„Az érzés, amikor Brian Staveleytől olvasol: nem tudod eldönteni, ki a rosszabb, egy megvilágosodott zen buddhista, vagy a szenvedés és a fájdalom istene.” – írtam twitteren Brian Staveleynek.
„Még a szenvedés isteneinek is megvan az értelme” – felelte erre Brian Staveley.
Nos, most ezúton is üzenem neki, hogy rájöttem a titkára: ő Meshkent, a szenvedés istene, és rájött, hogy sokkal több embernek a szívét tudja összetörni íróként, mint a testét hadvezérként, szóval profilt váltott. Szerintem ő mond tollba George R. R. Martinnak is. Miközben tartja neki az ajtót. <wink>
Legalábbis én nagyon sírtam.
Az első kötetről azt írtam, kicsit olyan videojátékos behatású a sztorija, meg hogy klasszikusabb vonalú fantasy. Staveley pedig fogta magát, és egy elegáns lépéssel átlépett a fantasyn.
Mindhárom kötet ugyanis egy-egy nagy revelációval zárul. Az első kötetben megtudjuk, ki a császár gyilkosa. Ez elég fantasy. A második kötetben… nagyon spoileres lenne, ha elárulnám, de elég fantasy (olvassátok el, most jön ki magyarul is). A harmadik kötetben pedig az derül ki, mi az utolsó halandó kötelék… és már megint sírok. Elég rágondolni.
Nem tudom, hogy csinálta, de Staveley minden giccs nélkül egy olyan gyönyörű, alapvető emberi igazságról rántja le a leplet, ami itt van az élet minden percében, és (talán pontosan a folytonos jelenléte miatt) mégse tudatosodik bennünk. Mindezt ráadásul egy fantasy trilógiában, amiben minden második oldalon bazi nagy madarak hátáról leugráló elit tengerészgyalogosok hentelnek, a legszimpatikusabb szereplők is tucatszámmal küldenek akasztófára embereket, és időről időre ádáz késelős szexekben szerepelnek kezdeményező félként.
Na ez a munka. És megcsinálta.
Az igazi erőssége számomra a karakterekben és a köztük levő kémiában rejlik. Olyan elvetemült párosításokban rakja őket össze, hogy az hihetetlen – az embert elkapja a Heroes III-féle „csak még egy kört” érzés, mindig csak még egy oldalt akarsz olvasni belőle, hátha találkozik végre X és Y és megőrülsz, hogy találkozzanak, mert kettejük LEHETSÉGES párbeszéde sokkal érdekesebb annál a ténynél, hogy három óra múlva kelned kell.
És ilyen nagy találkozásokból bőven hagyott a záróepizódra. Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: elvadul kettral árulók és hűnek megmaradt társaik, szenvedésistenek és érzelemmentes csestriim halhatatlanok, zen-szerzetesek és a már említett szado-isten…
De a kedvenceim még mindig a halálisten, Ananshael papjai. Ezek valami olyan eredetiek és lazák, hogy csak kamilláztam.
Situation A:
X: – Sajnálom, hogy amikor megmentettetek minket, sok paptársatok meghalt.
Shael pap: – Ja, azok a rohadt mázlisták! Előrementek találkozni az istennel!
Situation B:
X: Ne fussunk előre, ott lenyilazhatnak minket!
Shael pap: FUCKING YESS <előrefut>
Situation C:
X: Mi lesz most velünk?
Shael pap: Hát, vagy átadunk titeket az istennek (értsd: kampec), vagy segítünk hazajutni.
X: Mi dönti el, melyik?
Shael pap: Nos, kiülök erre a mérlegre a semmi fölött. Látod azt az ellensúlyt ott? Az egy víztartály, lefelé sókupakkal. Egy hétig itt maradok, ha addig kiolvad a só, és leesek és meghalok, akkor segítünk hazajutni.
X: És ha túléled?
Shael pap: Akkor átadunk az istennek.
X: De miért?…
Shael pap: … Nem mindegy neked, hogy most halsz meg vagy negyven év múlva?
X: Nem.
Shael pap: De miért?…
Situation D:
X: Ha most támadunk, jó eséllyel mind meghalunk.
Shael pap: TÁMADJUNK AKKOR MOST
X: Na de… akkor veszítünk!
Shael pap: DE LEGALÁBB MEGHALUNK!
Ezeknek tök mindegy, ki, csak valaki haljon meg. Mindegy, hogy ők, vagy sem, csak legyen halál. Csodálatos egy társaság. (És a következő Staveley-regény, a Skullsworn köztük játszódik majd… nos, finoman szólva is nagyon várom!)
Újra és ismét ki kell emelnem azt a tényt is, hogy ez a könyv olyan szinten szépen van megírva, hogy ha nem lennének a bazi sasokról ugráló tengerészgyalogosok, nyelviségét tekintve minden feltűnés nélkül beilleszthető lenne a Hemingway-W.H.Auden-Beat-generáció tengelybe. Emellett úgy akciódús, hogy nem szenved hiányt leírásokban és lelki vívódásban, és vice versa: nem hánysz port a leírásoktól és a szereplők belső világától.
Az olyan csajokért meg, mint Gwenna („You’re a feisty bitch, I give you that”), a Jabba-size maffia vezérnő Kegellen (állandó epitethon ornansa a „The Unkillable Bitch”), Nira vagy Annick, medál jár, nem is pirospont. És hát meg kell említeni Tristét is, akire az áldozat szerepét osztotta a világ (meg az apja… meg kb. mindenki más). Azt hiszem, manapság, amikor az „erős női karakter” hívószó és előny, igazán bátor dolog áldozatszerepű nőt írni… aki nem mellesleg erős női karakter. :D De van olyan, hogy hiába vagy erős, mégis áldozat leszel. És ez ismét egy fontos lecke, amit Staveley nem tagad el.
Összességében még két kívánságot írnék le, aztán befogom.
Egyrészt, szeretnék olyan világban élni, ahol rengeteg olyan jó író van, mint Brian Staveley.
Másrészt, ha csak fele annyira megtanulok írni valaha, mint ő, boldog hópiheként olvadok el.