Trillió ​éves dáridó I-II. 18 csillagozás

A science fiction története
Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II. Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II. Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II.

Frankensteintől ​Frank Herbertig, a Szép új világtól és az 1984-től a csillogó, színes borítójú folyóiratok tucatjaiig, a Csillagok háborújától a kiberpunkig, és még sorolhatnánk… A tudományos-fantasztikus irodalom évtizedek óta idegen bolygókra tett utazásokkal, dimenziókon túli, vagy elveszett világokkal, utópiákkal, géplényekkel és értelmes földönkívüliekkel izgatja olvasóinak képzeletét.
A sci-fi mára minden más irodalmi műfajnál változatosabbá és gazdagabbá vált, s olyan kiváló szerzőket adott az emberiségnek, mint Isaac Asimov, Ray Bradbury, Philip K. Dick és Robert A. Heinlein, miközben a műfaj képi világából merített látványvalóság a huszadik század vizuális tapétájává változott, s megjelent a videójátékokban, környezetünk hi-tech formatervezésű tárgyaiban egyaránt, létrehozva valamiféle mindent elborító nosztalgiát az elveszett jövő iránt.
A Trillió éves dáridóban Brian Aldiss, Nagy Britannia legismertebb sci-fi írója, e rendkívüli jelenség legelső, mindmáig… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1986

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A sci-fi klasszikusai

>!
Cédrus / Szukits, Szeged, 1994
638 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429751 · Fordította: Nemes Ernő
>!
Cédrus, Budapest
640 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429778 · Fordította: Nemes Enikő

Enciklopédia 3


Kedvencelte 3

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II.

A sci-fi története, vagy amit akartok…

Ez a kronologikus sci-fi történeti áttekintés (mert tanulmánynak nem nevezném) mostanra, 30 évvel a megírását követően, már tényleg szinte semmilyen szempontból nem releváns írás, és már a megírásakor is erősen konzervatívnak – sőt, bizonyos témákat tekintve szemellenzősen vaskalaposnak – számított.
S talán nem is baj, ha néhány hozzám hasonló régi SF bolondon kívül nem is veszi a kezébe már senki…

Mindenekelőtt azért, mert olyan, de olyan $@!% fordításban, olyan ócska korrektúrával jött ki ez a két kötet, hogy nem csak égnek állt tőle a hajam, de megőszült, kihullt, majd újra kinőtt, de csak azért, hogy ki is téphessem kínomban.*
Gyakran voltam bizonytalan, hogy amikor halvány gőzöm sem volt, hogy Aldiss mégis mi a francról beszél, az vajon az író vagy a fordító hibája. S bár volt egy olyan határozott gyanúm, hogy sokszor maga a szerző sem tudta, hogy mégis mi a lótüdőt akar mondani, de hogy a fordítónak halvány lila dunsztja sem volt róla, arra mérget veszek.
Miközben becsülettel igyekeztem átrágni magam a könyvön, arra gondoltam, hogy Aldiss, ha tudta volna, hogy milyen összegányolt módon adták ki a kedvenc gondolatainak gyűjteményét, igencsak elkeseredik, és nyilván a sci-fi ellenes összeesküvést kiáltott volna.
De ha a minősíthetetlen kiviteltől eltekintünk, akkor is súlyos problémák vannak a könyvvel.

Kezdjük a tematikával, amelynek a leginkább pontos meghatározása a science-fiction változásának kronológiai áttekintése, mivel azonban Aldiss minden, csak nem tárgyilagos, ezért mindenképpen hozzá kell tenni, hogy mármint úgy, ahogy ő látja.
Azzal nyitja a könyvet, hogy megpróbálja a kedvenc zsánerét definiálni, megtalálni a kezdetét, s aztán végigkövetni a fejlődésének, változásának útját, ami dicséretes elhatározás, de mivel rohadtul nem következetes, eléggé lukra fut a próbálkozása. Alaptézise, hogy a sci-fi nem zsáner, hanem kifejezési forma, és ezzel szerintem beleesik egy olyan csapdába, amiből egyszerűen nem bír kikecmeregni, hiszen így bizonyos tematikák – pl. az utópia és disztópia – szerinte nem sci-fik, míg hagyományosan nem sci-finek tekintett műveket (Robinson Crusoe – WTF?) minden további nélkül oda sorol. A mágikus realizmust sem tekinti sci-finek, ami rendben is van, de Borgess szerinte sci-fit írt. A Mitágo erdő vagy épp a Gloriánna pedig nem fantasyk, mert van mondanivalójuk. Az én agyam meg ledobja az ékszíjat.

Egy zsánerben dolgozó, sikeres és nemzetközileg is elismert írótól nehéz elvárni, hogy teljesen tárgyilagos legyen, és még nyilvánvalóbb, hogy én sem vagyok teljesen komplett, hogy egy ilyen címmel bíró kötettől objektivitást reméltem, de azért még így is meglepett, hogy mennyire hemzsegett a szubjektív, és meglehetősen sommás egy-két mondatos megállapításoktól (lásd még: elhunyt és kortárs írók fikázása) a kötet. Az hagyján, hogy ez minden, csak nem elegáns, vagy szimpatikus, de az esetek 90%-ban simán csak el kell fogadnunk ex cathedra kijelentésként, hogy XY író művének nincs ereje, sekélyesek az irodalmi eszközei, a karakterei laposak, a történet unalmas és hasonlóak.
Továbbá már a kezdet kezdetétől zavart, hogy Aldiss mennyire nem bír következetes maradni: néha egy egy regényről vagy szerzőről oldalakon keresztül beszél, egyébként meg két mondatban elintéz másokat és gyakran még találgatni sem nagyon tudtam, hogy most akkor ezzel mit is akart közölni…
Azon már, hogy a fantasyt következetesen és végig fitymálja, és azoknak a szerzőknek a fantasy műveit, akik mindkét zsánerben maradandót alkotnak, vagy meg sem említi, vagy alkalmi kilengésnek, esetleg anyagi érdekből/népszerűség hajhászásból elkövetett gyengeségnek állítja be, már meg sem lepődtem.

Összességében meg kell állapítanom, hogy ez is olyan könyv, ami nem véletlenül került fel a https://moly.hu/polcok/pillanatnyilag-jo-otletnek-latszott polcomra, és csücsült ott évekig, mint ahogy oka van annak is, hogy a Pestre költözésemet követően legalább 10 évig elő sem került egy doboz aljáról.
És talán jobb lett volna, ha ott is marad…

* Nem túlzok. Ilyenek vannak benne, hogy „szóprocesszor”, meg „hatalmi fantasy” meg a „fantasy”, kifejezés meghagyása, amikor egyértelműen a fantáziáról volt szó a szövegben. Egyébként teljes oldalak voltak, ahol csak a szavakat lehetett érteni, de a mondatok jelentését már csak találgattam.

3 hozzászólás
marschlako>!
Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II.

A csillagozásnál minden bosszúságom ellenére nem vettem figyelembe a magyar kiadás szépségeit, mivel ez a zseniálisan sokoldalú alkotás nem érdemel öt csillagnál kevesebbet. De nem is mehetek el emellett szó nélkül, ezért először is szeretnék megemlékezni arról a csodálatos (gondolom) szerkesztői húzásról, hogy az összes végjegyzetet a második kötetben helyezték el. Igen, az első kötetéit is. Ráadásul itt a végjegyzetek gyakran fontos kiegészítő információkat tartalmaztak – s nem csupán pl. forrásmegjelölések kerültek bele –, így az első (ráadásul terjedelmesebb) kötet olvasásakor mindkettőt kézben kellett tartania az embernek. Szóval az általam fő olvasási időszaknak számító békávézás ki lett zárva. A másik a rengeteg magyartalanul benne maradt mondat, nevek és évszámok elgépelése (pl. George MacDonald 1985-ben biztosan nem írt már semmit), ami az érhetőséget – és az élvezhetőséget – erősen lerontotta. A magyar címek sem egyeztek meg mindig, pl. Gregor Samsa történetének magyar címe nem Metamorfózis (ilyen címen nem találtam fordítását, a molyon sincs, bár ettől persze még létezhet ilyen, de már az én időmben is Az átváltozás cím alatt tanították a középiskolában, ami pedig még e kötet fordítása előtt volt).

De ezzel szerencsére le is tudtam a negatívumokat. Mert maga a dáridó rendkívüli alapossággal és szakértelemmel – s legalább ennyire szubjektíven értékelve, ítélve – nézi végig a science-fiction történetét. Bár e szubjektivitás akár nagyon zavaró is lehetett volna, hiszen néha neves szerzőkbe is páros lábbal száll bele, engem mégsem zavartak Aldiss sommás véleményei spoiler: természetes, hogy nem mindenben egyezik meg az ízlésünk. Nekem sem tetszett Aldiss minden regénye (noha több is kedvencem lett, pl. Helliconia, Amíg világ a világ). Ami pedig különösen levett a lábamról, azok a magyar vonatkozások: szóba kerül Babitstól A gólyakalifa, Karinthytól az Utazás Faremidóba és a Capillaria; de felbukkant Bartók Béla és A kékszakállú herceg vára is. Egy végjegyzetében Kuczka Péternek mond köszönetet a magyar irodalom jeles alakjainak megismertetéséért.

Teljességgel megdöbbentő, hogy a Faremido a maga kifinomult, korai robotábrázolásával nem vált széles körben ismertté és kedveltté. Karinthy műve szatirikus technikai utópia, még sincs párja. Philip K Dick robotjai a szolasziknak csak vidéki rokonaik lehetnek. – írja. Szégyellem, még nem olvastam Karinthy e művét, de most már mindenképpen el fogom.

Különösen szerettem még a korai előfutárokról szóló részeket, ahol nem csupán olyan jól ismert művek jelentek meg, mint a Frankenstein Mary Shelley-től, vagy Wells művei, hanem kevéssé ismert, s nem feltétlenül angolszász alkotók is felbukkantak. A korai időszak mellett érdekes volt olvasni, kiket emelt ki a (neki) kortárs alkotók közül, akik többsége ma már valóban a sci-fi fő áramlatába tartozik, bár persze előfordult az is, hogy jóslataival mellényúlt.

Senki ne számítson könnyű olvasmányra, de szerintem bőven megéri a ráfordított időt.

12 hozzászólás
Spaceman_Spiff IP>!
Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II.

Talán ez az a könyv, amit életemben a legtöbbet forgattam. A második részt szereztem meg előbb, azt oda-vissza legalább tízszer olvastam, persze sokszor csak egy-egy részt vettem elő, aztán az első kötet is csatlakozott hozzá pár évvel később.
Ugyan mai szemmel látni, hogy sok minden történt az elmúlt 29 évben (mondtam már, hogy majdnem egyidős vagyok a könyvvel?), mégis alapmű magyar nyelven, ami az SF történetet illeti. Az általa felemlegetett művek és szerzők mutatják meg, milyen lemaradásban is volt (van?) a sci-fi könyvkiadás idehaza (persze utópisztikus álom, ha azt hisszük, mindent ki lehet és kell is adni). Gyerekkoromban legalább annyira izgalmas volt egy-egy regény rövid ismertetése, mintha egy 200 oldalas regényt olvastam volna el. Sci-fi lexikális tudásom jelentős részét ebből a két kötetből szereztem.
Mai fejjel is csak ajánlani tudom mindenkinek, aki magyar nyelven szeretne olvasni a sci-fi történetének fontos műveiről és irányzatairól, remekül összefoglalja, milyen kulturális változások alakították az SF-et egészen a nyolcvanas évek közepéig. És bár itt-ott picit talán pontatlan és vitába is lehet szállni vele, azért mégis egy olvasmányos műről van szó. Sajnos a magyar kiadás korrektúrája hozza a kilencvenes évek „színvonalát”, ezt kénytelenek vagyunk elfogadni.
Aki részletesebb ismertetésre vágyik, az itt olvashat tőlem a könyvről:
http://fictionkult.hu/cikk.php…

UPDATE 2017.09.17.

Még mindig egyetértek a fent leírtakkal. De tény, hogy mindkét kötetet egyben még sosem olvastam, csak most. Így nem tűnt fel, mennyire tömény is ez a hétszáz oldal. Különösen ebben a kiadásban.
Beszéljünk először erről. A problémák ott kezdődnek, hogy az első kötet végjegyzeteit is a második kötet végére tenni a legrosszabb ötlet volt. (Pláne mert anno a második kötet hónapokkal később jelent meg!) Viszont ez még (?) megbocsájtható. A fordítás és a szöveggondozás már nem. A fordító csapnivaló munkát végzett, félrefordítások, sőt, konkrétan értelmezhetetlen mondatok is akadnak a könyvben. Még ahol a mondatok rendben is lennének, a köztük lévő koherencia valahogy nem érződik. Arról nem is szólva, hogy a dátumok elírása és az, amikor két szerzőt összehasonlít és felcseréli a nevüket totálisan alkalmatlanná teszi a könyvet a célja beteljesítésére. Én elhiszem, hogy a fordító mára megbecsült, és a szerkesztőként feltüntetett Trethon Judit elismerést vívott ki magának korábban, de ez ebből a kiadványból nagyon nem látszik. (A fordítón kívül eleve szerintem mindenki más csak akkor látta már a szöveget, amikor kijött a nyomdából.)

Ami a könyvet illeti, mint említettem, elég tömény, ugyanis mint SF történet nem csak kronologikus név- és címsorolás, hanem kísérlet a tematika (műfaj? zsáner? kifejezésmód?) létrejöttének folyamatának, az azt ért hatásoknak, oldalhajtásoknak és minden aspektusának feltárására. Így aztán angolul sem lehet könnyű megbirkózni az első kötettel. Aztán persze amikor befutunk a XX. századba és az „Aranykorba”, akkor már könnyebb, mert az ember ezeket a neveket és címeket már hallotta. (Éppen ezért viszont a második kötet vége már csak szerzők sorolásává válik…)
Engem utólag meglepett, hogy Aldiss (és írótársa, Wingrove, akire szükség is volt ekkora adatmennyiségnél) nem csak történeti, de néha sarkos kritikai megítélésekkel is él. Ami nem baj, sőt, én kifejezetten jó dolognak tartom, mert ettől lesz élő és élvezetes a szöveg, még ha nem is értünk egyet Aldiss egyes megállapításával. Nem csodálom, hogy angol nyelvterületen is fontos könyvnek számított, ilyen átfogó képet a sci-firől nagyon sokáig nem találhattunk (és lehet még ma sem találnánk). Azt mondjuk sajnálom, hogy a művekből vett idézetek sokszor nem érték el a kívánt hatást, mert a fordítás megölte a stílusukat (rosszabb esetben az értelmüket).
Ahogyan @Noro is megemlítette, Aldiss íróként tekint az SF-re, ez sokszor érződik is nála. Engem a végére jobban zavart, hogy a kisprózáról teljesen elfeledkezik, holott egy nyolcvanas években feltűnt alkotóról sokkal többet elárultak volna a novellái, mint kiforratlan első regényei. És igen, a fantasy utálata és az, hogy nem világos, mit ért ezalatt, egy idő után zavaróvá válik.
És persze azért megmosolyogtató, Aldiss mennyi mindent nem látott előre. Pl. hogy Cardnak és Martinnak nagyobb hatása lesz, mint sok általa kiemelt szerzőnek, vagy hogy hová nőtték ki magukat egyes, itt éppen csak megemlített alkotók.
Illetve azért ez mégis egy harminc éves mű, nincs benne az a sok változás, amit a kilencvenes és kétezres évek hoztak (űropera és hard SF megújulása, a weird, az internet hatása a fandomra, az eszképizmus, a retro, a filmek hatása, egyes témák szinte teljes eltűnése az írott sci-fiből [pl. zsugorodás] stb.).

Mindent összevetve, hibáival és csapnivaló magyar kiadásával együtt továbbra is egy fontos könyvnek tartom, amit tényleg érdemes elolvasni (inkább angolul), ha átfogó képet akarunk nyerni a science fiction történetéről. (És bármennyire is lehengerlő a szerzők tudása és intellektusa, nagyon fontos, hogy ne mindig hallgassunk Aldissra inkább a saját megérzéseinkre ;) )

6 hozzászólás
Noro P>!
Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II.

Rendkívül nehéz olvasmánynak találtam Aldiss (és Wingrove) elemzéseit. Amikor – néhány éve – Adam Roberts: Science Fiction-jét olvastam, akkor a szöveg minden „szakmaisága” ellenére is könnyen ráhangolódtam a szerzőre. Világosak voltak a szempontjai és az értékrendje. A Dáridóban viszont ez a legkevésbé sem működött. Gyakran nem értettem, milyen alapon nyilatkoztatja ki ezt vagy amazt az állítását. Egy példa: rejtély számomra, mi alapján választja szét az SF-et és a fantasyt! A megértést még az is nagyban akadályozta, hogy Aldiss alapvetően íróként gondolkozik. És mint ilyen, inkább szeret zengzetes irodalmi stílusban fogalmazni az egyszerű és tárgyilagos helyett. Jellemző rá, hogy olyan költőien magyaráz, mintha egy zen buddhista szerzetes koanok segítségével tanítaná a kvantummechanikát. Lehet, hogy igaza van, csak tolmács, bitte!

Amiben a könyv rendkívül erős, az a történelmi összefüggések és eszmei áramlatok kimutatása. Meglepett például, hogy az első kétszáz oldalon még szinte el sem jutottunk a XX. századig. Az SF elődeivel tényleg lenyűgöző munkát végzett. (Bár a híres polémiát illetően – SF-e a Frankenstein – nem győzött meg teljesen, de kétségkívül feldobott néhány érdekes gondolatot, amelyek ismeretében újra kéne olvasnom a szóban forgó művet.) Kevésbé tudom javasolni azoknak, akik a kívánságlistájukat bővítenék általa. Az a „közismert tény”, hogy Aldissnak szinte minden szerzőhöz van egy-két rossz szava: nos, ez tökéletesen megfelel a valóságnak. Kívánságlista szűkítésre ellenben kitűnő – rengeteg klasszikusról le tudná beszélni a (nálam) befolyásolható(bb) olvasót :D

A magyar kiadás igénytelenségét sajnos nem lehet eléggé kihangsúlyozni. Neveket cserél fel, évszámokat ront el, jegyzeteket félrehivatkozik, de komplett értelmetlen mondatokat is találhatunk benne. Ráadásul a Cédrus kiadó mintha következetesen, mindig a lehető legkevésbé hozzájuk illő méretben adta volna ki a könyveit. A Dáridónak például olyan széles, könnyen lapozható, (és ha leteszed, nyitva maradó) enciklopédiának kellett volna lennie, mint amilyen formában az Atlantiszi táncosnőt vagy az Előjáték az Alapítványhoz-t kihozták. (Az utóbbiak ellenben nyugodtan jöhettek volna ebben a zsebkönyv formában, ami a Dáridó olvasását olyan idegőrlővé tette.)

Márta_Péterffy P>!
Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II.

Nem tudok sokat hozzátenni a korábbi értékelésekhez, nekem azért érdekes volt elolvasni.
A sok hiba ellenére kifejezetten tetszett a sci-fi „őskora”, valamint a Mary Shelley és H. G. Wells életéről szóló rész.
Összességében megadom a 4 csillagot, és örülök, hogy molytársak ajánlották ezen összefoglaló munka olvasását, mostanában újra megszerettem a sci-fit!

blianhun>!
Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II.

Nem volt érdekes, nem volt objektív, nem lett egy polcról bármikor lekapható lexikonszerű alapmű, pedig erre számítottam, ezt vártam.
Magáról miért nem írt? A többieket hibáztatni könnyű. BWA semmivel sem jobb náluk.


Népszerű idézetek

Noro P>!

Lehet, hogy a kilencvenes években az írók számára kötelező lesz aláírni egy tizenöt kötetes szerződést, mielőtt még egyetlen szót kiadnak tőlük.

II. kötet 449.o (Gyűlöletem tárgya: a csillagok - a hetvenes évek felé hajózva)

2 hozzászólás
Noro P>!

Kérj meg bárkit, aki felszínesen ismeri a science fictiont, hogy nevezzen meg négy modern írót, s a válasz szinte biztosan Asimov, Clarke, Heinlein és Herbert lesz.

II. kötet 461.o (Hogyan legyünk dinoszauruszok: hét túlélő)

Kapcsolódó szócikkek: Arthur C. Clarke · Isaac Asimov · Robert Heinlein
12 hozzászólás
Noro P>!

Lehetséges, hogy éppen ezért olvassuk elsősorban a science fictiont: a kérdések miatt. A válaszok folyton ostobák, unalmasak.

II. kötet 431.o (Gyűlöletem tárgya: a csillagok - a hetvenes évek felé hajózva)

Noro P>!

Asimov a kezdetektől fogva élőbbnek mutatta be a robotokat, mint az embereket

II. kötet, 565. oldal (jegyzet az I. kötet 10. fejezethez)

Noro P>!

Ha nem is Verne találta fel a science fictiont, ő volt az első, aki anyagilag jól profitált belőle, és már ez is valami. És volt az első és utolsó, akit ezért a pápa megáldott.

I. kötet 124. oldal (A gázlángtól megvilágosult faj: Viktoriánus víziók)

1 hozzászólás
Márta_Péterffy P>!

Az utolsó szerző, akit meg kell neveznünk,mert a science fiction mezsgyéjére tévedt, a félelmetes Jack London (1876-1916). Van valami megnyerő ennek az autodidakta írónak az élettörténetében….

I. kötet 181.oldal

Márta_Péterffy P>!

Az alvást ebben a förtelmes világban időpocsékolásnak tartják, ezért aztán a gyerekeket éjszakánként leckékkel tömik, a felnőtteket pedig-milyen nyomorult dolog!-a napilapok híreivel.

I. kötet 247-248. oldal

Márta_Péterffy P>!

Az erények,amik Wellst az utódai és Verne fölé emelik, három pontban foglalhatók össze. Először is örökölt valamit Swift kutató szelleméből: a kutatás tárgya pedig mindig is a tudomány volt. Ebből származik a másik két erény: Wells azon képessége, hogy a világot tisztán olyannak látja, amilyen(ami nem jelenti azt, hogy más világokat nem lát ugyanilyen tisztán); és hogy egész életében kerülte a főhősök alapos kimunkálását, akikkel az olvasó kritikátlanul azonosítaná önmagát, s ezzel a karakter veszítene a történet szempontjából fontos jelentőségéből.

I.kötet 144.oldal

marschlako>!

A buborék a hetvenes évek végén pukkant ki és az új írások piaca drámai módon és hirtelen csökkent. Az is vita tárgyát képezheti, hogy a hetvenes évek annak is tanúja volt, amint a regény, mint SF kifejezési forma kiszorította a novellát. A nyolcvanas években, mint azt látni fogjuk, a regényformát látszólag kiszorítja a trilógia. Lehet, hogy a kilencvenes években az írók számára kötelező lesz aláírni egy tizenöt kötetes szerződést, mielőtt még egyetlen szót kiadnak tőlük.

449. oldal

Márta_Péterffy P>!

Életének legtermékenyebb éveiben számos vicc volt forgalomban Wallace-ról. Angliában a húszas évek második felében a Biblia után ő volt a legolvasottabb.

I.kötet 185.oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Alan Moore: A teljes Watchmen
Jodi Taylor: Mi baj történhet?
George Orwell – Fido Nesti: 1984
Alan Moore: Watchmen – Az Őrzők
George Orwell: 1984
Aaron Dembski-Bowden: Az első eretnek
Gareth Roberts – Douglas Adams: Shada
Jasper Fforde: Egy regény rabjai
John Marrs: The One – A tökéletes pár
Douglas Adams: Vendéglő a világ végén