Az ​utolsó nagyhercegnő 4 csillagozás

Vannak könyvek, amiket tökéletesnek tartok egy év lezárására – az olyanokat, amik kicsit lágyabbak, mint az általam egyébként fogyasztottak, amiktől nem kerülök hetekre sokkos állapotba, amik bár színvonalasak, nem akarnak a húsodba kaszabolni, amik nem a nyálasságig szentimentálisak, de mindenképpen érzelmesek, lágyak, szóval amikkel el lehet heverni a létező vagy képzeletbeli szófán, apróvirágos vintázsálmokat álmodni, és hagyni megsajdulni a lassan elmúló év alatt kérget növesztett szívünket.

Bryn Turnbull regénye pontosan ez a fajta alkotás, és bár valószínűleg sosem derül ki, milyen is volt Olga Romanova a valóságban, elhiszem, sőt, szeretném is azt hinni, hogy valódi személyisége közel állhatott ahhoz, amit az írónő Az utolsó nagyhercegnő című művében elképzelt számára. Egy érzékeny, komoly fiatal lány, aki ugyan hercegnőnek született, de talán a legjobban arra vágyott, hogy kötöttségek nélkül élhessen, és szabadon szerethessen. Vagy legalábbis időről időre kicsit kiszakadhasson az egyébként imádott, de túlzottan bezárkózó családi körből, ami fölé folyton fenyegető és elkeserítő árnyékot vont az öccse súlyos betegsége; bálokon és teadélutánokon szórakozhasson és beszélgethessen vele egykorú fiatalokkal, illetve – folyton szorongó és érthető módon megtört anyjánál felszabadultabb – felnőttekkel, így csempészve csintalan fénysugarakat abba a szeretetteljes, mégis fájdalmasan zárt világba, amit a szűk családdal közös mindennapoknak neveztek.

A könyv az 1913 és 1918 közötti évek egy-egy meghatározó epizódját felvillantva cikázik oda-vissza az időben, kérlelhetetlenül közelítve az utolsó éjszakához, mikor is Olga és családja sorsa végül beteljesedik. A családé, ahol a szülők mindennél jobban szerették a gyerekeiket, és legszívesebben csak értük éltek volna, ám ezzel a ragaszkodással nemcsak szárnyakat, hanem béklyókat is adtak nekik. Korabeli mércével mérve például bizonyos, gyermekeiket érintő kérdésekhez meglepően nyitottan álltak, így megengedték a lányaiknak, hogy, ha eljön az ideje, szerelemből házasodjanak (értsd: szabadon választhattak volna azok közül, akik rangban passzoltak hozzájuk); talán ezért volt lehetséges, hogy – akkortájt szintén különlegességszámba menő módon – a két nagyobb lány, Olga és Tatyjana még a húszas éveik elején sem volt férjnél. Ezzel persze semmi gond nincs, mivel azonban a szülők egymáshoz, illetve a gyerekekhez menekültek a hétköznapok terhei és kötelezettségei elől, a testvérek, főként egy bizonyos kor után a lányok, alapvető, az érzelmi érésükhöz nélkülözhetetlen élményekből maradtak ki. Ráadásul, lévén életvitelükben alkalmazkodtak a szüleikéhez, híján voltak az emberi kapcsolatoknak – nemcsak az érzelmi értelemben értékeseknek, hanem a praktikusaknak is, tehát nemcsak kiterjedt baráti körük, de olyan kapcsolati hálójuk sem volt, ami adott esetben segítségükre lehetett volna. A válságos pillanatban így aztán nemcsak a cár és a cárné, de a testvérek is magukra maradtak. „Ha élhettem volna, veled éltem volna”, mondja a regényben Olga a szerelmének, Mitya Sah-Bagovnak (akire melegen ajánlom a rákeresést, igencsak fess legény, bár igaz, ami való, elég elfogult vagyok a grúzok – a diplomáciai korrektség jegyében: georgiaiak – irányába), miközben körülöttük már forrong az ország. Ám előtte, a családjára célozva, a következőt jelenti ki: „Ha meghalok, velük halok meg.” Nem tudni, Olgának lett-e volna választása, hogy egy szabadabb, reménye, hogy hosszabb életet éljen. Talán az, ahogy a családja szerette, nemcsak adott neki, de el is vett tőle. Ám Olga, úgy hiszem, mindig, minden körülmények között őket választotta volna. A regény is ezt a benyomást erősíti.

Turnbull ügyesen szövi bele a Romanovokról megszerzett ismereteit (örömmel láttam, hogy nagy kedvencem, Helen Rappaport romanovos munkáit is forgatta ismeretterjesztés céljából) a fantázia kiegészítette, gyémántoktól, kristálycsillároktól és hótól csillogó, szomorkás-bájos mesébe, aki tehát, hozzám hasonlóan, mindig ugrásra készen vár egy újabb fikciót vagy tényirodalmi darabot a család tagjairól, bizonyára nem fog csalódni. (Csöpp kis kókadás a korrektúra tekintetében ért viszont, sajna volt benne annyi elütés, amennyire már kezdtem felfigyelni, és az utószónál meg az irodalomjegyzéknél is érzékeltem némi egységesítésbeli billegést; a Helikontól nem ehhe' vagyok szokva, no, csak ezért említem.)

Végül a regény és hősnője iránt érdeklődőknek egy kis hangulatmegágyazást és érzelemfokozást segítő videó, avagy Olga nagyhercegnő színesben: link