Mi ​és ők (Én és ők 3.) 87% 190 csillagozás

Sajnos ez a rész már nem tetszett annyira mint a többi. Itt az író már nem úgy írt, igaz nem is felnőtt, hanem gyerekszemszögből látjuk a dolgokat. A család továbbra is szedett-vedett és bolondos, itt is el tudtam mosolyodni, de ez már nem volt az igazi.
Pl. a „Mennyei tészta”, kedvenc idézetem sem hangzott el. Jó volt visszatérni ebbe a családba, de egy kicsit más. Mintha Nikolett lányuk felnövését, és annak lelki dolgait jobban kiemelte volna.
Egy picit csalódtam….

Olvastam már párszor, a sorozatot is, de még mindig imádom Őket! :) Tiszta bugyuta család, de imádják egymást és mindent megtesznek a szűkebb és bővebb családért :) Kutyák, macskák, nyári tavi vakáció, ott a helyem! :) Nagyon szeretem a sorozatban, hogy több szemszögből is ismerjük az életüket. Ajánlom mindenkinek, aki szeret sokat nevetni.

A szülők után, most a legkisebb lány szemszögéből látjuk ennek a szeleburdi, hóbortos, hangos olasz családnak a történetét.
A gyorsan dühbe guruló, ordibálós családfő továbbra sem lett a szívem csücske, mégis a kamaszlány elbeszélésében, sokkal viccesebbnek, mosolyfakasztóbbnak éreztem a család mindennapjait az előző részhez képest. Nicoletta a kamaszokra jellemző érzékenységgel, kritikus szemmel látja a körülötte élők hibáit.
A kötet kedvenc szereplője az Óriástesó volt, aranyos volt a sutasága, örülök, hogy jól alakult az élete.
Hullámzó volt a viszonyom ehhez a sorozathoz, de örülök hogy elolvastam.

Most a Kicsi szemszögéből látjuk a családot, amelyik továbbra is kicsit kaotikus, rengeteg állattal. Nincs viszont San Mamette, illetve a könyv nagy részében nincs. Van tanulás, nehézségek és egy szerintem továbbra is idegbeteg apa, aki a verbális erőszak alkalmazójának mintaképe. Tudom, hogy 50-es évek, 60-as évek eleje, de akkor is felháborított és sokat elvett a könyv öröméből.
Pedig voltak humoros részek, visszatértünk a nyárhoz is, de a gyerekszemszög nekem nem jött annyira be, mint amikor az anya írta a sztorikat, sőt őt szinte hiányoltam, mert csak néha bukkant fel, akkor is tétován, mint aki azt sem tudta, hogy hol van.

Ezt a könyvet a Kicsi (aki időközben tinédzser lett) szemszögéből írta meg a szerző. Azt hittem, hogy tobzódnak a vidám jelenetek, újra hatalmába kerít a bolondos olasz hangulat. Sajnos, tévedtem. Igen, itt is volt vidámság, a szokásos káosz, szerethető állatsereglet, láttunk ízelítőt a tágabb értelemben vett család mindennapjaiból, de mégsem varázsolódtam vissza a korábbi kötetek során érzett hangulatba.
A Kicsi már nem kicsi, kamasz problémák sokasága akad, de valahogy a szülőket nem láttam annyira segítő közegnek ezek megoldásában. Az anyuka, ír, lézeng, sokszor álomvilágban él., az apuka legtöbbször csak a hangját ereszti ki. Itt kimondottan zavart ez a szülői hozzáállás. Zavart az apa szóhasználata, ahogy a családjával szemben megnyilvánul. Tudom, hogy a korábbi részekben is volt ilyen, de ott olvashattunk a gondolatairól, a féltésről is. Itt meg kívülről láttuk, hogy sok esetben csak a szidás, a kárpálás maradt meg, a szeretetről nem igazán hallunk.
Sajnáltam, hogy egyik kedvenc szereplőm (Rosa) itt nem tűnik fel, de örvendtem, hogy új szereplőket is behoz a történetbe a szerző (Óriástesó), aki szintén kedvenccé tud válni.
Sajnálom, hogy a sorozat vége nem a korábbi színvonalat hozta.

Azt hiszem így a végére a sorozat elveszítette a varázsát. Nekem egyértelműen az első rész tetszett a legjobban. Most a legkisebb gyerek szemszögéből olvastam, már mindenki nagyobb lett, több lett a kutya meg a macska. Viszont nekem már kevés volt a humor, nemigazán tudtam már nevetni az ismétlődő veszekedéseken. Persze volt újdonság, érettségi, esküvő, miegymás, de ezen kívül minden a régi. Az apa állandóan üvölt, ami már szerintem nem vicces, az anya állandóan el van varázsolva, talán a gyerekek a legnormálisabbak. És az állandó üvöltés meg idegbaj meg veszekedés mellé azért mindig le van írva, hogy amúgy mindenki szeret mindenkit, meg nagyon boldogok.

Meg voltam győződve, hogy a nagylány, Bruna fogja megosztani velünk őrült családja újabb napjait, erre kiderül, hogy elrepült 5 év, és a Kicsi, Nicoletta ragadott tollat. Hogy panaszkodjon őrült családjáról – miközben semmiért nem adná a reggeli hangos rituálékat.
Vagy a San Memetei nyarakat. Sem az ifjoncokat, sem bátyja trombita gyakorlását. Sem az új macskákat (igen, a cicák mind az örök vadászmezőkön, helyette nagyon szőrös nagyon buta macskáik lettek, ja és Bú is elaludt örökre, viszont Bao-nak felesége lett, aki baocskákkal ajándékozta meg a családot). És Bruna lassan férjhez megy, Pop – aki már Maurizio, pedig egyetemre, és a kicsi is betöltötte a 14-t.
Elfáradt így a végére ez a sorozat, szerintem. Már nem élveztem annyira ezt a bolond családot, akik mégiscsak funkcionáltak valahogy, mert ugyanazt a kört futottak megint, csak egy szerelmes-boldogtalan tinilány szemszögéből.

A családi nyüzsgés a harmadik részben is folytatódik, kutyák, macskák száma nő. Az idő múlik, a gyerekek nőnek, így a hangulat is más. Ezt a történetet a kamaszlány szemével láthatjuk. Részletesen megismerhetjük elégedetlenségét, felháborodását a család többi tagjával szemben, és természetesen az élet értelmét is megkérdőjelezi, így számára néha keserédessé válik a történet. Szocializációs nehézségek, mind a gyerekeknél, mind a háziállatoknál. De a trilógia mindhárom része a szeretetről szól, nagyon kedves, aranyos könyv.

Ez a rész volt számomra a kevésbé kedvenc. Mert az egész sorozat fantasztikus, de itt kicsit több volt a sötét, a negatív. A kamasz, a legkisebb szemén keresztül látjuk most a családot, a mindennapjaikat. Kamasz szemén még a piros is sokszor fekete, de ezt simán elnézzük neki. Pont ez a szépsége ennek a sorozatnak hiszen 3 könyv 3 nézőpont és bár mindenki ugyanazt nézi mégis mást, máshogyan látja.

A Mi és ők egy trilógia harmadik része, melyben egy olasz család mindennapjaiba nyerünk betekintést az 1960-as évek elején (az eredeti megjelenés 1965) a gyerek szemszögéből. A sorozat első része – Én és ők (1959) – az apa nézőpontját követi végig, a második pedig – Ő és mi (1961) – az anyáét. Érdekes, ahogyan már a címekből kiderül, hogy az aktuális elbeszélő hová pozicionálja magát a családon belül. Az első résznek a legjobbak az értékelései, viszont nekem gyerekként (amikor valamelyik nyáron Kaposváron a nagymamám polcán megtaláltam ezeket a könyveket) nyilván a gyerek nézőpontú rész tetszett legjobban… Szóval, gondoltam újraolvasom, de úgy sejtem, kénytelen leszek eltulajdonítani a többi részt is, mert most már azokhoz is kedvet kaptam. :)

A kötet elbeszélője Nicoletta, aki a harmadik, egyben legfiatalabb gyermek a családban a maga 14 évével; testvérei jóval idősebbek nála – nővére egyetemista, a bátyja idén érettségizik… Ő maga pedig megtapasztalja a kamaszkor minden szépségét és nehézségét: úgy érzi, senki nem érti meg, és a családja csodabogárnak tartja – viszont ebben a családban mindenki furcsa kissé, úgyhogy igazán nem is lóg ki közülük. Szeret írni, olvasni, de leginkább a nyarakat szereti a család nyaralójában San Mametében. Egész évben azt várja, hogy újra ott legyen a családjával, barátokkal, a két kutyájukkal és a három macskával.

Nagyon szerettem a történetet, igazi nosztalgia volt újraolvasni. Nem is emlékeztem rá, hogy a fejezetek ennyire elkülönülnek egymástól. Koherensebb annál, minthogy novellafüzérnek tekintsem, de azért rengeteg kihagyással dolgozik a regény. Igazából csak egy-egy eseményt, momentumot emel ki a család életéből (kiegészítve néhány visszaemlékezéssel); ezáltal viszont nekem egészen hiteles lett az elbeszélés. Érzékelteti a szöveg, hogy ez egy bolondos, hangos, zűrzavaros, de mindent egybevetve egy teljesen hétköznapi család, amelyikkel olyan dolgok történnek meg, amik az olvasóval is megtörténhetnének.

Szórakoztató, humoros, rövidsége ellenére tartalmas, de azért viszonylag gyorsan elolvasható kötet. Lényegében minden korosztály találhat benne kedvére való részeket (főleg, ha a teljes trilógiát számításba vesszük), úgyhogy bátran ajánlom mindenkinek és bárkinek. :D