Hosszú ​Fehér Felhő 2 csillagozás

Gallipoli
Buket Uzuner: Hosszú Fehér Felhő

1915 februárja és 1916 januárja között zajlott a Gallipoli-félsziget ostroma, mely során a török sereg sikeresen megvédte a Dardanellák-szorost a francia-brit hadsereggel szemben. A regény cselekményideje 2000-ben indul, ekkor érkezik egy új-zélandi nő Gallipoliba, hogy a csatában elhunyt dédnagyapja sírját megkeresse. A kötet emléket állít a 100 éve Gallipolinál elesett katonáknak.

>!
Magyar Napló, Budapest, 2015
276 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155465345 · Fordította: Tasnádi Edit

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

GTM>!
Buket Uzuner: Hosszú Fehér Felhő

Fura egy könyv, és elég furán érzem magam én is, most hogy értékelnem kell. Pedig az írónő előző könyve, amit néhány éve olvastam, nekem kifejezetten tetszett. Ezzel azonban nem tudok mit kezdeni. Szerintem Uzuner sem tudott. Talált egy témát, de nem tudta mit írjon belőle. Hazafias hőskölteményt? Pacifista propagandaregényt? Esetleg szatirikus történetet a melldöngető nacionalizmusról? Szóval szerintem Uzuner nem tudott dönteni, így mindent belegyúrt. Sőt, még némi pszichologizálást is belekevert eléggé amatőr módon, és nem tudott menekülni egy még gyengébbre sikerült szerelmi száltól –, gondolom, hogy a romantikus leányszíveket is megnyerje mondandójának. Amivel alapvetően egyet is értek, mármint a mondandóval , csak nem mindegy, hogy hogyan is mondja el azt az író.

Pedig a regény jól indul. Kb. a feléig tetszett is. Adott egy sztori, egy családi titok, ami annyira képtelen, hogy akár meg is történhetett. Ennek indul nyomába a fiatal új-zélandi lány, és egy isten háta mögötti török faluban bogozgatja a szálakat egy különleges képességekkel megáldott, csodabogárnak tartott öregasszony társaságában. Finom humorral, szeretetteli iróniával ábrázolja az írónő a falusiakat. Remek életképet kapunk a látszólag közömbös időtlenségbe burkolózó török parasztokról. Idáig nagyon biztató volt a történet.

Közben egészen más hangnemű részletek szakítják meg a humorral fűszerezett jeleneteket. Régi levelekből megelevenedik a 85 évvel korábban történt Gallipoli csata véres története. Kicsit naivan, kicsit közhelyesen, de a levélírók életkorát, világlátását tekintve mégis elfogadhatóan. Mindent elmondanak az átélt borzalmakról, az értelmetlen öldöklésről, meg arról, „hogy nem a muszka van a másik parton” –, mint elmondta a mi Móriczunk is ugyanennek a háborúnak egy másik hadszínteréről. Különösen szép a békevágyat kifejező költői szöveg a pacsirtáról, ami megint csak irodalmi párhuzamot juttatott eszembe. (Petőfi: Pacsirtaszót hallok megint)

Sajnos azonban a könyv felétől, amikor is fény derül arra a bizonyos titokra, elveszti az írónő az arányérzékét. Szentimentális lányregénybe illő beszélgetések következnek a háború értelmetlenségéről, gaz imperialistákról, a nációk egyenrangúságáról, meg dicshimnuszok a hős Atatürkről és a török nemzeti karakterről. Nem is lenne ezzel nagy baj, még Atatürk bölcs mondása is belefér. Csak nyúlik az egész, mint a rétestészta, és semmi újat nem hoz az előzőekhez képest. Ja, dehogynem! Kell még egy kis romantika! Nehogy unalmasnak vélje az olvasóközönség.
Kár! Csalódás volt! Pedig Uzuner tud mesélni. Írhatott volna igazán jó könyvet is ebből a sztoriból. Talán, ha visszatalál az elején bevált kicsit ironikus kicsit vígjátéki hangnemhez.


Népszerű idézetek

>!

„A forradalmak a saját forradalmáraikat ültetik azoknak a zsarnokoknak a helyére, akiknek az elpusztításáért a vérüket ontották.” Ez az igazság, vagy csak fenyegetőzés, Édesanyám? A szabadságért küzdők végül valóban zsarnokká válnak? Nem így végződött a nagy francia forradalom is?

97. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

– Vajon mi lehet a különbség Új-Zéland és a joghurt között? – ismételte meg a kérdést egy játékvezető modorában.
A nő pánikba esve súgta a választ Mehmet fülébe, holott nem volt más jelen, aki angolul értett volna.
– Hahaha! A joghurtnak kultúrája van! – ismertette nagy nevetéssel Mehmet a választ.
A parasztok a válaszra sem reagáltak. A nő azt remélte, hogy a finom humornak sikere lesz, így azonban szinte belesüllyedt a hallgatás sivatagába. Reménytelenség ült ki az arcára.

21. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

Két török cigarettával kínált, én meg húskonzervet akartam nekik adni, de nem fogadták el. Egyiptomban megtanultuk, hogy a muszlimok nem esznek disznóhúst. Mondtam, hogy marhahús, de nem értették. Erre szarvat formáltam az ujjaimmal a fejemen, és bőgtem, mint egy ökör. „Englis mit” – mondták nevetve. Angol hús. „Én új-zélandi vagyok, nem angol” – magyaráztam. Megint nevettek. Én is nevettem. Körülöttünk mindenfelé halottakkal, egymás ellenségei vagyunk és együtt nevetgéltünk. Soha nem éltem még át ennél ostobábbat, értelmetlenebbet és tragikusabbat, és akkor ott megesküdtem, hogy nem is fogok.

121. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

„Te no inglis?” – kérdezte az egyik török csodálkozva. „Nem vagyok angol” – ismételtem meg. „I – am – New – Zea – lan – der” – szótagoltam, mintha könnyebben megértené. „Aha, zélandi” – mondta a török, de nem vagyok biztos abban, hogy megértette. „Én török” – mondta, mire megfogtam a felém nyújtott kezet, és azt mondtam: „I am Johnny Turk”. Kezet fogtunk azon a gallipoli dombon, ahol a legvéresebb összecsapások folytak. Erős kezével bizalommal szorította meg a kezem. Hogy lehetne ezután az ellenségem? Miért lettem én az ő ellensége? Az ellenség ott török baráttá vált.

121. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

Senki ne kételkedjen Anglia és a király iránti hűségemben. Akárcsak minden új-zélandi, hűséges vagyok én is hozzájuk, de azért még lehetnek személyes ábrándjaim is.

54. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

Itt, Egyiptomban az arabok minket angolnak tartanak, ugyanakkor az angolok szemében távoliak, vidékiek vagyunk, talán csodálkoztok: mintha nem is tartoznánk hozzájuk. Nemrégiben ausztráliai-új-zélandi hadtestként egyesítettek, és rövidítve ANZAC-nak neveznek minket, s ezzel el is választottak az itt lévő kanadai, indiai és angol egységektől. De még az ausztrálok is lenéznek, fegyelmezetlenséggel és önfejűséggel vádolnak bennünket. Szörnyen fölényesek, mintha ők angolok volnának, és csak mi volnánk a vidékiek, pedig ha valami gond van, mi segítenünk nekik, és nem az angolok.

55. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

Másféle tréfák is esnek itt. Az ANZAC-katonák például papírból és vászonból bábukat fabrikálnak, aztán a szuronyuk hegyére tűzve táncoltatják őket, a mieink meg (olykor) tapsolnak és nevetnek hozzá. Akárha egy dardanellai nemzetközi mulatságon volnánk. Szkopjei Iskender mérgében bohóckodásnak nevezeti az efféle szórakozásokat. Mindezek akkor történnek, amikor mindkét oldalon ebédszünetet tartanak, s minthogy személyes ellenségeskedés nincs közöttük, a szórakozásra vágyó fiatalok szívesen mulatnak közösen is.

108. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

Will egy kis antik dísztárgyat vásárolt nektek ajándékba, de aztán kiderült, hogy az arab árus becsapta, ugyanis az „egyetlen remekműk”-ként [sic!] eladott szobrocskából többet is láttunk társaink kezében. Nem tudom, elég-e ennyi annak kijelentéséhez, hogy az arabok csalók, de az ANZAC katonák között teljesen elfogadott ez a vélekedés.

56. oldal (Magyar Napló, 2015)

>!

Bennem, amióta erre az utazásra, pardon, hadjáratra indultunk, az a vélemény formálódik, hogy a szerkesztő Új-Zélandot Britannia tengerentúli fiókjának látja, ami épp olyan kolonista gondolkodásra vall, mint az, hogy az új-zélandi nők létének legfőbb oka és célja, hogy egészséges gyermekeket neveljenek a Brit Birodalom számára. Hallottam én ezt már otthon is, de nem mulatságos, hogy csak sok-sok mérföldnyi távolságra az otthonomtól, a harctéren döbbenek meg tőle?

81. oldal (Magyar Napló, 2015)

GTM>!

Még mindig nem kaptam magyarázatot arra, hogy a négyszáz éves győzelmes múltjával dicsevő angol haditengerészet miért választott ilyen alkalmatlan helyet a partraszállásra. Pokoli hegyoldalak ezek: itt partraszállást elrendelni óriási melléfogás.Kényelmes célpontot nyújtunk. Lehet, hogy a történelem legnagyobb haditengerészeti baklövésének áldozatiként fogunk bekerülni a történelembe. Addig azonban élünk és ásnunk kell.

86. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Nermin Bezmen: Kurt Szejt és Sura
B. Czakó Andrea: Pitypangtánc
Karády Anna: A háború tengerén
Kate Quinn: Alice hálózata
Kate Morton: Felszáll a köd
David Diop: Éjjel minden vér fekete
Danielle Steel: A cár balerinája
Stefan Hertmans: Háború és terpentin
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje