Mire ​való ez a gomb? 88% 82 csillagozás

Le kell szögezzem, nem vagyok Iron Maiden-rajongó.
Még kifejezetten metálos sem.
Akkor hogy került hozzám ez a kötet?
Ez az egyik kedvenc sztorim mostanában, de egy-két infó szükséges hozzá.
2013-ban indult el ez a történet, akkor lettem a Nemdebár nevezetű, szuperhangulatos és szuperkaotikus budai csehó csapmestere egy darabig, és ott ismerkedtem meg és haverkodtam össze bizonyos sörök és felesek után jelen könyv fordítójával, Pritz Péterrel, akit mondjuk még Charles Bukowski magyar hangjaként is ismerhettek.
Ugorjunk 2018-ba, nagyjából a focivébé végéhez, ez egy csendes vasárnap reggel, ásítozva megyek ki a villamoshoz, indulok a munkába.
A kisbolt előtt gyanúsan ismerős, és fogalmazzunk úgy, nagyon nem szomjas figura mered nagy fejhallgatókkal a telefonjába, és ennél több részletet felesleges is kibontani, az lett a vége, hogy egy nagyon szórakoztató beszélgetés végén ajándékként a táskámban kötött ki a Dickinson-könyv.
Főállású zenebuziként természetesen ismerem a Maiden munkásságának jó részét, 12-13 éves gyerekként volt Eddie-pólóm, piacos kamualbumaim is voltak tőlük, emlékszem, akkor a Piece of Mind volt a kedvencem. De aztán jött a punk meg a rap meg a hácé, és én nagyon hamar magam mögött hagytam a klasszikus heavy metal muzsikát, egyszerűen nem bír kiváltani belőlem semmit, csak egy csomó bután öltözött, pumacipős, sörszagú, sörényes csávó ugrik be. Mindegy.
Amíg a könyvet olvastam, gondoltam, hangulatokba kergetem magam, úgyhogy végighallgattam a Best of the Beast című válogatáslemezt. Nem mondhatom, hogy felülbíráltam a véleményemet.
De nem is ez a lényeg.
Ha nem is vagyok rajongó, Dickinson-t mindig egy tök jó fej fazonnak képzeltem, aki egyrészt tovább lát a hónaljszagú metálgettónál, másrészt ténylegesen egy nagyon inspiráló személyiségnek tetszett már akkor is, és ez nem változott azzal, hogy leszoktam a mötálról, ez a könyv pedig csak megerősítette ezt a képzetemet.
Mint önéletrajz, nekem egy kicsit sántít, természetesen kapunk adalékokat Bruce életéből, de mondjuk a jelenlegi magánéletéből semmit. Nevezzük inkább memoárnak, nagyon szórakoztató anekdota-hegyek egymásutánjának. Bepillantást nyerhetünk Bruce gyerekkorába, zenei próbálkozásaiba a Maiden előtt, beleleshetünk a küzdelmébe a rákkal, illetve abba is, hogyan lett belőle pilóta. Megismerkedhetünk a vívás filozófiájával. Meg még rengeteg mindennel.
Látom, hogy páran kifogásolják, hogy egyrészt nem elég benne az Iron Maiden. Szerintem nagyon is elég, tekintve, hogy ez nem egy Maiden-könyv.
Nehezményezik sokan azt is, amit én is kiemeltem kicsit fentebb, hogy nem eléggé önéletrajzi. Engem ez nem zavar, egy ennyire szórakoztató rockdokuban az utolsó dolog, ami hiányzik nekem, az még több életrajzi adat. Mi több, nagyon jó ez így szerintem, Bruce sokat oszt meg magából, mégsem érezzük, hogy kiteregetne mindent. És ez nagyon is tiszteletreméltó.
Ami viszont nagyon meglepett, hogy ez a csávó ennyire jól ír. Mivel visszadobódtam a kamaszkoromba, átolvastam néhány, Maiden-nek írt dalszövegét, amik nem rosszak, de egyrészt (nekem) érdektelenek, másrészt nincs bennük igazából semmi túlságosan cool vagy végtelenül eredeti. Ehhez képest ez a szöveg egyszerűen dögös. Lendületes, laza, nem fojt meg, nem sok, nem kevés sehol, mindez nyakon öntve azzal a szerethető, brites fanyarsággal, Péter fordítása pedig (bár nem olvastam eredetiben) szintén nagyon laza és természetes, főleg az ő érdeme, hogy nekünk is átjön a már emlegetett fanyarság.
Általában szeretem a zenészkönyveket, meg az önéletrajzokat, ez pedig a legjobbak közt van, amit volt szerencsém olvasni.
Nem kell metálosnak lenned hozzá, nem kell Iron Maiden-fannak lenned hozzá, ez egy nagyon frankón kiválogatott életszakaszokból összemixelt, szórakoztató könyv, első kézből adott tanulmánya egy nagyon inspiráló figurának, aki nem csak korunk egyik megkerülhetetlen metálikonja, hanem mellette vívó, pilóta, ráktúlélő faszi, aki mindezek mellett olybá tűnik, hogy még mindig két lábbal áll a földön. $@!% volt.
Péter, nagyon köszönöm az ajándékot, aztán igyuk már meg azt a sört valamikor.

Ez a könyv végigment rajtam mint a gőzhenger vagy mint a One Armed Scissor az At the Drive-Intől (utóbbi [mármint az ollónak látszó] Vodka-Red Bullt jelent, tudtátok?). Azt hiszem, kevesebb zsánerkönyvet és több életrajzot és pláne több metálos könyvet kéne olvasnom.
Persze Dickinson önéletrajza egyáltalán nem klasszikus zenei könyv, majdnem akkora hangsúlyt kap benne a vívás és a repülés, valamint a gyermek- és ifjúkori iskolai és egyéb élmények, mint a zenekarosdi. Mégis rettentően érdekes, köszönhetően az énekes-vívó-pilóta könnyed, humoros, laza-fasza stílusának és az elmesélt történeteknek, amik nem aprózzák szét a könyvet, hanem szépen összeállnak egy egésszé, elegáns ívet adva ki a végére. Kreativitása már igen korán elkezdett kibontakozni, amikor pl. két tonna lószart vitetett legkevésbé kedvenc tanára ajtaja elé egy fuvarozó vállalattal, bentlakásos iskolás korában. Megvolt persze a böjtje, de egy ekkora sztoriért simán megéri, nem?
Dickinson végigsziporkázza az egész könyvet, és az a bámulatos, hogy teszi mindezt úgy, hogy semmi személyeset nem árul el a családi életéről. Sokáig furcsállottam, hogy bár volt válása, több felesége, gyereke, ők egyáltalán nem kerülnek szóba, de aztán az utószóban külön kitér rá, hogy elhatározta, a házasság-válás-születés triumvirátust kihagyja a könyvből, mert több mint dupla, fogyaszthatatlan terjedelmet eredményezett volna (amint mondjuk én szívesen olvastam volna még).
Nincsenek ugyanakkor cserben hagyva a Maiden rajongók sem, van azért bőven a zenekarról is info, ráadásul olyan érdekesen tálalva, hogy bár én a Fear Of The Darknál leszakadtam még 1992-ben, most kedvet kaptam hallgatni az újabb lemezeket is. Kiderül pl. az is, milyen szűk látókörű volt Frank Herbert, aki nem engedte, hogy Dune legyen a végül To Tame A Landként futó nóta címe, mert nem szerette a heavy metált. Senki sem tökéletes.
A kötet vége pedig felemelő, az, amilyen példásan (és gyorsan) megküzdött a rákkal, mindenki számára biztató lehet. Nem azt mondom, hogy kedvet kaptam hozzá, hogy rákos legyek, de egy kicsit már kevésbé tűnik félelmetesnek ez a testet-lelket felemésztő szörny.

Bruce Dickinson egyike a legolvasottabb és legintelligensebb fazonoknak, akik valaha is rock/metal zenét játszottak, pedig, minden külsős híresztelés ellenére, elég sok értelmes arc mozog ebben a világban. Tény persze, hogy Bruce nem az a fajta metalos arc, aki szerint a metalon kívül minden semmi, de ebből az életrajzi könyvből kiderül, hogy neki is megvoltak azért a maga baromságai. Kinek nem, nem igaz?
Ezzel együtt ez a könyv nem árul el olyan nagyon sokat személyes dolgokról. Legalábbis a felszínen nem. Van szó gyerekkorról, iskolákról, Maidenről, szólóalbumokról, vívásról, repülőgép vezetésről, rákról, de arról, amit mondjuk én sem kötnék a tömegek orrára, leginkább a csendek, a sorok között-mögött hagyott dolgok mesélnek. Arról sincs sok szó, hogy ez vagy az a Maiden nóta hogy született, de még a saját szólóalbumairól sem árul el túl sok titkot, pedig pl. a Chemical Weddingről könyveket lehetne írni. Igaz, ha úgy nézem, mások írtak, plusz Bruce csinált egy filmet részben arra alapozva.
De igazából ez a könyv arról szól, hogy mire jutott az életben a maga sajátos hozzáállásával, és ilyen szempontból baromi inspiráló. OK, finoman szólva nem mindenki tud úgy hozzáállni mondjuk a rákhoz, mint Bruce tette, hogy „megyek és mindent megteszek, hogy legyőzzem”, de pont ezért adhat erőt. Meg az a nyitottság és kíváncsiság, ahogy mindenhez áll. Hogy ami megtetszik neki, annak utánamegy, megtanulja, és nem nyugszik meg, amíg nem csinálja elég jól. És ez nem menőzés vagy kivagyizás a részéről, hanem az élet határtalan szeretete. Minden nyálasság nélkül, sőt, sokkal inkább valami punkos-metalos hozzáállással. Ez az ember felismerte, hogy bármi jöjjön is utána, ebből az életéből csak egy van, és megpróbál mindent kihozni belőle, úgy, hogy azzal másoknak ne ártson. Ha mindenki így állna hozzá, a világ megmenekülne.
Emellé pedig remek humorú, mocsok jó mesélő, ahogy az már a koncerteken is kiderült. Még a mérsékelten érdekes repülős részeknél is (mert ott azért belemegy egy-két részletbe, ami a kívülállónak unalmas lehetne) szórakoztató. Az egész könyv az, miközben elég sok legkevésbé sem szórakoztató dolog történt vele, mint a rák, vagy a szarajevói koncert, aminek kapcsán igen alaposan leírja, milyen borzalmakat tapasztalt. Mennyire jó arcnak kell már lenni ahhoz, hogy valaki azt bevállalja!
És igen, akár ezer oldalon is szívesen olvastam volna Bruce sztorijait, mert ha nem is értek vele mindenben egyet, itt akármiről ír, mindről élményszerűen ír. És megértem, hogy nem akart a magánéletéről mesélni, amiről viszont mesélt, arról mindről jól esett olvasni.

Sztorigyűjtemény Dickinson módra.
Fantasztikus mesélő, gördülékeny, szórakoztató, kifejezetten jó a stílusa.
Nem is szabvány önéletrajz hanem inkább történetek kiragadása, visszaemlékezések.
Az utószóban le is írja, hogy direkt hanyagolta a részletekbe menő tényfelsorolást, és milyen jól tette! Ugyanis így egy sajátos szemszögből látjuk a dolgokat: az Iron Maident is, a zeneipart is, több évtizednyi korszakot, és kicsit a világot is.
Mert ennek a hihetetlen kitartású, kalandvágyó, lehetetlent nem ismerő embernek a hozzáállása, az adomázgatása valami egészen üdítő olvasmány .
Egyetlen pontot vontam le, bevallom a repülés miatt. Az kicsit száraz volt, és kicsit sokszor került elő, de ettől még ez egy nagyszerű (és tanulságos!) hullámvasutazás volt „az elme színházában”.

    Igazi otthonolvasós, szabadidős könyv, nem olyan, amit mindenhová magával hurcolhat az ember, mert súlya és méretei miatt erre egyszerűen nem alkalmas. Rá is írták a címlapra, hogy „Nyomokban repülő nehézfémet tartalmazhat”, ugye… Én is azok közé tartozom, akik visszarévednek a kamaszkorukig, ha a Maiden kerül szóba, akkoriban bizony nagy kérdés volt köreinkben, hogy melyiket szereted jobban: az Iron Maident vagy a Metallicát? – És ment a vita, hogy melyik a jobb. Mivel akkor kezdtem el angolt is tanulni, a dalszövegeiket is fordítgattam, és nemcsak tetszettek a témáik, de tényleg el is gondolkodtattak, szóval nem véletlenül becézték Dickinsont „Conan, a könyvtáros”-nak. Amellett pedig szerintem az egyik legszerethetőbb figura a metal színtéren, aki úgy sokoldalú, hogy minden téren magas színvonalon képes megnyilvánulni, legyen az éneklés, írás, vívás, repülés, oktatás vagy akármi, még a betegségéről és mindenféle kínlódásairól is úgy mesél, hogy megnevettet; áhh, hihetetlen egy fazon! Tőlem kijöhetett volna a 800 oldalas verzió is, nyomtassák bibliapapírra! De ha már így alakult, hogy ennyi minden kimaradt ebből a könyvből, nem marad más, mint sokakhoz csatlakozva kijelentsem, hogy várom a folytatást!
Mééég!
+1 érdekesség: Dickinson magyar vívóedzőjének fia, Karl Vadaszffy is ír, méghozzá krimiket, s a Sins of the Father c. regényének egyértelműen édesapja volt az ihletője.

Egyszerűen imádtam. Talán némi elfogultság is mozgat, de nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy Bruce íróként is mennyire fantasztikus.
Sokakat zavart, hogy ez leginkább egy anekdota-gyűjtemény, de engem egyáltalán nem. Pontosan úgy képzelek el egy beszélgetést Dickinsonnal, amilyen stílusban ez a könyv íródott.
Közvetlen, két lábbal áll a földön, mindenkit egyenrangú félként kezel, nem mellesleg irtó jó humorérzéke van. Rengeteget nevettem a sztorijain, és minden sora megerősített abban, hogy nem véletlenül kedveltem/kedvelem annyira.

spoiler

Őszintén megmondom: ez a könyv sokkoló. Őszinte, intelligens, de nem mondanám, hogy vicces. Az írói vénája határozottan a negatív tapasztalatainak leírásában teljesedik ki. A repülőgépes sztorijai még jóindulattal sem annyira izgalmas vagy érdekfeszítő, mint az iskolai évek kegyetlensége, a Szarajevói útja, vagy a harc a rákkal. De ez utóbbiak viszont akkorát ütnek, mint a buszkerék. Az utószóban írta, hogy mennyi mindent kihagyott, a jópofa anekdoták többségét. és a családjaikat például – na, ezeket hiányoltam én rettenetesen, ettől zárkózottnak, felszínesnek tűnik az emberünk. Oké, ne teregesse ki a legmocskosabb szennyest, de azért szerintem említést érdemelnének, hiszen épp annyira részesei Bruce életének és sikerének, mint bármi más.
Ettől függetlenül minden tiszteletem Bruce Dickinsoné, a semmiből felküzdötte magát, látszólag nem ette meg az életét a siker, mindig tanul, mindig készen áll élete közetkező fejezetére, akkor is ha harc, akkor is ha kaland.

Az önéletrajz mindig furcsa egy jószág, hiszen a szerző elsősorban arról mesél, amiről szeretne, és nem biztos, hogy azokra a részletekre akar fókuszálni, ami az olvasót érdekelné. Dickinson könyvre erre tökéletes példa. Ugyan a kiadó szerint annak is érdekes olvasmány, ami nem Iron Maiden rajongó, de ez nem igaz. Lemmy életrajzi könyve kapcsán már leírtam, hogy azt olvasva tényleg kapunk egy látleletet a 60-as, 70-es évek zenei világáról, és ez igaz erre a könyvre is. Beleláthatunk a kezdő zenekarok küzdelmeibe, de alapvetően nem ez dominálja a könyvet.Ami amúgy eléggé olvasmányos, nekem is mindössze három napba telt az elolvasása. Mert Dickinson jól ír, helyenként elég vicces is. Ami viszont a bevezető gondolathoz kapcsolódik, hogy a könyv közepén többet ír a vívásról, a végén meg a repülésről, és az ember sok helyen hiányát érzi a Maidenhez kapcsolódó történeteknek. A Végén pedig elmondja, nem akart 800 oldalt írni, így nem tudunk meg semmit a családjáról sem, ami szintén érdekes lett volna. Azt mondja, ki olvasna el egy könyv monstrumot. Hát, szerintem a Maiden rajongók mindegyike. Így van bennem némi hiányérzet, de ettől függetlenül érdemes elolvasni, bár tényleg, a rajongóknak messze többet ad, mint az egyszeri olvasónak.

Vacilláltam a csillagok közt. De végül összesítve megvan ez egy ötös. Szimpatizáló kívülállóként pecéztem ki, és kezdtem neki: a Scorpions-Queen szintről átmenet nélkül jött a Metallica-Megadeth, így velük nem volt sok élményem. Aztán persze, ahogy haladtam az olvasással, a büszkeséget sugárzó, szeretetteljes bemutatás miatt nyilván muszáj megnézni a borítókat, hallgatni a zenét. És leesett, hogy ó persze a Can I play…, tényleg, a Be quick…, nocsak a Run to the Hills! Fel is kerültek az autóvezetős joyride-listára. Aláfestésnek, könyvzenének stílszerűen az újak, aha, hát ez meglepően simulékony, már-már behízelgő hangzás, akár többször, újra (ez lehet kicsit gáz pozitív jelző egy rock/metál bandára, de akkor is kellemes). Szóval így volt egy kis egészséges távolság, viszont nem volt elvárás sem a személyére vonatkozóan, sem hogy miről akarok tudni. Érdekes fazon, nem egy angyal, szárnyak ide vagy oda, de azokat a részeket, amik nem mutatnak jól az ablakban, azt is tényszerűen leírja, nem minősíti, de nem is takargatja. Végül ahogy jönnek sorra az évek, események, azon kapom magam, hogy egyre inspirálóbb az a gyerek-lendület, amivel mindent kipróbál, ami megfogja, az a felnőtt elszánás, amivel addig képezi magát és gyakorol, amíg egy jó szintet el nem ér, az az energia, amivel beleáll dolgokba, az exhibicionizmusa, magabiztossága, önérzete, büszkén magukra, de még nem billenve át önajnározásba.
A kedvencem a könyvön végigvonuló jelige: „A gyerekkorban nem létezik eltékozolt idő.” És tényleg. Hihetetlen, mennyi apróság segít, billenti a mérleget, vagy akár húz ki a bajból, azokból a haszontalannak tűnő kis készségekből, és segít irányt találni azokból a kis vonzalmakból, vágyakból. Csak az a vége, hogy számba kellene ezeket venni. Még jól jöhetnek. Köszi a tanácsot, kedvet, lendületet Bruce.

Bruce Dickinsont eddig is nagyon kedveltem, de a könyve után ez a szimpátia csak nőtt.
Ez nem egy Iron Maiden könyv, ez tényleg egy önéletrajz, amiben nyilvánvalóan megjelenik az Iron Maiden, ennek tudatában érdemes csak olvasni. Meglepő módon magasabb vagyok, mint Bruce :D