdonképpen egy szúfista vers, de remekül egybefoglalja a történet kicsengését bennem. Az Isztambul, Isztambul számomra mind témájában, mind gondolatvilágában egy gyöngyszem, egy kincs. Szívesen olvastam volna évtizedekkel korábban, nagyban befolyásolta volna kialakuló énemet. Persze ez lehetetlen, hiszen a kötet viszonylag új keletű, de talán pont ezért a mai, kiforróban lévő ifjúságnak is kezébe nyomnám. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy ez kockázatos vállalkozás lenne, mert a könyv fókuszában egy szélsőségesen brutális szituáció áll.

Isztambul gyomrában, valahol a föld mélyén van egy börtön, ahol a lehető legembertelenebb módon léteznek az elítéltek. Szinte teljesen ruhátlanul fekszenek a csupasz betonon, a minimális méretű cellában egymás hegyén-hátán, ellátatlanul, fázva és éhezve. Mindennapjaik a folyamatos rettegésben telnek, hogy éppen akkor kit fognak elvinni és megkínozni. Márpedig naponta elvisznek valakit, akit kimondhatatlan és végiggondolhatatlan módon bántalmaznak. A diktatúrák működését szimulálja a helyzet, ahol minimális információkért maximális kegyetlenségüket élhetik ki egyesek. De létezik egy föld feletti világ is, egy másik arcú Isztambul, ahová feljárnak a foglyok. Ez az Isztambul egy varázslatos szépségű, minden oldalról ölelő város, egy ódára méltó szerelem. Ez a fellajtorjázás természetesen csak a képzelet szárnyán jöhet létre. A kimondott szó varázsszőnyegén repteti a rabok lelkét egy másik dimenzióba.

Négyen vannak az aprócska cellában összezárva, a Doktor, az Apó, a Borbély és a Diák. Ők mesélnek egymásnak felváltva történeteket, melynek egyetlen szabálya, hogy ne legyen búskomor. A Dekameronhoz hasonlóan -mely szintén megemlítésre kerül a könyvben-, tíz fejezetben, tíz esetet mondanak el egymásnak. Ezekben elválaszthatatlanul vegyül valóság és fantázia, létező és kitalált részlet. Így élnek, így élik túl szörnyű sorsukat a főszereplők.

A könyv egyrészt Isztambulról szól. Egy hatalmas és szövevényes múltú városról, ahonnan mindig fel lehet csipegetni valami szépséget, amit a mesélők meg is tesznek. Rendkívüli élmény volt úgy olvasni ezt a kötetet, hogy alig egy hete fejeztem be Énard ötszáz évvel korábbi történetét ugyanarról az Aranyszarv öbölről, Konstantinápoly egy másik rétegéről. De emellett Sönmez az elnyomókról is beszél, a történelemben ismétlődően felbukkanó diktatúrákról, a testet-lelket megnyomorítókról, az ember megaláztatásának végleteiről. Ezen túl van a könyvnek egy pszichológiai vonatkozás is. Lehet-e túlélni és hogyan, az ilyen végleteket? Megmaradhat-e az ember méltósága, ha igen, akkor miben nyilvánul meg?

Ezek az eszköztelen emberek, minden gyógyszer, kötszer és bármi nélkül egymás sebeit ápolják. Életben tartják a másikat a végsőkig. Nem tagadom, nagy hatást gyakorolt rám a kötet, talán pont ennek a két végletnek; a kegyetlenségnek és az emberségnek a kettőssége okán.
A külsejében is szépséges kötet egy kivételes történetet foglal magába, és csak remélni tudom, hogy a kurd származású török szerzőnek további műveit is lefordítják magyarra.

Bár már több évszázados, de még mindig működő toposz, hogy Isztambul (de érthető itt persze egész Törökország is) a kettősség városa: Európa és Ázsia, Kelet és Nyugat, fény és árnyék, fény és árnyék találkozása. Hogy ez mennyire igaz, Burhan Sönmez kötete, az Isztambul, Isztambul bizonyítja a legékesebben, mely az elejétől a végéig éles kettősségek között egyensúlyoz egy vékony kötélen, és kiemelendő, hogy a kurd származású szerző nem hogy nem esik le, de még csak meg sem inog közben. Maga a sztori a Dekameron mintájára épül fel egy kisebb, ám annál jelentősebb csavarral: itt négy férfi egy kietlen cellában, embertelen kínzások között mesél egymásnak olykor pajzán, olykor vicces, olykor szomorú történeteket.

Egyrészt hihetetlenül univerzális, ami megesett velük, mert bár egy ragyogóan élénk színekkel megelevenített Isztambulban bolyonganak (dzsámik, kikötők, fürdők és más évszázados épületek között), mégis alig-alig tudunk meg valamit a bűnükről, arról, ami miatt ebbe a börtönbe kerültek, így az egész játszódhatna szinte bárhol és bármikor a világtörténelem során, a lényeg ugyanaz: az elnyomó, személytelen hatalom értelmetlen brutalitása és a semmit tenni nem tudó kisember ugyancsak értelmetlen megpróbáltatásai.

Persze rögtön ott van enne az allegorikus olvasata is a csillogó felszín alatt megbúvó, szenvedéssel teli sötét pincével, amibe még a fény is csak azért hatol be, hogy az örök sötétségre ítélt embernek szenvedést okozzon. Nem más ez, mint maga a Pokol…

Aztán ott vannak a rabok által elmondott, csattanókra kihegyezett mesék, melyek enyhe fantasztikuma pont annyira domborodik ki, hogy kellő élességgel ellenpontozza a valóság brutalitását. És bár hiába vannak kimondottan, még a nevükben is tipizált karakterek (Doktor, Diák, Borbély és egy falusi bácsi), olyan mélységet és kidolgozott háttértörténetet kapnak, mint csak nagyon kevesen.

Ezen kívül tetszett a regény mondanivalója is, ami az utolsó lapon található szúfista versben csúcsosodik ki („A Pokol nem az a hely, ahol szenvedünk, hanem az, ahol senki nem hallja a szenvedésünk” – Manszúr al-Halládzs), mert véleményem szerint Sönmez olyannyira erős és univerzális történetet tett le az Isztambullal az asztalra, ami emlékeztet a mindenkori elnyomás mindenkori áldozataira bárhol a világon. (Mondom ezt úgy, hogy ha egy tényleg realista szemszögből akarom nézni, akkor egy ilyen rendszer olyan embereket eredményez, mint mondjuk Salamov „hősei”, és nem olyanok, mint Küheylan apó, de ezt most ne vegyük figyelembe). Nálam ez a kötet biztosan versenyben lesz az év könyve címért.

Nyisd meg nyugodtan: :D
spoiler

Az hagyján, hogy ennek a regénynek már a borítója láttán összefutott a nyál a számban, de Burhan Sönmez akkora mesterművet pakolt be e mögé a csinos borító mögé, hogy remélem, további könyvei is megjelennek majd magyar fordításban.

Egy város, egy cella és négy férfi, akik úgy próbálják könnyebbé tenni a fogságban eltöltött napokat, hogy különféle történetekkel szórakoztatják egymást. Ha a részleteket elhallgatóan rövidek akarnánk lenni, akár ekképp is összefoglalhatnánk az alaphelyzetet, mely így reményteli hasonlóságot mutatna a szintúgy kiváló Fehér zászlók című alkotással. Míg azonban utóbbi a viszontagságok és rögös életutak ellenére is megmarad alapvetően pozitív végkicsengésű mesének, melyben a könnyek mögött mindig felsejlik egy kis röhögés, addig az Isztambul, Isztambulból elég néhány oldalt elolvasni ahhoz, hogy nyugtalanul vegyük tudomásul: ennek bizony fele se tréfa. Mert bár sosincs kimondva, de nagyon úgy fest (bármennyire igyekszik az ember ösztönös hitetlenkedéssel egy jelentől távoli időpontba helyezni a cselekményt), hogy a helyszín napjaink Isztambulja, melynek egyik börtönében a rend igencsak törvényesnek tűnő őrei határt nem ismerő kegyetlenséggel, válogatott módon kínozzák foglyaikat. De mégis mi jogon és miért? Előbbire nincs racionális válasz, egész egyszerűen megtehetik, mert megtehetik. Felhatalmazták őket rá. Ami a miértet illeti, arról épp csak hajszálnyival tudunk meg többet homályos utalásnál. spoiler Az azonban biztos, hogy a négy cellatárs, azaz Kamo, Küheylan, Demirtay és a Doktor a maguk módján az ellen küzdenek, amit kínzóik képviselnek. Az arctalan fegyveres erők pedig az idő előrehaladtával egyre inkább a többségi társadalom kivetülésének tűnnek, mely erőszakkal igyekszik elpusztítani azokat, akik az övével ellentétes értékeket vallanak. Újra tartalommal tölteni meg az emberi kapcsolatokat, egymás megbecsülését helyezni előtérbe az anyagi javak hajszolása és mások eltiprása helyett – csak néhány a foglyok látszólag ártalmatlan vágyai közül, melyek itt halálos vétekké lényegülnek át. A férfiak egyetlen lelki menedékét az általuk mesélt anekdoták és életük magukban felidézett története jelenti. Küheylan, Demirtay és a Doktor elbeszélésmódja nagyon hasonló (de érdekes módon ez a legkevésbé sem zavaró, mintha csak egy közös alapgondolat három pillére lennének), egyedül a súlyos terheket hordozó, életét gyűlölő Kamo nyers stílusa válik el élesen a többiekétől, elérve, hogy különösen figyeljünk erre az emberre, aki miután érzelmileg többszörösen megnyomorították, saját magát is végzetesen megnyomorította, és míg a többieknek mindig maradt egy apróság, amibe kapaszkodhattak, az ő keze csak levegőt markolt. Mégis… Azon a valósággá soha nem váló, elképzelt közös estén még Kamo is elmosolyodott.

A világ végére című regényben Avram a jól ismert zsoltár sorait a következőképp formálta át: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert a történetem itt van velem.” Sönmez regénye ezerszeresen megerősíti ezt a gondolatot. Előfordul, hogy nincs hova menekülni, de a történet, amit magadról és magadnak szőttél, magába fogad a legnagyobb szörnyűségek idején is.

Ez a regény egy szomorú és mégis csodálatos tanmese, amely rámutat egy elnyomó rendszer kegyetlenkedései közt vergődő emberek túlélési vágyára.
Négy szereplőnk egy börtön mélyén adomákkal, régi történetekkel, fejtőrökkel próbálja elterelni a figyelmet az őrök kegyetlenkedéseiről, és egy kis színt és életkedvet vinni szomorú és sanyarú mindennapjaikba. A regény 10 napja alatt elmesélt történetek visszavezetnek a régmúltba, családjaik korábbi mindennapjaiba, és az is kiderül, hogy nemcsak hőseink, de már apáik is átélték az ártatlanul börtönben sínylődés és az őrök kegyetlenkedéseinek fájdalmait.
Ez a könyv nem egy könnyú nyári olvasmány, hanem egy töprengésre és számvetésre ösztönző mű, ami lehatol az olvasó lelkének mélyére, napokig nem ereszti, és arra készteti, hogy elgondolkozzon a saját életén is.

Egy végtelenül szomorú, de egyes helyein mégis nagy szép dekameron ez a könyv. A főhősei a mindenkori diktatúra elnyomottjai, akik próbálnak valamilyen elfogadható életet élni a legnagyobb fájdalmak és megaláztatások között is, ha másként nem megy, akkor a kimondott szavak által. Hogy ne győzzön rajtuk a gonosz. A másik főhős a város, egy fizikai és metafizikai Isztambul. Amiben előbb--utóbb az egész világ leképeződik, egészben a rész részben az egész. Életben a halál, halálban az élet.

Isztambul, Isztambul…
…egy világ a föld alatt, vagy
…egy világ a föld felett,
…egy 1*2-es cella, vagy
…egy végtelen panoráma a teraszról,
…emberség, vagy
…kegyetlenség,
…börtön, vagy
…ködön túli végtelen szabadság,
… szomorú sorsok, vagy
…vidám történetek
…10 nap,
…10 perc,
vagy generációk sorsa.

Kegyetlen, ugyanakkor fájdalmasan szívetmelengető lírai történet életről és halálról, meg talán arról ami a kettő között van.

Elhúztam az olvasást, nem könnyed könyv. Néhány ember szűk börtöncellába zárva mesél és csak mesél. Elvágyódásról, szerelemről, életről, halálról, az isztambuli létről. Enyhén lehangoló, búskomor történetek illetve a helyszín miatt válnak azzá, elég volt naponta egy-egy, és még szüneteket is beiktattam közben. Akadtak benne ütős mondatok, amiken el lehet gondolkodni vagy csak ámulni a szépségükön. Nem is könnyű objektív jegyet adni, ingadozik a 4 és 4,5 között. Talán, ha kicsit gördülékenyebb, megadtam volna a 4,5-et, de így erős 4-es (4,3 pont). Tetszett az ötlet, a mesélés, ami a Dekameront hozta fel példának. Nem rossz könyv, de nem feltétlenül az a közönségkedvenc fajta.

     Folyamatosan egy kép lebegett a szemeim előtt olvasás közben, amely egyszerre ábrázolja a felszín feletti és a földalatti világot, amelyen ez a kettő tökéletes ellentétet alkot. A mindenki előtt nyilvánvaló városi életkép a naplementében a város épületeinek sziluettjével (ez valószínűleg a gyönyörű borító miatt jelent meg így nekem, a férjem is megdicsérte a borítót, mikor olvastam), ahol élvezni lehet az életet; szemben a sötét, nyirkos, eldugott pincebörtönökkel, ahol az elnyomás, kínzás, fájdalom mindennapos, ahol főszereplőink csak küzdenek az életért, életben maradásért, és ennek érdekében ábrándoznak, mesélnek. Olyan történeteket mesélnek, melyeket lehet már ismernek a többiek is, esetleg már nem is először hangzik el a cellában sem, mégis segít nekik kicsit elszakadni a valóságtól, akár meg is nevetteti őket. Olyan ábrándokról, melyekkel a Doktor erkélyére képzelik magukat iszogatva egymás társaságában, és ebből csak a valóságos vaskapu zajai szakítják ki őket. Mindezek mellett ott vannak azok a történetek is, melyek kimondatlanok maradnak, csak a gondolataikból ismerjük meg őket, melyek már túl sokat árulnának el saját magukról, a titkaikról.
     És mindannyiuknak ott van Isztambul. A város, amely korántsem tökéletes, mégsem vágyódnak máshová, csak a felszínére. Ezekből a történetekből ismerjük meg a várost is. A gyönyörű épületei között, utcáin járva találkozhatunk az ott élőkkel, és épp amikor már kezdenénk elfelejteni a fájdalmat, picit jól érezni magunkat, visszazuhanunk a sötétségbe, ahol újból elemi erővel hasít belénk a fájdalom.
     A négy szereplő narrációjából hiányoznak a fennkölt, nagy szavak, a legegyszerűbben fejeznek ki mindent, az elmondhatatlanra is találnak szavakat, amitől az olvasó is átérzi nyomorukat. Közel kerülnek hozzánk, szorítunk értük. De vajon meddig bírja a testük a megpróbáltatásokat, meddig képesek megvédeni lelküket? A fájdalom hiánya már a boldogságot jelenti számukra, és ha két napig elmarad a vallatás, rettegnek, hogy sokkal fájdalmasabb lesz a test számára nyugodalmasabb napok után, mikor folytatódnak. Hogyan érhet véget az ő személyes történetük?