Elképesztően részletes és szakszerű munka a valaha élt egyik legkitűnőbb autós újságíró tollából. Brock Yates hatalmas életművének egyik ékköve ez az életrajz, amelyben élvezetes stílussal elegyíti a személyes élettörténetet az autósport huszadik századi krónikájával. Yates remekül váltogatja a versenyek mozgalmas, feszült és sokszor sajnos tragikus leírását a Scuderia intrikus, de sokszor éppen komikus belső működésének bemutatásával, és kitekintést ad a korabeli Olaszország gazdasági-politikai fejlődésére is.
Hozzá kell azonban tennem, hogy ingegnere* Ferrari Henry Ford mellett az autózás történetének egyik legviszolyogtatóbb szereplője a számomra. Jelentősége és életműve persze páratlan, de mindehhez versenyzők és nézők tucatjainak halála társul – és bizony nem egy esetben Ferrari személyes felelőssége is nyilvánvaló. Mai fejjel persze nem lehet számon kérni ezen a letűnt világon, hogy gazdag, vagy éppen kevésbé gazdag, de rendkívül becsvágyó és vakmerő férfiak önként kísértették a sorsot – és hát valószínűleg nagyon is tisztában voltak vele, hogy mit kockáztattak.
Ferrari jellemében talán éppen ez az egyik leginkább figyelemre méltó vonás – úgy tudta ösztökélni az embereket, hogy legtöbbet és legjobbat hozzák ki magukból, legyenek azok mérnökök, szerelők vagy versenyzők. És bár az alakoskodás, a színészkedés sem állt távol tőle, nemes érzelmeknek sem volt híján. Volt benne egyfajta pragmatizmus és belátás, illetve hűség és szeretet azok iránt, akikkel törődött – csak éppen ezekből az emberekből nem volt éppen olyan sok. Ezzel szemben Ford az évtizedek előrehaladtával egyre inkább saját képzetei, rögeszméi rabjává vált, amivel elpusztította a saját fiát, és kis híján az egész életművét. Ilyen szemszögből az amúgy számos jellemhibával bíró Ferrari mégis egy magasabb erkölcsi szintre kerül – csak közben mégis ott van az a hatalmas body count, ami a pályáját kíséri. Nehéz ügy.
Hiába ötszáz oldal, mégis még mindig azon morfondírozok, ki is volt Ferrari valójában? Autógyáros? Ez érdekes módon Enzo életében olyannyira mellékszerepet játszott, hogy maga Yates is alig-alig emlékezik meg az utcai modellekről – szóval akit elsősorban a közúti Ferrarik érdekelnek, annak ez a könyv egyáltalán nem ajánlható. Legendás versenyző? Hiszen azt még ő maga is bevallja, hogy annak legfeljebb középszerű volt. Mérnök? Ehhez képzettséggel nem rendelkezett, és a Scuderia technikai kiválóságát Jano, Colombo, Lampredi és a többiek biztosították. Showman? De hát milyen showman az, aki még csak meg sem jelenik a show helyszínén? Menedzser? No, itt már talán közeledünk az igazsághoz, de itt meg az ember eszébe ötlik, hogy mennyire lagymatag módon használta ki a hírnevében rejlő üzleti lehetőségeket az ötvenes-hatvanas években, és mennyire ragaszkodott az elavult módszerekhez és technikai megoldásokhoz.
Igazából – talán egy kicsit mindegyik. És azt hiszem, pont ez adta a kivételességét. Illetve, elképesztő céltudatossága, amivel a semmiből tudott olyan birodalmat teremteni magának, ahol egyeduralkodó tudott lenni.
*Mind a mai napig úgy emlegetik, hogy a „Commendatore,” pedig ha hinni lehet a szerzőnek, ezt a fasiszta időkből származó megszólítást ő maga sem szerette és Mussolini bukását követően nem is használta, és inkább az ingegnere, vagyis „mérnök” titulust követelte meg magának.
