Tat ​tvam aszi 4 csillagozás

Szolipszizmus és tradicionális metafizika
Buji Ferenc: Tat tvam aszi

A ​szolipszizmus Descartes-tól a XIX. század végéig központi fogalma volt az újkori filozófiának. Maga a kifejezés két szóból áll: solum és ipsum – vagyis „egyedül” és „önmaga”, és tulajdonképpeni értelme az, hogy egyedül csak én magam vagyok, minden és mindenki más csupán saját tudatomon belül létezik. Ugyanakkor ez a kifejezés László András, a magyar tradicionális iskola doyenje révén központi fogalmává vált az iskola metafizikai tanításának is. Buji Ferenc könyve azt vizsgálja, hogy ebben a szolipszizmus-értelmezésben hogyan kapcsolódott össze a filozófiai szolipszizmus a tradicionális metafizikával. Eközben nemcsak e kapcsolat ellentmondásos természetére derül fény, hanem az olvasó éles képet kaphat az újkori filozófia „zsákutcás fejlődéséről” is, a keresztény, muszlim, hindu, buddhista és taoista metafizikai tanítások összehasonlító elemzése révén pedig feltárul a mögöttük meghúzódó egyetemes és örökérvényű filozófia: a philosophia perennis –… (tovább)

>!
Kötet, Nyíregyháza, 2018
212 oldal · ISBN: 9789638438218

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

bagatell>!
Buji Ferenc: Tat tvam aszi

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

Hálátlan az a tanítvány, aki mindenben egyetért mesterével.
B.J. ezzel a könyvével mentesül e vád alól. Kíváncsian várom L.A. körének válaszát „az Alany védántikus doktrínájának tébolyult antitézisével” való gyanúsításra.

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

Lunemorte P>!

A morális szolipszizmus egyetlen moralitást ismer el: az én autonóm moralitását, amely ilyen módon egyfajta filozófiai egoizmus. Alapelve az, hogy „minden meg van engedve”, amennyiben az az én érdekeit szolgálja. Az egyetlen morális imperatívusz ilyen módon maga a szubjektum, méghozzá a tágabb értelemben vett szubjektum: az ember a maga testi-lelki-szellemi teljességében. Ez nem feltétlenül jelent maximális egoizmust: az optimális egoizmus, amely figyelembe veszi a környezetét is, alkalmasabb megvalósítási módja a morális szolipszizmusnak. Ennek ellenére a morális szolipszizmusban mindig élnek anarchisztikus hajlamok. A későbbiekben a szolipszizmusnak ezzel a formájával – melynek filozófiai szinten Max Stirner (1806–1865) a legismertebb képviselője* – nem fogunk foglalkozni.

* Stirner tekinthető a teoretikus anarchizmus megalapítójának. Főművének címe: Az egyetlen és tulajdona. Az egyetlen valóság az ego, a „teremtő semmi”, az „egyetlen”, s minden, ami rajta kívül van, s ami az ego „tulajdona”, puszta üresség. A világ éppúgy absztrakció, illetve puszta gondolat, mint „az én”; egyedül csak én nem vagyok absztrakció – mondja Stirner. Stirner gondolkodását az énkultusz, a mindenekfölé helyezett önérdek, a minden kötöttségtől mentes szabadság, az állam, a vallás és az erkölcs teljes elutasítása jellemzi. Előfutára éppúgy a XIX. század utolsó évtizedeiben fellendülő elméleti és gyakorlati anarchizmusnak, mint a posztmodernizmusnak.

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

Lunemorte P>!

Éppen az isteneszme modern kori meggyengülése, és azzal párhuzamosan az emberi szubjektum előtérbe kerülése volt a szolipszizmus modern kori kialakulásának feltétele. A szolipszizmus nem az ember tárgyi világgal szembeni pozíciójának megerősödéséből fakadt, hanem az ember Istennel szembeni pozíciójának a megerősödéséből. A szolipszizmusban így vagy úgy, de azt a szerepet veszi át a szubjektum, amelyet korábban Isten birtokolt. Ilyen módon a szolipszizmus a humanizmus, vagyis az emberközpontúság egyik végletes, de egyúttal bizonyos fokig logikus filozófiai manifesztációja.

Éppen ezért a szolipszizmus újbóli megjelenéséhez előbb meg kellett gyengülnie a platonikus-arisztoteliánus alapokon álló középkori keresztény filozófiának. A szolipszizmus mint kérdés és probléma megjelenésére egészen a XVII. századig, Descartes-ig kellett várni. Azonban már a késő skolasztika nominalizmusa elkezdte egyengetni az útját, amikor az univerzálékat – a platonizmus ideáit és az arisztotelizmus eidoszait – az emberi elmébe helyzete, s ez által egy korlátozott ismeretelméleti szolipszizmus álláspontjára helyezkedett: míg ugyanis az egyedi dolgok a maguk egyediségében megőrizték a megismerő alanytól független fenomenális karakterüket, az egyetemes kategóriák, amelyek által az ember a maga körül lévő világot értelmessé konstituálja, az emberi elme kostrukcióivá váltak. Ilyen módon elindult egy határozott hangsúlyeltolódás a szubjektum irányába, s egy alapvető funkció, amely a korábbi skolasztikus filozófiában transzcendens karakterű volt, átkerült az emberi elmébe.

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

lzoltán IP>!

[…] Dzsámí a XVIII. „felfénylésben” az absztrakció, az elvonás módszerével jut el oda, hogy mindennek a végső léte az Egyetlen Valódi Lét: ha az egy fajhoz tartozó állatok különbözőségét elvonjuk, akkor megkapjuk a fajt; ha elvonjuk a fajból a fajiságot, megkapjuk az állat mivoltot; ha az állat mivoltból elvonjuk az állati jelleget, megkapjuk az élő testet; az élő testből elvonva az elevenséget megkapjuk a puszta testiséget; ha a testiségnek elvonjuk az összes jellegzetességét, megkapjuk a szubsztanciát; végül a szubsztancia járulékainak elvonásával megkapjuk az abszolút létezést, a tulajdonképpeni Létet, mely már Önmaga által létezik, nem pedig más által. Az összes dolog végső lényegét tehát maga a Lét, az egyetlen Valóság alkotja, s maguk a dolgok csupán járulékai ennek a valóságnak. Ezek a járulékok alkotják a lét „öltözetét”. „A mindenség a külső, látható kifejeződése a Valóságnak, a Valóság pedig a belső, láthatatlan realitása a mindenségnek.” […]

82-83. oldal

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

Lunemorte P>!

Ahol a szolipszizmis és a tradicionális metafizikák fundamentális divergenciája tetten érhető, az mindenekelőtt a szolipszizmus princípiumához: a tapasztalati énhez való viszony. A szolipszizmusban ez az én – ami csakis az én énem lehet – abszolút központi szerepet kap: az egyetlen bizonyosság, következésképpen az egyetlen valódi vonatkoztatási pont, vagyis a legfőbb mérték szerepét játsza. Ez az empirikus ego az, ami a körülötte lévő világot a maga teljességében konstituálja, s hozzá képest – mint az egyedüli valósághoz képest – minden csak leveztetett, vagyis puszta jelenségvilág, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy illuzórikus valóság. A tradicionális metafizikáknak a tapasztalati énhez való viszonya ezzel homlokegyenest ellentétes. Mindenekelőtt számukra ez az én egy hamis centrum, mely a valós centrumnak, az univerzális isteni Énnek a helyét bitorolja. Ennek megfelelően teoretikus és doktrinális szinten egy részük tagadja és elutasítja ennek az énnek a létét, illetve szubsztancialitását, míg más részük számára ennek az énnek mint olyannak a kérdése fel sem merül; ami viszont a gyakorlati és spirituális megközelítést illeti, mindegyikük ezen én trónfosztására törekszik. […]

A tradicionális metafizika álláspontja szerint nem az én hozza létre a világot, hanem az én–az-, vagyis a szubjektum–objektum-reláció egyszerre jön létre, természetesen nemcsak az én számomra, hanem mindenki más számára is.

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

Lunemorte P>!

Amikor egy alkalommal e sorok írója megkérdezte László Andrást, hogy a szolipszista szerint – ha komolyan és szigorúan fogja fel szolipszizmusát – a többi ember számára mi lenne az adekvát világszemlélet, némi töprengés után azt válaszolta: „Erre a kérdésre nem lehet válaszolni.” Nos, erre a kérdésre, láthatjuk, lehet válaszolni, csak éppen ez a válasz pontosan rávilágítana arra a súlyos anomáliára, amit a szolipszizmus mint szemlélet rejt magában, s ugyanakkor arra a nem kevésbé súlyos anomáliára is, amit a hirdetése foglal magában. De rávilágít ez arra is, hogy a szolipszizmus radikalizálódva – vagyis teljesen következetessé válva – szükségképpen vulgarizálódik, méghozzá botrányosan (én vagyok Isten, méghozzá személy szerint) – s ezt csak kétféleképpen lehet elkerülni: vagy a szolipszizmus lényegétől idegen rejtett, extraszolipszisztikus tényezők alkalmazásával, vagy a szolipszizmusba rejlő alapelvek kifejtésének mesterséges visszafogásával (László András mindkét eljárást alkalmazza).

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

Kapcsolódó szócikkek: László András
8 hozzászólás
Lunemorte P>!

Evola szerint „az ember lényegileg avagy legmélyebb dimenziójában teljesen egy a Princípiummal. […] De erről nem tud."* E gondolat nyilvánvaló ellentétben van a szolipszizmussal, amennyiben egyrészt a Princípiummal való egység a szolipszista számára csak önmagával kapcsolatban érvényes lehetőség, másrészt pedig az egyetlen abszolút Princípiumhoz számos szekunder alanyiság kapcsolódhat, melyek a Princípiumtól kapják életüket és létüket. Ezzel kapcsolatban "A halhatatlanság problémája” című írásában úgy fogalmaz, hogy „ontológiai szempontból világos, hogy egy transzcendens princípiummal való valamilyen viszony nélkül nemcsak az ember, de semmiféle természeti lény nem létezhetne, még illuzórikusan sem. Beavatási nézőpontból meg kell mondanunk, hogy pontosan egy felsőbb princípium visszatükröződése által érezzük magunkat énnek."** Evola a halált a tükör-metafora révén úgy értelmezi, mint a testi támaszték tükrének széttörését, mely a visszatükrözött tárgyat (a kondicionálatlan Princípiumot) érintetlenül hagyja, a tükörképet (az ént vagy az öntudatot) azonban felszámolja. Mint ahogy fogalmaz, "az, aminek én-természete van, ilyen esetben nem él tovább”.*** A közönséges, vagy beavatatlan emberek esetében interinkarnatíve egyfajta én-szakadás áll be, mert „ami az egzisztenciák sorozatán át folytatólagos, nem az, ami létrejön [vagyis az én], hanem a létrehozó erő. […] Nem A az, aki reinkarnálódik B-ben, majd B-ből C-vé lesz, és így tovább, hanem az az erő, amely A-ban hatott, és amelybe A újra felbomlik, és amely újra megnyilvánul B-ben, C-ben stb.” Számunkra itt nem a reinkarnáció evolai értelmezése az érdekes, hanem az, hogy Evola egy poliegoista én-felfogásból indul ki, amelyben semmiféle esszenciális különbség nincs az én énem és mások énje között, és a halhatatlanság elérését annak függvényévé teszi, hogy az ember mennyire képes öntudatosságának középpontját, vagyis autoidentifikációs pontját a partikuláris éntükörképről átvinni a tükörkép forrásául szolgáló Tárgyra, vagyis a kondicionálatlan Princípiumra. Nagyon messzire távoldtunk tehát a szolipszizmustól, viszont ezzel Evola pontosan és hűségesen megfogalmazta az általános tradicionális antropológiai felfogást.

* UR-csoport (szerk.): Bevezetés a mágiába II. 125. o.
** UR-csoport (szerk.): Bevezetés a mágiába I. 161. o.
*** UR-csoport (szerk.): Bevezetés a mágiába I. 161. o.

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

Lunemorte P>!

Az újkori empirikus filozófia és a kévaladvaita védánta közös pontjai nem hasonlóságukat, hanem sokkal inkább fundamentális különbözőségüket emelik ki. Az európai empirikus hagyomány is tisztában van azzal, hogy a tapasztalati világnak csupán fenomenológiai súlya van, vagyis az a kép, amit a világról nyerhetünk, valóban csupán egy kép, amely a megiserő szubjektumban jön létre, míg a kép mögötti szubsztancialitást, a kanti magánvalót nem ismerhetjük meg a maga mivoltában, vagy az egyenesen nem is létezik. Ebből azonban az európai filozófia egyáltalán nem vonta le azt a következtetést, hogy egy látszatvilágban élünk, viszont kifejlesztett egy fenomenológiát, szanszkrit terminussal egy májá-védát ("látszat-tan"). Miközben pedig az európai filozófia viszonya a jelenségvilág mögötti ontológiai szubsztrátumhoz eleinte a szkepticizmus, majd az agnoszticizmus, végül a nihilizmus formáját öltötte magára, addig az empirikus világ jelenségtermészetéből az advaita védánta éppen hogy a támaszául szolgáló abszolút szubsztania felé fordult, tételezve annak tökéletes megismerhetőségét. Bár mind a nyugati, mind a keleti felfogás az empirikus világ jelenségtermészetét mondja ki, hatalmas különbség van a között, hogy az én tételezi a maga világát (mint a szolipszizmus esetében), illetve a között, hogy „káprázza” azt (mint a védánta esetében). Ugyanez a különbség van meg az én szolipszisztikus és a metafizikai értelmezése között: az előbbi szerint az én az egyetlen valóság, az utóbbi szerint viszont éppoly káprázatszerű, mint a káprázatvilág összes többi eleme. A kévaladvaita védánta, elkerülve a szolipszizmus irányába mindig nyitott szubjektivizmust, nem azt mondja, hogy az én az egyetlen és abszolút forrása a világnak, hanem hogy csupán szükséges, de nem elégséges feltétele a káprázat létrejöttének: az illúzó egyetemes, amelynek mindenki az áldozata, s csak a szabadulás egyéni. A kévaladvaita védánta legfőbb mahávákjája ("nagy dictuma„) az, hogy Tat tvam aszi, vagyis "Az [az Abszolútum] vagy te”, és ennek értelme pontosan ugyanaz, mint a másik mahávákjáé: Szóham, vagyis „Én vagyok Az” – mert az átman minden egyes lénynek egyetemlegesen végső, abszolút énje: "Te [Brahman] vagy a férfi és a nő, te vagy a fiú és a lány, / te nézel szét, mint újszülött, te támolyogsz, mint aggastyán."* Ugyanakkor, bár az advaita védánta az empirikus világ státuszát hasonlóan ítéli meg, mint az empirizmus, mégsem empirista, mert annak ellenére is szilárdan tételezi az Abszolútumot, hogy az tárgya volna bármiféle tapasztalásnak.

* Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból, 16. o. Svétásvatara Upanisad 4:3.

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

lzoltán IP>!

[…] A wudzsúdí iskola nem szívesen beszél teremtésről, ehelyett inkább a „megnyilvánulás” szót alkalmazza. A megnyilvánulás által a Valósághoz semmi nem adódik hozzá, és a megnyilvánulás elmúltával a Valóság semmilyen módon nem rövidül meg. A megnyilvánulások és járulékok úgy viszonyulnak az isteni Szubsztanciához, mint a hullámok az óceánhoz.

84. oldal

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

ajikarei P>!

Az Abszolútum minden, vagyis természet és szellem egyaránt, de az egyéni szellemen mint aktív póluson keresztül azonos mindennel. Az abszolút tudás – tudása legfőképpen annak, hogy a természet az alanyi szellem tárgyiasulása – a beteljesedett, önmaga azonosságára ébredt Abszolútum. Végső soron tehát maga az abszolút tudás az Abszolútum, mert e tudás nemcsak a lét alanyi-szellemi oldalát képviseli, hanem a tárgyi-természeti oldalának létéért is felelős. E tudás teszi azzá a tárgyi világot, amivé lennie kell; ekkor nyeri el a világ a maga tulajdonképpeni „ontofenomenológiai” teljességét. A világ dolgai csak ebben az abszolút tudásban valósulnak meg maradéktalanul – mint ahogy az Abszolútum is e tudásban születik meg.

30. oldal, I. A filozófia és a szolipszizmus: 2. Az európai filozófia szolipszista hagyománya - Georg Wilhelm Friedrich Hegel [1770-1831] (Kötet, 2018)

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika

Lunemorte P>!

„Más elmék” – európai filozófiai nyelvezettel más én-ek – elutasítása szükséges, de korántsem elégséges feltétele a szolipszizmusnak. „Más elmék” nemléte a „saját elme” abszolutizálása nélkül csupán egy érdekes gondolati kísérlet, nem egy következetesen végigvitt szolipszizmus. A „saját elme” abszolutizálása azonban egyértelműen kívülre helyezte volna Ratnakírtit a buddhista univerzumon, hiszen az egy olyan kunklúzió lett volna, amely diametrális ellentétben állt az egész buddhista spiritualitással.

Buji Ferenc: Tat tvam aszi Szolipszizmus és tradicionális metafizika


Hasonló könyvek címkék alapján

Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás és örök hagyomány
Julius Evola: Meglovagolni a tigrist
László András: Tradíció és metafizika
Bogdán István: Res ultimae – Lex historiae
Antal Péter: A buddhista filozófia
Julius Evola: A rasszok és a tradíció
Julius Evola: A szexus metafizikája
Baranyi Tibor Imre: Hagyomány és magyarság
Rády Sándor Zsolt (szerk.): Hungarizmus és intellektus
Orosz László Wladimir: C. G. Jung pszichológiájának alapelemei az archaikus létszemlélet fényében