A ​mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek 87% 80 csillagozás

Nem értek a pszichológiához, nem tudom, szakmailag mennyire érvényesek a könyvben leírtak, de nekem nem is a pszichológia felől voltak érdekesek (és megérthetőek), hanem az irodalmi elemzés felől. Bettelheim maga szögezi le, hogy ahogy minden irodalmi mű, úgy a mesék értelmezése is végtelen, az általa használt pszichoanalitikus megközelítés csak egy a sok közül, ami egyszerre érvényes a többi nézőponttal együtt. A pszichológia hatása az irodalmi értelmezésre azonban szintén végtelen (nekem nehéz elképzelnem, hogy valaha is képes lenne tisztán különválni ez a két terület), ahol pedig összefonódik vele, mint ebben a könyvben is, nekem többnyire kerek és önmaga szabályai szerint érvényes elemzési módszer lesz, de legalábbis egy módszer a sok közül.
A népmeséknél, tündérmeséknél pedig nem hiszem, hogy lenne izgalmasabb tárgya ennek az elemzésnek: ha a mondanivalójukban van is tudatos szándék, azt mind az idő, mind a továbbörökítő mesélők a minimumra koptatták, motívumok, szimbólumok és belső képek tiszta megvalósulásává téve őket.
A könyv első fejezetei azt járják körül, miért van szükség a mesékre, illetve miért van rájuk mindenekelőtt a gyerekeknek szükségük. Védekező alapállásból születtek ezek a részek, a könyv születésekor erős volt a nézet, hogy a tündérmesék károsak, erőszakosságuk, a bennük szereplő szörnyek és negatív események károsan hatnak a gyerekekre. Bettelheim a bevezető részekben ezeket a vádakat veri vissza: a pszichoanalízis szerint a gyermeki lélekben elkerülhetetlenül vannak negatív érzelmek, szörnyűnek és elfogadhatatlannak tartott gondolatok – a mese ezeket nem létrehozza, hanem testet ad nekik, megszemélyesíti őket, történetek rendjébe szervezi őket, ahol valódi veszély nélkül valósulhatnak meg, megkönnyebbülést, megoldást adva így a gyerekeknek.
A számomra izgalmasabb és élőbb rész a könyv második fele volt, ahol a szerző jól ismert meséket elemzett a pszichoanalízis eszköztárával. Akár egyfajta önvizsgálattal is felér, hogy az ember ezekből az értelmezésekből mivel tud azonosulni, mi az, amit elfogad, és mi az, amit már soknak tart. (És igen, arra tényleg fel kell készülni, hogy ebben az értelmezési keretben mindennek, de mindennek szexuális vonatkozása van.)
Egy-két napig a könyv olvasása után úgy éreztem, azzal, hogy ennyire tudatossá tettek előttem meséket, elvették tőlem azt, hogy többé szabadon közelíthessek feléjük, és megterhelték, hogy valaha is gyerekeknek olvassam őket, de aki hasonlótól fél, tanúsíthatom, hogy a kezdeti roham elmúltával ez képes (csaknem) nyomtalanul eltűnni.

Amikor előre lapoztam, hogy a sok jegyzet, névjegyzék és utószó között megleljem, hogy hol is ér véget az érdemi szöveg a könyvből, először megrémültem. Majd megnyugodtam. Első pillantásra a vég a 320. oldalnak látszott, amit a Loch Ness-i szörnyetegnek tulajdonítottam. Nem tagadom, kivert a víz, hiszen a South Park óta tudjuk, hogy a háromhúsz ennek a rémnek az attribútuma. Viszont a tekintetem tova siklott, és pár sor volt még a következő oldalon is, így fellélegezhettem, és nyugodtan átadhattam magam ennek az igazán nem mindennapi boncolásnak, ahol a nyugati világ meséi feküdtek kiterítve a krómszínű asztalon.
Volt itt minden, mint a vurstliban: testvérviszály, ödipális konfliktusok, kasztrációs félelem, péniszirigység… És persze amellett, hogy rá kellett döbbennem, hogy a már egyébként is tengernyi hiba közé, amelyekkel egy gyerek nevelését el lehet rontani, felvehetem a nem megfelelő mesék olvasását, még azt is megtanultam, hogy a világon aztán tényleg mindennek a mozgatórugója a szex. Még ezeknek a (néha ártatlannak tűnő) meséknek is.
Nem azt mondom, hogy mindennel egyetértek, ami le volt írva, és voltak benne elég meredek okfejtések, de tény, hogy olvasmányos és érdekes könyv volt ez. Illetve kérem, hogy egy szavamat se higgyétek, hiszen a legközelebbi kapcsolatom a pszichológiával mindösszesen két volt lakótárs, egy EPQ, egy MMPI, illetve egy félig kielemzett Rorschach…

Ez mennyire jó könyv, csak sajnos kölcsönadtam valakinek és nem kaptam vissza. :-(
UPDATE:
Megtaláltam, úgyhogy mégsem veszett el, hurrá, hurrá! :-)

Ha lehetne, sok-sok csillagot adnék a műre.
Többek között azért is, mert valamikor én is óvónőként kezdtem a felnőtt életemet, csak másfelé terelt a sors. Ilyenkor mindig bánom, hogy eltekeregtem az eredettől.
Azért is tetszett ennyire, mert nagyon szeretem a meséket, bár én többnyire szabad szárnyon szállóan szoktam (volt) mesélni, már nincs kinek, mert a saját gyerekeim felnőttek (sajnos).
A magyarázatokhoz, elemzésekhez azt fűzöm hozzá, amit maga a szerző is megjegyzett, hogy elemezni, beleérezni és értelmezni mindenki máshogy tudja a meséket.
Egyébként csak úgy olvasgatni is egy élmény, mintha meséskönyvek hadát tartanánk egyszerre a kezünkben.
Nem tudom, hogy keveredett ez most a kezembe, de olyan jó volt újra mesehősnek lenni. (Na, azért Juliska nem szeretnék lenni még most sem!!!)

Ha valaki nem bírja nagy mennyiségben a pszichoanalitikus megközelítést, a haja ki fog hullani, amennyiben végig akarja rágni magát ezen a 400 oldalon. Időnként rémesen redundáns a szöveg. (Sőt, azt is elhiszem, hogy valakit sokkol, hogyha Jancsi és Juliska orális mohóságára vezeti vissza a szerző a problémáik forrását, de ebben az esetben lehet, hogy nem a pszichoanalitikus megközelítést kell olvasni.) Ez részben a szerző stílusából fakad, részben abból, hogy a kötet második felében nagy egészben életszakaszok szerint közöl meseelemzéseket, de a fejezeteket a mesékhez osztja fel. Tehát miután elolvastunk néhány gondolatot Csipkerózsika ödipális konfliktusairól, a következő fejezetben Hamupipőke ödipális problémái kerülnek sorra… Ahelyett, hogy azt mondaná: a serdülő gyermek ödipális konfliktusai, és egy fejezeten belül tárgyalná a két mesét, összes vonatkozó motívumukkal együtt. Ámde a végigrágók inkább bírják ki a sok ismétlést, mert ami miatt nagyon előnyös, hogy nem ezt a megoldást választotta, az az, hogy aki viszont nem akarja az egész kötetet elolvasni, hanem pusztán egyetlen konkrét mese elemzésére kíváncsi, az könnyedén megtalálja a vonatkozó fejezetet.

Bradbury összefoglalóimból ollóztam össze::

Remekül kiegészíti a meseolvasós kihívást. Bár kissé bőbeszédű a lelkem, de őrülten érdekes dolgokról ír. Értékelem, hogy az elején tisztázza a fogalmakat, összeveti a mesét a mítosszal, az álmokkal és egyértelműen elmagyarázza, hogy mi a célja a tanulmánnyal, hogy mi maradt ki belőle és mit miért tett bele. Nagyon tetszik, ahogy kiemeli a mítosz és a mese különbségeit és ahogy indokolja, hogy miért olyan fontosak a népmesék a gyerekek életében és miért nem feltétlenül okos ötlet mítoszokat mesélni egy bizonyos kor alatt.
Amikor már komolyan előkerül a „szakma” – mivel B. a freudi pszichológia szerinti elemzésre tesz kísérletet –, akkor leginkább az ösztön-én/én/felettes én körül forognak a gondolatok az elején. Bettelheim nagyon pontosan definiálja, melyek azok a tulajdonságok, amelyek miatt a gyermeknek mindenképpen 'tündér'mesékre van szüksége: a fekete-fehérben gondolkodás, az animisztikus világkép, az externalizálás fontossága, a fantázia és a valóság keveredése mind szükségessé teszik, hogy ne valódi történeteket meséljünk, hanem olyanokat, melyekből a gyermek anélkül oldhatja meg problémáit, hogy valóban be kellene ismernie, hogy a mese róla szól. A mese segítségével oldhatja testvérféltékenységét, haragját szülei ellen, az állandóan jónak levésre való képtelenségét…
Bettelheim jó, de sűrű és rengeteget ismétli önmagát. Ez általában a pszichológiával foglalkozó könyvek nagy részére jellemző, sajnos, eddigi tapasztalataim szerint. A pszichoanalízisbe bonyolódó magyarázatai bőven tartalmaznak már meghaladott elképzeléseket, meg néha egyszerűen unalmas, ahogy mindenről ugyanaz jut eszébe…
Kedvencem a Félelem a fantáziától – Miért száműzték a meséket? című fejezet volt. Nagyon jól megvilágítja, hogy miért nem jó az az elképzelés a szülők részéről, hogy a gyereket kíméljük meg minden erőszakos történéstől és kizárólag valóságos meséket olvassunk/meséljünk nekik, amelyek mentesek a véres jelenetektől.
Azután következnek az igazán klasszikus mesék: A Jancsi és Juliska, Piroska és a farkas, Az égig érő paszuly és a Hófehérke és Oidipusz. Egyrészt nagyon tetszik, ahogy a Perrault féle tanmeséket összeveti a Grimm féle tündérmesékkel (igen vehemensen tudja ekézni a moralizáló, okoskodó példázatokat), másrészt összefoglalja, miért fontosak a tündérmesék https://moly.hu/idezetek/928880. Mindeközben természetesen nem feledkezik meg az orális fixációról és az ödipális konfliktusokról :D Ha nem lenne ilyen szószátyár a pasas, egy kicsit még ennél is jobban élveztem volna olvasni. Így időnként zavart, hogy mindent kétszer mondott el kétszer mondott el. (Vagy ötször.)
A végére maradt Hófehérke, Aranyfürtöcske, Csipkerózsika, Hamupipőke és az Állatvőlegény ciklusok (Szépség és a szörny, Kékszakáll, Békakirály, stb). Dühöngött a freudi tematika, kasztrációs félelem, állatiasból emberivé változó szex, ödipális konfliktusok, stb, stb. Sajnos nem tudok Bettelheimmel egyet érteni abban, hogy a nőnek kell változtatni a szexhez való hozzáállásán, hogy a férfi ne legyen egy állat (ő ezt nyilván nem ilyen egyszerűen és röviden fogalmazta meg, csak gondolom kevesebbet fizetett volna a kiadó, ha csak ennyit ír. Vagy talán a disszertációnak volt egy minimum karakterszáma, ami alá nem lehetett menni. Szarkazmus off)
A Hamupipőkét tárgyalja legrészletesebben, számos olyan aspektusra világít rá, amely eddig eszembe sem jutott. Mindenképpen pozitívumként értékelem, hogy meghozta a kedvem a Grimm mesék elolvasásához, pedig eddig azokat messziről kerültem. (Bár ha belegondolok, hogy tegnap zombikkal álmodtam, miután pár hete elolvastam a Walking Dead első részét, ez talán nem a legjobb ötletem idén). Érdekes volt megtudni, hogy amit a nagy többség Hamupipőke meseként ismer, Disneynek köszönhetően, az a Perrault féle átirat, az eredeti(k)ben se tök, se egerek, se tündérkeresztanya nem volt… Ha hihetünk Bettelheimnek, nem is lett volna igazán szükség rá, sikerült vele alaposan kiherélni a mese eredeti jelentését. Márpedig ilyesmiben ritkán téved.

Amikor először olvastam ezt a könyvet, már akkor elragadott. Mindent megtudhattam különböző kedves tündérmeséimről: az első változataikat, a helyeket, ahol először mesélték, a variációkat, ahogy fejlődtek, változtak a kor és a hely, a mesélő személyétől függően. És persze a mögöttes értelmüket freudi szempontból. Ma már külön tudományág a mese-eredet kutatása, a mesék és legendák, mondák és mítoszok értelmezése. Ez a mű méltán vált sokak kedvencévé, még olyanok is élvezetesnek találhatják, akikhez nem áll közel a pszichológia. Bár alapvetően ez egy pszichológus nézőpontja és értelmezése.

Az óvoda szakon 3 éven át csak ezt emlegették fel. Szakdoga után többet látni se akarom…

Sok szempontból jó könyv, és a megjelenése idején (főleg itthon) egyedülálló volt. Bettelheim, mint más könyveiben is, elsősorban a gyerek szemszögéből lát és láttat, kellően empatikusan és átgondoltan. A jungi és a freudi pszichoanalízist használja a mesék elemzésére: vagyis a szexualitás aspektusainak megjelenésére koncentrál, illetve arra, hogyan segítenek a mesék a felnőtté válásban, az én integrációjában. Ez fontos és hasznos, de egyoldalú is, főleg annak tudatában, hogy a szerző a ’70-es években sok más analitikus munkáját is ismerhette, és az ő elméleteikből is meríthetett volna.

Érdekes és olvasmányos könyv volt. Szeretem a meséket, a meseújraírásokat, többször is utánaolvastam már egy-egy történetnek, szóval pont találó volt számomra, hogy itt egy-egy mese részletes elemzését olvashattam. Különösen nagy újdonságot nem hordozott számomra egyik információ sem, de a motívumok és szimbólumok egymás melletti és utáni kifejtése, az egymást kiegészítő vagy akár egymással látszólag ellentétes jelentések felfedése végig fenntartotta az érdeklődésemet.
Különösen szimpatikus volt a könyvben a különböző nemű mesehősökhöz való hozzáállása. A szerző többször is kifejti, hogy a fiú mesehősök aktívabb, a lány mesehősök passzívabb szerepét nem egy konkrét nemre kell vonatkoztatni, mert bármilyen nemű a hős és a befogadó, a mondanivaló mindenképpen eljut a hallgatóhoz, inkább különböző, egymást kiegészítő aspektusokról, tulajdonságjegyekről van szó, amelyek minden emberben megtalálhatóak (érdekes ennek kapcsán az is, hogy megvizsgálja a mesék címeit a nyelvtani nemet megkülönböztető nyelvekben, és itt is egy kiegészítő aspektust fedez fel); illetve említést tesz olyan mesevariánsokról is, ahol a megszokottól eltérő nemű a főszereplő.
Szóval bizonyos szempontból megerősödött bennem, hogy a klasszikus népmesékkel, Grimm-mesékkel nincsen semmi baj, a több szinten megképződő jelentés lehetőséget biztosít a befogadónak arra nézve, hogy azt a szintet értse meg belőle, amelyre felkészült. Ettől függetlenül persze továbbra is fontosnak tartom azt, hogy az archetipikus történeteken túl azért a befogadó (a gyermek) találkozzon olyan történetekkel is, ahol a főhős tulajdonságait, jellegzetességeit, környezetét köznapibban is magára tudja vonatkoztatni, akár kicsit didaktikus értelemben is (szóval a szerző ezzel kapcsolatos véleményét még nem sikerült teljesen a magamévá tennem; habár Bettelheim nem beszél lenézően a nem klasszikus mesékről, inkább azt mondja, hogy azok csak szép történetek, de nem érik el ugyanazt a pszichológiai hatást, mint a kalsszikus népmese; ez pedig, szerintem, belefér az emberré és olvasóvá nevelésben).
Igen, ezekből a hosszú és bizonytalan mondatokból látszik, hogy még kell egy kicsit dolgozzon bennem a könyv, hogy kiformálódjon a véleményem vele kapcsolatban. Valószínűnek tartom, hogy majd később újraolvasom.