Diktátorok ​kézikönyve 82% 48 csillagozás

„Ne mondják meg anyámnak, hogy politikus lettem. Úgy tudja, egy bordélyházban vagyok zongorista.”

A Mesquita-Smith szerzőpáros abból indul ki, hogy diktátorok és demokraták között a különbség nem céljaikban, és pláne nem gondolkodásmódjukban van – mindkettő alapvetően egyet akar: hatalomban maradni. Magyarán: egykutyák. (Ez nagyjából megegyezik azzal, amit a népesség túlnyomó többsége a politikusokról úgy általában gondol.) Ami elválasztja őket, az annak a közösségnek a mérete, amire támaszkodva hatalmon tudnak maradni. A diktátoroknál ez a szövetség a lehető legkisebb, katonai esetleg vallási vezetők, pénzemberek szűk köre, a többség meg le van ejtve, a diktátornak nem kell velük foglalkozni. A demokratáknál viszont ez a szövetség jóval nagyobb – abszolút értékben mindenkit bele lehet számolni, akinek a szavazatára a kormányzó párt rá van szorulva. No most ha valaki felületesen olvassa e könyvet, tán arra a következtetésre jut, hogy mivel ők ketten ettől eltekintve egykutyák, ezért értelmetlen a kettejük közül választani – de ez egyáltalán nem így van. A lényeg ugyanis pont az, hogy a vezető mentalitása lényegtelen, mert ha sikerül őt arra szorítani, hogy minél nagyobb szövetségi rendszerre legyen kénytelen támaszkodni, akkor már csak matematikailag is több embernek lesz jó. Ugyanis amíg a kis szövetségi rendszerre támaszkodó autoriter vezérnek elég pár embert busás összegekkel korrumpálni ahhoz, hogy a hatalomban maradjon (tehát nyugodtan tehet arra, amit szokás „közjónak” nevezni, úgymint: oktatás, egészségügy, szociális háló, stb.), addig a nagy szövetségi rendszerre támaszkodó irányítónak sok ember szavazatát kell megvásárolnia, ami csak a közjót elősegítő programokkal lehetséges*. Tehát a diktátorhoz képest a demokrata nagy előnye, hogy a népesség sokkal nagyobb százalékát kénytelen kielégíteni a hatalomban maradáshoz – ha akarja, ha nem.

Az elmélet eredeti, és számos következményt von maga után – ezek közül talán az egyik legfontosabb a segélyezésre vonatkozik. Mesquita és Smith szerint ugyanis az autoriter vezető akkor kénytelen demokratizálni, ha forrásai annyira beszűkültek, hogy már képtelen támogatóinak körét megfizetni. Ilyenkor ugyanis muszáj neki a lakosság termelékenységét növelni a magasabb adóbevétel érdekében, ami a gazdasági- társadalmi liberalizáció útján lehetséges. Ilyenkor lemond az abszolút hatalomról, de csak azért, hogy legalább a relatív hatalmát megőrizze – inkább kész vállalni egy demokratikus választás kockázatát, mert a másik opció esetleg egy katonai puccs volna, ami sokkal jobban fáj. (Ezzel az egyenlettel némi egyszerűsítéssel ugyan, de a magyar rendszerváltás is leírható.) És itt jön a lényeg: ha egy diktátornak korlátlan természeti kincsek (például olaj) állnak rendelkezésére, vagy a nyugat vastag segélyekkel szórja meg, akkor ezek a pénzek a diktátor magánszámlájára vándorolnak, és meg tudja fizetni belőlük a támogatóit, ergo nem érdekelt a demokratizálódásban. Ebből adja magát a következtetés, hogy a nyakló nélkül osztott nemzetközi segélyek inkább ártanak a demokrácia elterjedésének, mint használnak**.

(Van még a könyvben egy páratlanul érdekes szakasz a demokratikus és diktatórikus rendszerek háborúval kapcsolatos gyakorlatáról – de ennek taglalásától helyhiány miatt, és mert organikusan az értékelés ívébe illeszteni nem tudom, lemondanék. Maradjon egy kis csemege azoknak is, akik csak eztán olvassák el ezt a könyvet.)

Nagyon érdekes, fontos könyv, számos olyan újszerű állítással, amit üdvös volna beépíteni valahogy a nemzetközi politikába. Használhatjuk rá mindazonáltal azt az enyhén lekezelő jelzőt, hogy „amerikaias” – értve ezalatt, hogy sokat ismétel, populárisan érvel és sok engedményt tesz a fogyaszthatóságnak –, de mentségére legyen mondva, a szerzőpárosnak van egy ennél jóval vaskosabb, statisztikai adatokkal bőven meghintett tanulmánykötete is a témában, vehetjük tehát olybá, hogy ez annak a „népszerűsítő olvasmány”-változata. (Ezzel együtt úgy éreztem, a kötet példái túlságosan tendenciózusan vannak válogatva. Ez kissé zavart.) És mivel a fenn említett vaskos kötet befogadására a magyar piac még nincs felkészülve, addig meg kell elégednünk ezzel. És ha már itt van, akár örülhetünk is neki.

* Ilyen értelemben sajátos gyakorlat, amikor egy állam étkezési utalványokkal bombázza meg a lakosságot a választások előtt. Technikailag ez arra utal, hogy az adott állam nem diktatúra, mert még a lakosság széles rétegeinek támogatására rá van szorulva, ugyanakkor a módszer a közjót növelő módszerek közé sem sorolható be igazán, hisz voltaképpen nem több egy egyszeri, egészen konkrét lefizetésnél. (Ugyanezen állam azon törekvése viszont, hogy a külföldről beáramló anyagi juttatások az EU pályázati pénzeitől kezdve a civileknek szánt Norvég Alapig csak és kizárólag az ő kezén folyhassanak át, egyértelműen párhuzamba állítható az autoriter államok szándékaival, akik nem szeretik, ha polgáraik más úton is pénzhez juthatnak, mint rajtuk keresztül.)
** A segélyezés rossz gyakorlata viszont a szerzők szerint nem feltétlenül véletlen – tény ugyanis, hogy egy diktatúrát olcsóbb lefizetni, mint egy demokráciát. Nasszer autoriter Egyiptomját például könnyen rá lehetett venni, hogy békét kössön Izraellel, ám egy demokratikus, Nasszer nélküli Egyiptomban a közhangulat annyira Izrael-ellenes, hogy a béke ára megfizethetetlen.

1, A politika egy rohadt mocskos dolog. Egyéni érdekek szövik át, és önmagáért van, így volt ez mindig is, és így lesz az idők végezetéig. Erről szól ez a könyv.
2, Meg arról is szól, hogy milyen mélységeket képes átjárni valaki a hatalomért. Mert vannak árnyalatok, és nagyon nem mindegy. Az autokrata nem riad vissza semmitől, a demokrata viszont bizonyos korlátok között mozog.
3, A könyv nagyjából ebben az autokrácia-demokrácia dichotómiában adogat. Ebből kifolyólag nagyon jól látható, hogy miért is nevezik a mai fél-autoriter rendszereket hibrid rezsimeknek. Pedig a könyv megjelenésekor talán még nem is létezett ez a fogalom.
4, Mindent a pénz mozgat. Ha hatalmad van, rendelkezhetsz a pénz felett. Ezért kell hatalmon maradni. Egyesek (sajnos elég sokan) úgy gondolják, gondolták, hogy bármi áron.

Idealisták, mainstream-média olvasók, társadalomelméletet és nemzetközi gazdaságtant tankönyvből tanulók ne olvassák.

Aki viszont bele mer nézni a politika és üzlet közös méregkeverő bugyraiba, akiben van annyi elszántság és bátorság, hogy a mindenkori politikum eszközeit és módszereit leplezetlenül megismerje, annak kötelező.
Annak is kötelező, aki bármilyen oldalon részt kíván venni a politikában, az (őt kiszolgáló) ONG-k (stb.) tevékenységében bármilyen szinten, annak nemcsak kötelező, hanem alap.
Hitelesen alátámasztva, a világ minden részéről vett példákkal, kellő szókimondással és cinizmussal írt módszertani kézikönyv bölcs vezéreink (bárhonnan, bármikor) használt és használható eszközeiről a hatalom megragadása, megtartása és a konkurrencia kinyuvasztása érdekében. Szórakoztató és megrázó, olvasása AH-élménnyel jár, és tejfogak csikorgatása hallatszik.

AZ igazi politikatudományi szakkönyv. Ajánlom nem csak diktátoroknak vagy diktátorjelölteknek, hanem az őket legitimáló mezei polgárnak is. Olvasd, és eddigi szemüveged a falhoz csapod.

Ez egy olyan könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia.

Bevallom az utóbbi évtizedek történelmében nem vagyok otthon, a sok afrikai ország aktuális politikáját nem követem. Emiatt nem minden részt és történetet értettem, de ez leginkább az én hibám, a könyv ettől még szuper. Nem azt adja, ami a címben szerepel, hanem arról szól, hogy hogyan építsünk hatalmat, keressünk pénzt, ha nagyban gondolkozunk. A leírt elvek alkalmazhatóak cégek vezetésében, demokráciákban és diktatúrákban is. A legfőbb mondanivalója számomra az volt, hogy ha igazán gazdag akarsz lenni, akkor ne a legfőbb vezető akarj lenni, hanem egy olyan valaki, akire a vezetőnek támaszkodnia kell a személyétől függetlenül, azaz ha őt le is cserélik te maradhass a helyeden.

A könyv alapfelvetésében számomra semmi új nem volt, évekkel ezelőtt, amikor még úgy gondoltam, hogy érdemes politikáról, vallásról másokkal beszélgetni, mindig meglepődtem, hogy mindenki máshogy gondolkodott ezekről a témákról, mint én. És most itt van ez a könyv, ami az én véleményemet támasztja alá sokkal jobban, mint azt én bármikor is tudtam volna. Ráadásul teljesen érthető, nagyon kevés matek van benne, így bárkinek ajánlott.

Legmeglepőbb számomra az adományokkal kapcsolatos fejezet volt, sok új dolgot tartalmazott. Azt eddig is sejtettem, hogy ha adományozok egy összeget, annak csak egy része jut el a rászorulókhoz, de arra nem számítottam, hogy a legjobb esetben is csak 20% alatt, legtöbbször a 10%-ot se érve el. Abba viszont soha nem gondoltam bele, hogy a maradék pénz jelentős részével az elnyomást finanszírozom, így minden egyes adománnyal a kizsákmányolt rétegek még rosszabb helyzetbe kerülnek, mint nélküle lehetnének… Az is új információ volt, hogy a direkt a szegényeket célző segítségadással (iskolaépítés, osztályterem-festés, ilyesmi) is a diktátor javát szolgálom.

Összességében nagyon sokat segít a könyv abban, hogy megértsem a (főleg) politikusok viselkedése mögött álló okokat, mostanra teljesen logikusnak tűnik rengeteg olyan szabályozás, ami egyértelműen rosszat tesz a gazdaságnak hosszabb (és akár rövid-) távon.

Rendkívül hasznos olvasmány, sajnos, borzalmas magyar fordításban, tengernyi értelemzavaró, megértést nehezítő hibával.

A címválasztás hatásvadász és félrevezető is, mert a könyv sokkal inkább szól a diktátorok és demokraták összehasonlításáról. A szerzőpáros állítása szerint nincs köztük alapvető különbség a személyes elvek, jóság, szándék tekintetében. Minden cégvezető, elnök célja a hatalom megszerzése, megtartása, meggazdagodás. Ennek érdekében pedig kihasználják a demokratikus vagy autoriter állam sajátosságait: eltérő forrásokból és módszerekkel tudnak pénzhez jutni és eltérő számú személy felé kell szétosztani. A legfontosabb különbség abban áll, hogy egy demokratikusabb államban szélesebb azok köre, akiktől a vezető hatalma függ, ezért érdekében áll többek szükségleteit figyelembe venni. Azért ne legyünk nagyon optimisták, ez még mindig csak a legszűkebb támogatói körre érvényes.

Nagyon jól átgondolt elméletnek és fontos könyvnek tartom, ami logikus magyarázatot ad különféle politikai döntésekre. Olykor banálisan logikusnak tűntek számomra egyes magyarázatok, de mégis képesek voltak aha élményt kiváltani. Az egyik legfontosabbnak a nemzetközi segélyezéssel kapcsolatos magyarázatukat tartom. Ennek lényege, hogy amikor időnként botrány formájában a köztudatba kerül, hogy külföldi segélyben már évek óta részesülő kormány a pénzt nem a valóban rászorulóknak juttatja, hanem az állam vezetője és annak támogatói köre teszi zsebre az nem véletlen, hanem nagyon is szándékos. Magának a segélyező országnak is az az érdeke, hogy a rászoruló állam vezetője maradjon a helyén és nekik tetsző politikát folytasson, illetve az őt támogató szűk kör is meg legyen fizetve, a segélyek elsődleges célja ennek biztosítása. A valódi szegények megsegítése csupán egy jól hangzó, de valótlan üzenet. Erről egy idézet a könyvből: https://moly.hu/idezetek/1486479

Egy másik fontos észrevétele a szerzőpárosnak az értékes természeti erőforrásokban bővelkedő országokkal kapcsolatos. Ez az „előnye” egy országnak garantálja az autokráciát, hiszen nem az adóktól függ a bevétele. Minél kevésbé függ a beszedendő adóktól egy vezető, annál kevésbé szükséges, hogy az embereket minél több és hatékonyabb munkavégzésre ösztönözze. Ebből pedig az következik, hogy nem kényszerül rá az emberek számára kedvező munkafeltételeket, életkörülményeket, színvonalas egészségügyet, elegendő mennyiségű élelmiszert stb biztosítani.

Ha csak egy könyvet olvasol el életedben a politika és a politikusok működéséről, ez legyen az. Kb minden felmerülő kérdésemre választ adott, úgy hazai, mint világ viszonylatban. Tökélesen és világosan érthető lesz a politikusok (a jó politikusok) viselkedése, ehhez viszont sutba kell vágnunk minden idealizmusunkat és nyitottan hozzáállni a könyvben leírtakhoz: Itt bizony minden a kőkemény logikán alapszik, olyan, mint emberség, empátia, stb nem kapnak helyet a politikai gondolkozásban.

Tényleg ajánlom mindenkinek, aki egy kis késztetést érez rá, hogy jobban megértse az őt körülvevő világot.

Bevezetés a politikába avagy hogyan szerezzük meg a hatalmat, és hogyan tartsuk meg. Helyenként kicsit cinikus, de a politika már csak ilyen. Miért sikerül az egyik diktátornak hosszú ideig hatalmon maradni, a másiknak pedig miért nem? Konkrét példák segítenek az eligazodásban. A szerzők elmagyarázzák, hogy hatalomtechnikailag mi a különbség az autokráciák és a demokráciák között. A választók között vannak a nélkülözhetetlenek, a befolyásosak és a lecserélhetők. Az autokratáknál az előbbiek jóval kevesebben vannak mint a demokratáknál, viszont sokkal jobban meg vannak fizetve. Demokráciákban fontos, hogy minél nagyobb legyen a győztes szövetség létszáma. Autokráciáknál ez nem játszik szerepet.
A szerzők szimpátiája a demokratáké, de elismerik, hogy a demokráciákban is bőven van a korrupcióból. A tömbszavazás intézménye például ott is virágzik. A demokrácia exportja nem mindig kívánatos, a segélyezést pedig sokkal okosabban kell csinálni, mert sok fejlődő országban csak a diktátor hatalmát erősíti.

Komoly munka van benne, mégsem tartom szakirodalomnak. Úgy érzem, elsősorban a nagyközönség számára készült, ismeretterjesztőnek, így néha túl egyszerűen írta le a dolgokat, de ez ebben az esetben így van jól. Sztorizgatós, olvasóbarát.
Vannak benne evidens részek, az alapfeltevések számomra nem voltak újak, de tetszett, hogy több példán keresztül bemutatta azokat. Több vezetőt nem ismertem, jó volt róluk olvasni. A legtöbb új információt a közjavakkal és a fenntartható fejlődéssel foglalkozó fejezetben találtam.

Sajnos nem tudom megfogalmazni, hogy mit is vártam ettől a könyvtől, de nem ezt. Ugyanis, amit itt a molyon szerepel, mint ismertető, az a könyv tökéletes összefoglalója és ez innentől kezdve csak ismételgetés. Nem állítom, hogy nincs pár érdekes történet, főleg az elmúlt 100 év diktátorairól szóló rész vagy példa, de szerintem a könyv 50%-a teljesen felesleges, mert csak ismételgetésből állt. Ami pluszként zavart, hogy nem egy nyelvtani hibával találkoztam, ami szintén csak rontott a véleményemen.