Földburok 75% 49 csillagozás

Régen olvastam ennyire fantáziadús alkotást, amellyel Aldiss bemutatja az eljövendő Földet. A növényvilág veszi át az uralmat, az emberek degenerált csoportocskákat alkotnak csak, s növény – és rovarvilág ellen a túlélésért küzdenek. De nincs igazán történet, s nincs egy hős sem, akivel azonosulni tudnék, pedig mekkora lehetőséget teremtett ez a burjánzó dzsungel… Sajnálom! 

Megint csúcsra járatott fantáziával megkomponált környezetet alkotott Aldiss. Érdekes az egész felvetés még ha kissé földtől elrugaszkodottnak tűnik is (haha traverzikák), hogy a megemelkedett sugárszint miatt a növények veszik át az állatok helyét. Nem gondoltam volna, hogy egy olyan könyv amiben ekkora szerepet játszanak a növények ennyire érdekes legyen. Az egész elképzelt flóra (és némi fauna) sokszínű, vibráló ráadásul ennyire élettel teli írást régen nem olvastam. Ettől függetlenül nagyon nehéz volt elképzelni azt, hogy a növényvilág idáig fejlődhet (és ennyire állatokhoz hasonlatos formákat vehet fel) valamikor a távoli jövőben. Éppen ezért többször is átfutott az agyamon, hogy talán jobb lett volna, ha nem a Föld a történet helyszíne hanem egy idegen világ. Máskor meg pont ennek az ellenkezője jutott az eszembe, úgyhogy ebben a kérdésben nem jutottam dűlőre. Maga a történet nem túlságosan kidolgozott és ez talán abból adódik, hogy (legalábbis ha minden igaz) annak idején folytatásokban jelent meg a The Magazine of Fantasy & Science Fiction magazinban (és kapott Hugo-díjjat 1962-ben) és talán nem is egyszerre írta meg az egész történetet (Megjelenés: Hothouse 1961 február; Nomansland 1961 április, Undergrowth 1961 július; Timberline 1961 szeptember; Evergreen 1961 december). Akárhogyan is volt nekem egy felvillanyozó sci-fi élményt nyújtott és arra jutottam, hogy valahol Iain M. Banks könyvei között kell keresni a Földburok örökösét.

Zseniális világalkotás, de borzalmas regény. A távoli jövő élővilága, a növényvilág továbbfejlődése valami olyanná, amit mi már szinte nem is tudunk növénynek tekinteni, hihetetlen fantáziáról tanúskodik. De az elbutult, gyermeteggé vált emberiség – valljuk be: beszélő majmok hordája – egyszerűen nem tud olyan főhőst szolgáltatni, akivel a legkisebb mértékben is azonosulni lehetne. Ha valakit csak egy kicsit is irritáltak a Sötét éden szereplői, az kb. a tizedik oldal után szöges bunkóval verné agyon ezeket a figurákat. A történet pedig lényegében abból áll, hogy mennek és csodálkoznak.

Régi adósság volt ez az olvasás, mert valamikor évekkel ezelőtt abbahagytam már. A könyv elejét olvasva nem is tudtam miért, hisz egy gazdag fantáziával létrehozott jövőbe csöppentem, ahol az emberek a tápláléklánc legalján állnak.

A növényzet ugyanis annyira elburjánzott és továbbfejlődött, hogy teljesen átvette a dominanciát az emlősöktől. Ebben a világban, ahol bármikor bármi a halálodat okozhatja, követhetjük végig egy csapat ember útját a lombkoronaszint közepétől egészen a Holdig. És nagyjából itt kezdődnek a bajok is. Kezdve azzal, hogy egyik szereplő sem kedvelhető (nem is emlékszem a szereplők nevére, ami nálam azért elég ritkán esik meg…), és folytatva azzal, hogy történetről nem is nagyon lehet beszélni. A szereplők csak sodródnak az árral, és igyekeznek életben maradni. Főszereplőt nem is említenék, mivel a könyv során kb 3 nézőpontot is vált az író.

Nem is szaporítanám a szót, mert őszintén szólva nem ér annyit a könyv, a legjobb szívvel is csak erős közepes. Ha nem lett volna benne annyi jó ötlet a növényvilág fejlődésével kapcsolatban, akkor talán fél csillagot érdemelne.

A Földburok, 1962 Hugo-díjas novellafüzére rendkívüli elrugaszkodottsággal bír, a Földön játszódik, viszont 2 milliárd évvel a jövőben. Egy mindenfelé burjánzó, komplex növényvilág uralja az egész bolygót, az emberiség több fajra tagolódott, s együttesen jellemzi mindannyiukat a degeneráció. A devolúció összeköti őket, viszont egymástól morfológiailag különbözőbbek nehezen lehetnének.
Ahogy olvassuk a regényt, észrevehetjük, hogy története épphogy csak van, inkább egy világbemutató, és annak elég jó. Emellett a végén azért megjelenik a távlati elképzelés is, ami bár nem világmegváltó ötlet, nekem tetszett.
Annak ajánlom a regényt, aki egy könyv erejéig a kreativitást és az eredetinek tetsző ötleteket részesítené figyelemben. Nekem például különösen tetszett az, hogy bár Aldiss egy növények dominálta világot mutat be, érdekes módon nem a természetbarátság és más releváns elfogultságok mozgatták.

Számomra kicsit túl sok volt a zöldség. S itt nem a könyv borítójára gondolok – ami szinten zölden virít –, hanem a mindenen túlburjánzó természetre, de magára a történetre is.
Kezdetben még lehetőséget láttam, arra hogy egy izgalmas regényt fogok olvasni, de aztán – ahogy haladtam előre a történetben – egyre inkább felismertem, hogy ez nem így lesz.
Nem sok értelmét láttam a különféle fejlettségi stádiumban levő lények megjelenítésben. Inkább azt éreztem, hogy valami olyasmivel akar a szerző meglepni, ami még a korábbi oldal világán is túlmutat. A furcsaságok halmozását éreztem. Emberek, akik már nem emberek, növények, akik már nem a növények tulajdonságaival bírnak és állatok, akik túlmutatnak az állati tulajdonságokon.
Eléggé zavart, hogy bizonyos dolgokat újra és újra ismételt a szerző: pl. hogy mely állatok maradtak fenn és miért, vagy a Nappal kapcsolatos történések.
A szereplők közt sem láttam a nagy összhangot, ami szerintem egy ilyen világban létfontosságú lett volna. Jöttek-mentek, aztán ha valaki útközben lemaradt, elragadták stb, akkor hát ez volt az Út (ennek kellett történnie).
Nem lett a szívem csücske ez a könyv.

Érdekes, igazi mindfuck sztori egy lehetetlennek tűnő, nagyon távoli jövőből.

nagyon érdekes, egy egészen fantasztikus világot tár elénk, de valahogy nem éreztem teljesnek magát a regényt.

Aldiss egy elképesztően jól kitalált világot ír le, érdekes fajokkal és történettel. Ugyanakkor ezt csak amolyan külső szemlélőként lehet befogadni, hiszen mind a növények, mind a hibrid és manószerű emberek már teljesen elrugaszkodnak bármitől, ami nekünk ismerős, így a beleélés is jóval nehezebben megy. Ráadásul sok helyen a történetvezetés is lassú, és nem mindig a leírások miatt, ami nem tesz neki jót. Ennek ellenére érdemes elolvasni, mert elég különleges alkotás.

Nem rossz, de Aldissnak a Helliconia-trilógia az igazán nagy műve. Azt inkább ajánlom.