A ​ketrecbe zárt fiú 97% 148 csillagozás

Nagyon féltem ettől a könyvtől, hiszen mindig borzasztó nehéz bántalmazott, traumatizált gyermekekről olvasni. Azt pedig tudtam, hogy itt a legmélyebb bugyrokba vezet el Bruce Perry, pszichiáter, agykutató, terapeuta minket.

Saját eseteiből mutat be ebben a kötetben ő néhányat, és bizony felkavaró történetek ezek. Érzelmileg nagyon megterhelő volt sok esetet olvasni. Az elhanyagolást, fizikai, lelki abúzust, egészen kicsi kortól tartó nemi erőszak leírását, vagy éppen egy fanatikus, végül véres tűzharcban elfojtott szektából kiszabaduló gyermekek élettörténetét megismerni megrázó. Nem is beszélve a hároméves csöppségről, aki végignézte édesanyja megerőszakolását majd meggyilkolását, akinek ezután szintén elvágták a torkát, de túlélte és még mintegy tizenegy órán keresztül ott maradt egyedül a halott anyjával egy lakásban. Odabújva hozzá, itatni, ébresztgetni próbálva. Vagy ott volt a kisfiú esete, akit kutyákkal együtt ketrecben tartottak, mígnem a pszichiátrián kikötve csak morgott, az ételt és az ürüléket az orvosokhoz, ápolókhoz vágta, és dr. Perry végre felgöngyölítette az esetét, hogy elinduljon a gyermek a felépülés, a gyógyulás útján. De ott volt a tinédzser is, aki meggyilkolt két fiatal lányt, majd a holttestüket megerőszakolta és a szerzőnek kellett segíteni a bíróságnak ítéletet hozni. Mennyiben volt tudatában tettének, beszámítható-e, és egyáltalán, mi vitte rá minderre.

Nehéz olvasmány. Többször kellett letennem, mert folytak a könnyeim, és egy-két fejezetnél többet nem is nagyon tudtam egyszerre elolvasni belőle. De mégis, mindennel együtt hihetetlen élmény. Mégpedig azért, mert dr. Perry képes volt rá, hogy közérthetően és nagyon érzékletesen bemutassa a legcsodálatosabb szervet, az emberi agyat, annak működését. Jobban megérthetjük, hogyan formálják idegrendszerünket a gyermekkori tapasztalatok, traumák, de ami a legfontosabb, azt is látjuk, hogy szerető, gondoskodó környezetben, támogató kapcsolatokkal a legsúlyosabb traumából, a legnagyobb mélységből is van felépülés. Ez pedig reményt ad, nagy reményt.

Ez egy olyan könyv, ami tele van sok szívszorító történettel.
Nagyon sok dologra ráébresztett, s ennek örülök a legjobban!
Így már bizonyos viselkedések is értelmet nyertek. Illetve még inkább tudatosult bennem, hogy mennyire fontosak mások irányába viselkedesünk, hozzáállasunk.
Ajánlom mindenki figyelmébe, olyan könnyedséggel vannak leírva az orvosi dolgok is, hogy semmilyen nehézséget nem okoz az olvasásuk.

Bruce D. Perry gyermekpszichiáter, aki nagy gyakorlatot szerzett bántalmazatt gyermekek terápiájában, pár esetet oszt meg, kis sikerekkel, nagy kudarcokkal. Ezekben a gyerekekben az a közös, hogy a pszichiátrián végezték, vagyis elképzelhetetlen történetek elszenvedői, tanúi voltak, mindemellett pedig nagyon szerencsések is, mert valaki felfigyelt arra, hogy nekik segítség kell. Az érzelmi stabilitás kialakulása hosszú és komplex folyamat, ha ezt egy trauma megzavarja, több ponton is félrecsúszhat. Minél kisebb a gyermek, annál komolyabbak a traumák hosszútávú hatásai, Perryék módszere pont attól újszerű, hogy nem csak a tünetekkel dolgoznak, hanem azt is figyelembe veszik, mely életszakaszban érte trauma a gyermeket., ehhez igazítják a terápiát. A módszerüket kidolgozták és elérhetővé tették háromféleképpen, szakembereknek, pedagógusoknak, szülőknek.
Ha csak a történetek lennének, nem lenne annyira érdekes, bár a nyomorpornóra vágyóaknak az is elégséges lehet, viszont Perry elég jól hozzáköti a történeteket az agy működéséhez, neuroélettani-kórélettani folyamatokkal magyaráz, és a fejlődésneurológiából is szemezget. Mivel a könyvet tankönyvként is használják, a végén minden fejezethez találhatóak kérdések, és feldolgozást segítő szempontok, vagyis ha valaki tényleg érteni is akarja, érdemes kétszer elolvasni a fejezeteket, másodszorra a kérdésekre-szempontokra kiemelten figyelva. Mindenképpen javasolnám Perry könyve előtt Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Érzelemszabályozás a gyakorlatban című könyvét, amiben pontosan elmagyarázza az érzelmi stabilitás kialakulásának folyamatát, szakaszait, így sokkal gazdagabban bomlanak ki az itt ismertetett esetek, mondhatni a Mogyorósi-Révész könyv az élettan, Perryé pedig a klinikum.

Jól megírt, érthető és tudományosan megalapozott könyv, a gyermekpszichiátria egy részterületéről. Már a címe is mutatja, hogy nem könnyű olvasmány: olyan gyerekekről szól, akiket életük első négy évében elhanyagoltak, súlyos trauma érte őket (spoiler), és akik ennek a nyomait talán már nem is tudatosan, de magukon viselik. Az ilyen történeteknél legtöbbször azt gondolja az ember, hogy biztosan a szegények és műveletlenek a szülők, érzelmileg is sekélyesek vagy nem is szeretik a gyerekeiket. A rengeteg, több millió eset között ilyenek is vannak, de jellemzőek a középosztálybeli, átlagos vagy jobb életkörülmények is. Mivel a szerző agykutatással foglalkozott, nem csak a lélektani, hanem a neurológiai hatásokat is ismerteti. Az agy fejlődési szakaszai köthetők az egyes életkorokhoz, és pont az első néhány évben fejlődik a legtöbbet az agyunk. A tünetek megmutatják, hogy kit hány éves korában ért trauma. Így lehet, hogy a töréspont után tovább fejlődik ugyan, ráépülnek az egyes funkciók, de a sérülést csak úgy lehet gyógyítani, ha az illető megkapja az elmaradt ingereket – ehhez pedig olyan emberek kellenek, akik hajlandók teljes odaadással feléjük fordulni.
Az esetek között több olyan is volt, akihez szinte soha nem értek hozzá a szüleik – ők az érintés, fizikai kapcsolat hiánya miatt megálltak a fejlődésben (kisebb volt a fejük az átlagnál vagy nem gyarapodtak). A poszttraumásstressz-zavarban szenvedők kapcsán beszél az 1993-es waco-i szekta elleni hatósági ostromról, ahol vagy száz szektattag halt meg, de a megmenekült több tucat gyerek legtöbbje is sokáig szenvedett az átéltek miatt. A gyógymódok között elég elfogadhatóan elmagyarázza, hogy miért érdemes bizonyos gyógyszereket szedetni az ilyen gyerekekkel, és hogyan tudnak a felnőtt vagy gyerekközösségek részt venni a gyógyításban.

Ez is egy olyan könyv, amit kötelezővé tennék szülővé válás előtt. Biztos van némi mazochista hajlamom egyébként, hogy ilyen sztorikkal kínzom a lelkemet, de közben meg vonzódom a pszichológia, a lélektani történetek iránt…
Komolyan mondom, facsarodott a szívem olvasás közben, többször is nekifutottam a könyvnek, mert elég kemény történeteket mutatnak be benne. Ép ésszel nem is igazán tudom felfogni, hogyan történhetnek meg ilyen dolgok gyerekekkel, de akkor is azt mondom, hogy jó dolog, hogy ezeknek egy töredéke legalább kiadásra került, mert talán többen lesznek ezáltal érzékenyek a témára, és kevésbé lesznek hajlamosak megbélyegezni a furábban, erőszakosabban, zárkózottabban viselkedő gyerekeket. A legtöbb esetben ugyanis valami van a családban, a háttérben. A legtöbb esetben – ha nem az összesben – a gyerek csak egy „tünete” egy nagyobb, családi problémának.

Talán jobb is, hogy még most olvasok ilyen könyveket, amíg nincs gyerekem, mert ha lesz, akkor már nem biztos, hogy a lelkem elviselné ezeket a történeteket.

Öt csillaggal értékelt borzalom volt ez a könyv számomra.
Mármint nem a borzalomra adtam az öt csillagot, hanem arra a tárgyilagosságra, amelynek segítségével kellett szembesülnünk a puszta valósággal, és amikor az ember szájából fájdalom jön ki, és a lelke összetörik.
Sajnos az állatvédelem engem nem igazán kötött le, nem vagyok állatbarát, igaz, néha azt érzem, hogy emberbarát sem.
Ha viszont arra gondolok, hogy „szeretet nélkül a gyerekek szó szerint nem nőnek”, akkor eszembe jutnak a saját gyerekeim, akiknek az égig kellett volna nőniük. Persze, nyilván nem az egészséges lelkű gyerekekről van szó – sajnos – a könyvben.
Ám bármennyire is tetszett az olvasmány, nem tudnám még egyszer végigolvasni.
Sokszor fájt közben a lelkem.

Bizonyos szempontból alapmű (kéne legyen). Nagyon bonyolult jelenségekről ír teljesen érthetően Perry, ami az én tapasztalatom szerint ekkora agykutatóknál viszonylag ritka. Adott tíznél több borzalmas, néha már szinte hihetetlen eset (a Koresh szekta gyerekeinek történetétől egy kutyák között nevelkedett fiún át egészen extrém szexuális visszaélésekről szóló beszámolókig), amiknek már az elolvasása is termelt bennem sok feldolgoznivalót.
Perry neuroszekvenciális elméletének lényege, hogy az agy hierarchikusan fejlődik. Az egyes területek egymásra épülnek, és ha bármelyik szinten kisiklik valami az agy egy torz fejlődési pályára tér át. Meg kell találni milyen területnél akadt el a fejlődés, és megadni a hiányzó ingereket.
Ezért hiba például egy iskolában nehezen koncentráló gyerekre egyszerűen rásütni a figyelemzavar címkéjét anélkül, hogy megvizsgálnánk, hogy mik történtek vele a múltban. Igen, egy tartósan bántalmazott gyermek nem tud figyelni a tananyagra, ahogy egy háborúból frissen hazatért veterán se tudna. Egy ilyen gyerek inkább arra koncentrál, hogy milyen a tanár hangszíne, hangulata, mimikája, hiszen azt tanulta meg, hogy ha apu jókedvűnek tűnik, akkor nem fogja bántani, de ha szédeleg, akkor ivott és lehet, hogy megveri. Ennek következményeként számára másodlagos, hogy a tanár éppen mit mond. Ez pedig valami olyasmi, amit a figyelemzavar nem fed le, habár a tünetek stimmelnek.
Kifejezett erénye a könyvnek, hogy a bántalmazó oldalon nem mindig kegyetlen felnőtteket ábrázol, hanem az esetek egy részében a bántalmazók se voltak tudatában, hogy mit művelnek. Olyasmikre tér ki például, hogy nem mindenki számára nyilvánvaló, hogy ha egy csecsemőt megetetnek és tisztába tesznek naponta kétszer az még nagyon kevés ahhoz, hogy egészséges felnőtt legyen belőle.

Nem szoktam gyakran olvasni szakkönyveket, mert mindig érződik rajta, hogy szakembereknek szól. Ez a regény azonban egyáltalán nem ilyen. Én bátran kezébe adnám minden érdeklődőnek,mert annyira hétköznapi. A szerző nagyon érthetően ír, amely talán abból is fakadhat, hogy munkája során számtalanszor kellett elmagyarázni a különféle biológiai, pszichológiai folyamatokat átlagembereknek. Ez a könyv egyik nagy előnye, ahogyan sok más is. Olvasmányos regény, de nem fog vele pár nap alatt végezni az ember, mert számos olyan eset van benne, amit időnként meg kell emészteni. Vannak benne elrettentő példák is, de ettől hiteles. Nem lehet mindig minden happy end, és azt hiszem egy szakkönyv esetén nem is ez a cél. Ez lényegében segítséget nyújt, és ismereteket ad azoknak, akik érdeklődnek.

http://discussion.blog.hu/2016/03/27/a_ketrecbe_zart_fi…

Témája miatt – mert az ember lelkébe, szívébe váj – lassan olvastam, egy napra csak egy fejezetet szánva, de volt nap, hogy kezembe sem vettem. Túl azon, hogy megrázóak, érdekesek is voltak a történetek. Meglepő volt, hogy a szülőt ért gyermekkori traumák, milyen hatással lehetnek a gyermekére. Súlyos nevelési hibákat követhet el, melyek pszichés gyermeket eredményeznek. Így adódhat át egy gyermekkori sérelem, trauma hatása generációkon át a gyermekekre. A Jeges szív című fejezetnél elborzasztott a nem tudatos szülői elhanyagolás, mely érzelemmentességet eredményezett, s így vált a felnövő gyermekből végül kegyetlen felnőtt, aki gyilkolni is képes. Itt teljesen megbotránkoztam azon, hogy juthat eszébe egy anyának magára hagyni órákra egy csecsemőt. S még csak meg sem fordult a fejében, hogy ez nem normális dolog, és pszichés kárt tehet. A szektás rész is okozott meglepődést számomra. Valaha mintha már hallottam volna erről a davidiánus közösségről. E fejezet által mutatja meg a szerző, hogy hat a stressz az érzelmekre és szívműködésre.
Amin még megrökönyödtem, az az un. Zaslow módszer, mely Robert Zaslow kaliforniai pszichiáter nevéhez fűződik. A sátánizmussal van kapcsolatban, és örökbefogadott, valamint nevelt gyermekek esetén, a kötődés kialakulására használták. Ebben az esetben fájdalomingerrel kényszerítik ki a gyermekből, hogy olyan – a múltban történt, általa átélt – traumáról valljon, ami meg sem történt vele. Jézusom!!! Talán létezik ennél jobb és barátságosabb módszer is, hogy kialakuljon a kötődés.
A könyvben a történeteken túl sok a hasznos információ is. A szerző többek közt arra is kitér, hogy a kezelés és annak sikeressége szempontjából milyen fontos mely életkorban történt az elhanyagolás. Szerintem senkinek sem új információ, hogy a csecsemőkor a legfontosabb az ingerek szempontjából. Kicsit bevezet bennünket Perry az agyi- és idegi funkciókba is, és abba, hogy milyen trauma, hogy hat az agyra, majd következményesen a lélekre. Helyenként el is veszítettem a fonalat az idegrendszeri ismeretekben, pedig nekem nem újdonság az anatómia. Talán ezért is a fél csillag levonás. Még csak annyi, hogy remélem hazánkban is van sok P. mama.

Nem nagyon tudtam letenni, igazán olvastatta magát. Igaz, a végén már többször éreztem azt, hogy a magyarázatai a könyökömön jönnek ki, de azt hiszem vannak dolgok, amiket nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Egyébként egy rendkívül jól szerkesztett könyv, nem találomra összeválogatott esetek. Nem csak azt tudjuk meg (bár magam csak megerősítést kaptam arról, amit eddig is gondoltam a témáról), hogyan hatnak a gyerekkori traumák, hanem azt is, hogy miért hatnak így, plusz látjuk azt is, hogyan épül fel, fejlődik egy segítő módszer és egy pszichiáter a munkája során.
Nem hittem el, amikor egyik ismerősöm azt mesélte, önkéntesnek jelentkezett egy árvaházba, de hamar otthagyta, mert nem bírta elviselni, hogy többek között tilos megölelni a gyerekeket. Nem hittem el, mert biztosra vettem, hogy a huszonegyedik században ilyesmi nem lehetséges. Sajnos e könyv olvasása után ebben már nem vagyok biztos.