Dilettánsok ​utazása 6 csillagozás

Bulat Okudzsava grúz-örmény származású író, szovjet bárd, Tbilisziből Moszkvába költöző kommunista szülők gyermeke. Apját 1937-ben kivégzik, anyját száműzik. Hétköznapi sors az akkori Szovjetunióban.
Dilettánsok utazása című, szinte „orosz nagyregény”-nek mondható műve a XIX. század ötvenes éveinek elején, a cári Oroszországban játszódik. Elbeszélője Amiran Amilahvari nyugalmazott főhadnagy, aki visszaemlékezéseinek egy részét tárja az olvasó elé. A középpontban azonban nem az emlékező áll, hanem Mjatlev herceg, Amilahvari barátja. Az elbeszélés személyes emlékek, szemtanúk vallomásai, szóbeszéd, alkalmi jegyzetek, a herceg naplórészletei, különböző szereplők levelezése és egyéb dokumentumok felhasználásával és idézésével mutatja be Mjatlev életét. Picit töredezett, picit hiányos narratíva, ahogy a néha hosszú időre eltűnő elbeszélő is elismeri.
A regény egy párbajra való visszaemlékezéssel indul – egy felesleges, értelmetlen, divatjamúlt és már csak mímelt gesztussal, mely egyben a regény egyik központi metaforája is. Mjatlev „párbaja”, amelyen Amilahviri segédként vesz részt, egy másik, sokkal komolyabb, de ugyanolyan értelmetlen párbajra utal vissza, amely a meg nem nevezett, „született tekintélyromboló” költő (Puskin) halálát okozta – akkor még maga a herceg volt a segéd, a mindeddig igazi fenegyerek, akit későbbi, dilettás utazása során végigkísér ez az emlék, fel-felbukkan szerelmi kalandjai, de a társadalom megértésére irányuló bölcselkedései mélyén is.

A regény középpontjában a szabadság és boldogság kérdése – kissé (?) naiv, kissé (?) passzív, tébláboló, inkább ösztöneiket követő, mintsem tudatos döntéseket hozó dilettáns hősök utazása a merev konvenciókba, az évszázadok és Isten kiszabta társadalmi normákba, az „erkölcsi határok” szigorú betartásába zárt orosz sivárságban.
Valami keserédes, furcsa mélabú lengi át a történetet, igaz egyben az iróniától sem mentes szemléletmód is.
Mjatlev herceg magányos kívülálló, de nem igazi lázadó. Nem arra termett, hogy katona legyen, mégis azzá tették. Nem arra termett, hogy hivatalnok legyen, mégis ráhúzzák a sötétzöld hivatalnok-egyenruhát. Nem arra született, hogy grófnőt vegyen feleségül, mégsem szabadulhat. Közben, átesve egy háborús tapasztalaton és egy komoly sérülésen, a történelmi-társadalmi események objektív analízisének lehetőségein töpreng. Meg akarja érteni a világot. De lassan mintha erről is lemondana, felismerve kudarcát. Mégis mi teszi akkor „lázadóvá”? Mivel vívja ki a szinte családtaggá váló Szverbejev nevű spion állandó jelenlétét? Aki nem mellesleg szabászatot működtet. Igen, kitaláltátok: ő varrja azt a bizonyos sötétzöld egyenruhát is.
Nos, kérem, Mjatlev baja az, hogy mindig belekeveredik valamibe. Mert ott van ugye Puskin, meg a párbaj, aztán szállást ad* a sánta Primikovnak, aki többek közt az orosz családfákat kutatja, és a kutatás eredményeit külföldön is terjeszti (ez már lassan államellenes cselekedetnek számít). Aztán Mjatlev mintha a szívére is hallgatna, mintha boldog szeretne lenni. És ebben őt nem zavarná az sem, hogy az utcán szed össze egy „mindenki által ismert”, ismeretlen hölgyet, sőt, még az sem, hogy, mint kiderül, a hölgy apja is száműzött dekabrista. És az sem zavarná, hogy a boldogság egy nyolcévesen von Schonoven úrként megismert, tizenhat évesen egy Lavinia nevű ifjú hölggyé, majd Lagyimirovszkaja államtanácsosnévá változott nő alakjában jelentkezik. Mjatlev herceg vonzza a hozzá hasonló, „furcsa” alakokat. Befogadja, segíti, szereti azokat, akikről a társadalom nem akar tudni, illetve azokat akik nem akarnak tudni a társadalomról, legalábbis nem úgy, ahogy az elvárná. Sőt, Mjatlev nem átall egy őrülten naiv utazásra indulni – el az orosz központtól, messze, egész a délibábos édenig, a szabad szellem hazájáig, Grúziáig, elkövetve a lehető legnagyobb bűnt: megzavarva ezzel mások nyugodt, szabályok szerint folyó üres életét, ugyanis nem egyedül utazik. És lesz ebből „üldözés”, annyira komoly, amennyire a regényindító párbaj volt. Néha, a sok melléfogás, csetlés-botlás után még Mjatlev lépései is körülbelül ennyire tűnnek komolynak.

Okudzsava remekül érzékelteti azt a rettenetes ürességet, ami minden gesztus mögött tátong. A rutin, a megszokás, a látszat mozgat mindent, az tartja fenn az életeket, a társadalmat, az egész cári birodalmat. Ez alól még maga a cár vagy a főhősök sem kivételek. A betétfejezetekben bemutatott uralkodó néha éppúgy a rendszer foglyának tűnik, az automatikusan működő gépezetnek, úgy magánemberként mint cárként, mint azok, akiknek látszólag sorsáról dönt.
Lavinia szavajárása pedig – Éljen a szabadság! – olyan kontextusokban hangzik el, hogy nem lehet nem észrevenni az iróniát a szabadságot játszani akaró, de valójában csak ügyetlenkedő, „felesleges emberek” iránt. Ártatlan, „kedves bolondok” dilettantizmusa, nem egyéb ez az egész „kaland”, amelyen még az üldözésükre küldött ezredes is csak engedékenyen mosolyog.
A történet társadalmi-politikai vonatkozásai egyértelmű párhuzamokat kínálnak fel Puskin életének (és az Anyeginnek), ugyanakkor Okudzsava sorsának, korának nem egy vetületével. Ugyanaz a haltalmi berendezkedés, életmóddá vált besúgás, állandó megfigyelés, soha véget nem érő háborúk – mert ellenségre mindig szükség van. És a forradalmárság, lázadás, ellenállás, miegymás? Hozzá nem értő álmodozók komolyan nem vehető téblábolása. Még akkor is, ha néha mintha a pisztolyok nem a levegőbe sültek volna el…

* a mihajlovkai birtok ugyancsak Puskinra utal (az övé Mihajlovszkojeben volt).