Hófehérke 7 csillagozás

– Ki vagy?
– Vőlegény.
– Hová mégy?
– Esküvőre.
– Honnan jösz?
– Nem tudom.
– Mit keresel itt?
– Eltévedtem.

– Mikor jön vissza?
– Talán soha – mondá Imre szárazon.
Az öreg elvörösödött dühében:
– Soha? Ki meri azt mondani? Hogy meri azt mondani? Ostoba szó, csak az olyan elbizakodott ember élhet vele, mint az úr! Mintha önt megkérdeznék, hova akar menni, hová fog jutni, merre lesz boldog, hol lesz semmivé. Kérdezték önt, a mikor a világra jött, akar-e és lesz-e beleszólása abba, hogy hol földeljék el? Az a pápista varjú ott, éppen olyan fontos tényező mindebben, mint ön, kedves mister Nevermore!

Nem értették meg, de megszokták már, hogy az öreg okos ember létére értelmetlen dolgokat mondjon.

A hóba lapult házak előtt csak akkor támad egy kis csoport, a mikor jön az adóvégrehajtó, legszeretettebb férfiú az egész községben, mindannyiuknak komája, a ki kit-kit előre értesít, hogy vigye el pacuháját máshoz, mert a császár parancsából megy érte mindjárt. Valami kopott úr lehet, a kiben emberszeretet és kötelesség irtózatos harcot vív egymással, a ki Esterházy hercegnek született és adóvégrehajtó lett.

Mint mindig, a szélsőségbe vitte az ismert tézist, hogy egészséges testben, egészséges lélek lakozik. Aztán ráült ismert vesszőparipájára, arról értekezett, hogy azt, a kinek organikus baja van, tulajdonképpen kár meggyógyítani, helyesebben: megtartani az életnek, mert ez veszedelem a többi emberekre, a nagy egészre. Államilag kellene ezt az ügyet rendezni, azaz államilag elpusztítani mindazokat, a kiknek szervi bajuk van!

Engedjen, kedves. Dolgozni is kell, nem lehet csókolózni mindig. Maga azt hiszi, hogy az élet egy nagy csók és hogy én egy királyfi vagyok, a kinek semmi egyéb dolga nincs, mint szeretni. Bizony, az élet nem egy tüzes csók, hanem egy mérges harapás!

A népszerű, de rendkívül részeges adóvégrehajtón és két leányán kívül nem járt vendég a Bannai-házba. Az oláh pap végképpen a parasztokkal tartott és nem érezte magát jól náluk, mert nem mert köpni a padimenternes-szobában, a pápista pap a tridenti zsinat határozatai fölött még tizenöt év előtt végképpen összeveszett a körorvossal és nem akarta látni a sárga doktort, még halálos ágyán sem, sőt cselédjeinek is megtiltotta, hogy betegek legyenek.

Egymástól eltiltott, érintkezésükben megakadályozott, szigoruan őrzött szerelmesek viszonya fejlődött ki közöttük. Io megfogyott, csaknem megcsunyult az izgalmaitól. Ő maga nem vette ezt észre, apja figyelmeztette rá:
– Egészen megrutulsz; elbetegesedel itt. Nem fogsz kelleni az uradnak. Hanem hamarosan végzek veled! mondá neki tettetett zordonsággal. Majd kérőre fogta a dolgot:
– Valami bajod van, kérdé, valami nagy bajodnak kell lennie. Alighanem fizikai alapon. Értem, hogy beteg vagy; mutasd a nyelvedet!
Apróra kikérdezte teste minden részéről. Io azzal az őszinteséggel felelt, mint leánykorában, a mikor se testi, se lelki organizmusának nem volt titka apja előtt. Ugy beszéltek egymással, mint két nő és az asszonynak eszébe se jutott restelkedni, csakhogy most kevés ügyet vetett a maga egészségének megfigyelésére és mindenféle zavaros, egymással ellentmondó válaszokat adott apjának.
Másnap ujra kezdődött a vallatás, de nem tartott sokáig. Az öreg széles szája mosolyra görbült, megsimogatta leánya haját és roppant titkolózva szólt:
– Hogy fogják hivni a kis leányt, mert az lesz!
Aztán elkacagta magát: olyan hosszan és hevesen kacagott, hogy Io megijedt. Alig tudta elhallgattatni. Megölelte, a fejét lehajtotta a vállára, ott sirt, sirdogált csendesen. Az öreg szótlanul tartotta a vállát, mellét kifeszitette. Egyedül voltak a szobában: az öreg asszony benézett hozzájuk egy percre, annak nem szóltak egy szót sem. A sárga ember magával folytatta a rövid, de tanulságos beszélgetést, a melynek az volt a magja, hogy emlékezzenek rá mit mondott „ha lány lesz!”
– Egyik megy, a másik jön. Lehet, hogy a ki most jön, az a másik volt! motyogta magának. Majd felesége felé fordulva, ismételte hangosan a mondást.
Még egyszer megölelte Iot és a fülébe sugta:
– Nagyon boldog vagyok!
– És én nagyon szerencsétlen vagyok! susogta az asszony maga elé.

XV. fejezet

Ritkán szóltak egymáshoz egy-egy szót. Kéjelegtek a szűz hó és szűzies, fiatal vörös fenyvek illatának beszivásában.

– Azt hiszem, először lélekzem életemben! szólt az egyik.

– Mindig jó, de ma, mintha még jobb volna a rendesnél is itt a levegő! mondá a másik.

– Gyönyörü az élet! szólt Balassa Imre.

– Szomoru! folytatta a leány.

– Örök! motyogá az öreg hátul.

(pdf)

Ha ő nem akar, ha ő fél, ha neki eltilt téged a világ!

– A világ? – Csudálkozva nézett föl apjára, mintha először hallotta volna ezt a szót. Az öreg folytatta:

– A világ, mely elválasztja azokat, a kik kivánják egymást ellenállhatatlan vágygyal. A becsület, a mely gazság, ostobaság!

(pdf)