The ​Last Mortal Bond (The Chronicle of the Unhewn Throne 3.) 7 csillagozás

Brian Staveley: The Last Mortal Bond Brian Staveley: The Last Mortal Bond

The climactic third and final novel in the Chronicle of the Unhewn Throne
The trilogy that began with The Emperor's Blades and continued in The Providence of Fire reaches its epic conclusion, as war engulfs the Annurian Empire.

The ancient csestriim are back to finish their purge of humanity; armies march against the capital; leaches, solitary beings who draw power from the natural world to fuel their extraordinary abilities, maneuver on all sides to affect the outcome of the war; and capricious gods walk the earth in human guise with agendas of their own.

But the three imperial siblings at the heart of it all--Valyn, Adare, and Kaden--come to understand that even if they survive the holocaust unleashed on their world, there may be no reconciling their conflicting visions of the future.

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Tor Books, New York, 2016
640 oldal · keménytáblás · ISBN: 9780765336422 · Illusztrálta: Richard Anderson
>!
Tor Books, New York, 2016
898 oldal · ASIN: B00WR9L08I

Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

Disznóparéj_HVP IP>!
Brian Staveley: The Last Mortal Bond

„Az érzés, amikor Brian Staveleytől olvasol: nem tudod eldönteni, ki a rosszabb, egy megvilágosodott zen buddhista, vagy a szenvedés és a fájdalom istene.” – írtam twitteren Brian Staveleynek.
„Még a szenvedés isteneinek is megvan az értelme” – felelte erre Brian Staveley.
Nos, most ezúton is üzenem neki, hogy rájöttem a titkára: ő Meshkent, a szenvedés istene, és rájött, hogy sokkal több embernek a szívét tudja összetörni íróként, mint a testét hadvezérként, szóval profilt váltott. Szerintem ő mond tollba George R. R. Martinnak is. Miközben tartja neki az ajtót. <wink>
Legalábbis én nagyon sírtam.
Az első kötetről azt írtam, kicsit olyan videojátékos behatású a sztorija, meg hogy klasszikusabb vonalú fantasy. Staveley pedig fogta magát, és egy elegáns lépéssel átlépett a fantasyn.
Mindhárom kötet ugyanis egy-egy nagy revelációval zárul. Az első kötetben megtudjuk, ki a császár gyilkosa. Ez elég fantasy. A második kötetben… nagyon spoileres lenne, ha elárulnám, de elég fantasy (olvassátok el, most jön ki magyarul is). A harmadik kötetben pedig az derül ki, mi az utolsó halandó kötelék… és már megint sírok. Elég rágondolni.
Nem tudom, hogy csinálta, de Staveley minden giccs nélkül egy olyan gyönyörű, alapvető emberi igazságról rántja le a leplet, ami itt van az élet minden percében, és (talán pontosan a folytonos jelenléte miatt) mégse tudatosodik bennünk. Mindezt ráadásul egy fantasy trilógiában, amiben minden második oldalon bazi nagy madarak hátáról leugráló elit tengerészgyalogosok hentelnek, a legszimpatikusabb szereplők is tucatszámmal küldenek akasztófára embereket, és időről időre ádáz késelős szexekben szerepelnek kezdeményező félként.
Na ez a munka. És megcsinálta.
Az igazi erőssége számomra a karakterekben és a köztük levő kémiában rejlik. Olyan elvetemült párosításokban rakja őket össze, hogy az hihetetlen – az embert elkapja a Heroes III-féle „csak még egy kört” érzés, mindig csak még egy oldalt akarsz olvasni belőle, hátha találkozik végre X és Y és megőrülsz, hogy találkozzanak, mert kettejük LEHETSÉGES párbeszéde sokkal érdekesebb annál a ténynél, hogy három óra múlva kelned kell.
És ilyen nagy találkozásokból bőven hagyott a záróepizódra. Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: elvadul kettral árulók és hűnek megmaradt társaik, szenvedésistenek és érzelemmentes csestriim halhatatlanok, zen-szerzetesek és a már említett szado-isten…
De a kedvenceim még mindig a halálisten, Ananshael papjai. Ezek valami olyan eredetiek és lazák, hogy csak kamilláztam.

Situation A:
X: – Sajnálom, hogy amikor megmentettetek minket, sok paptársatok meghalt.
Shael pap: – Ja, azok a rohadt mázlisták! Előrementek találkozni az istennel!

Situation B:
X: Ne fussunk előre, ott lenyilazhatnak minket!
Shael pap: FUCKING YESS <előrefut>

Situation C:
X: Mi lesz most velünk?
Shael pap: Hát, vagy átadunk titeket az istennek (értsd: kampec), vagy segítünk hazajutni.
X: Mi dönti el, melyik?
Shael pap: Nos, kiülök erre a mérlegre a semmi fölött. Látod azt az ellensúlyt ott? Az egy víztartály, lefelé sókupakkal. Egy hétig itt maradok, ha addig kiolvad a só, és leesek és meghalok, akkor segítünk hazajutni.
X: És ha túléled?
Shael pap: Akkor átadunk az istennek.
X: De miért?…
Shael pap: … Nem mindegy neked, hogy most halsz meg vagy negyven év múlva?
X: Nem.
Shael pap: De miért?…

Situation D:
X: Ha most támadunk, jó eséllyel mind meghalunk.
Shael pap: TÁMADJUNK AKKOR MOST
X: Na de… akkor veszítünk!
Shael pap: DE LEGALÁBB MEGHALUNK!

Ezeknek tök mindegy, ki, csak valaki haljon meg. Mindegy, hogy ők, vagy sem, csak legyen halál. Csodálatos egy társaság. (És a következő Staveley-regény, a Skullsworn köztük játszódik majd… nos, finoman szólva is nagyon várom!)

Újra és ismét ki kell emelnem azt a tényt is, hogy ez a könyv olyan szinten szépen van megírva, hogy ha nem lennének a bazi sasokról ugráló tengerészgyalogosok, nyelviségét tekintve minden feltűnés nélkül beilleszthető lenne a Hemingway-W.H.Auden-Beat-generáció tengelybe. Emellett úgy akciódús, hogy nem szenved hiányt leírásokban és lelki vívódásban, és vice versa: nem hánysz port a leírásoktól és a szereplők belső világától.

Az olyan csajokért meg, mint Gwenna („You’re a feisty bitch, I give you that”), a Jabba-size maffia vezérnő Kegellen (állandó epitethon ornansa a „The Unkillable Bitch”), Nira vagy Annick, medál jár, nem is pirospont. És hát meg kell említeni Tristét is, akire az áldozat szerepét osztotta a világ (meg az apja… meg kb. mindenki más). Azt hiszem, manapság, amikor az „erős női karakter” hívószó és előny, igazán bátor dolog áldozatszerepű nőt írni… aki nem mellesleg erős női karakter. :D De van olyan, hogy hiába vagy erős, mégis áldozat leszel. És ez ismét egy fontos lecke, amit Staveley nem tagad el.

Összességében még két kívánságot írnék le, aztán befogom.
Egyrészt, szeretnék olyan világban élni, ahol rengeteg olyan jó író van, mint Brian Staveley.
Másrészt, ha csak fele annyira megtanulok írni valaha, mint ő, boldog hópiheként olvadok el.

28 hozzászólás
Noro P>!
Brian Staveley: The Last Mortal Bond

Nem szeretném még egyszer elsütni a “csiszolódó trón” poént, de állítom, hogy Staveley minden egyes könyve egy lépcsőfokkal jobb az előzőnél. A kezdeti erőlködés után a trilógia befejező része már egy kőkemény, izgalmas és elgondolkodtató, modern fantasy regény lett.

Az egymás ellen forduló főhősök, a háborúba süllyedő birodalmak és az emberen túli lények évszázados intrikái végre mind beértek és remek sztorit építettek fel maguk köré. A hullák hullanak, a hősök kifordulnak magukból, a hangulat mindvégig sötét és kegyetlen. A trónörökös-palánták és a kommandós ifjoncok egyaránt nagyon szépen kikupálódtak, az ember el sem hinné, hogyan bénázták végig A császár pengéit. Csatlakoznom kell azokhoz, akik szerint Gwenna, a robbantós kettral-lány lett a legjobb főhős, de végre a Malkeniánoknak sem kellett szégyenkezniük, mindhárman komoly meglepetéseket tartogattak. (Nagyon találó volt a Bolha megjegyzése: “néha össze kell törni valamit, hogy lássuk, mi rejtőzik benne” – Staveley pedig összetörte őket rendesen, hogy meglássuk.) Végül a halál-imádók szektája (igen, rájuk még várt egy nagyszabású vendégszereplés) is sokkal érthetőbb lett, és ebből következően az a fene nagy lazaságuk is sokkal szórakoztatóbbá vált. Ezek után mondja nekem valaki, hogy a világteremtésnek nincs szerepe a karakterek megformálásában!

A csestriimek némiképp másnak bizonyultak, mint amire számítottam, de amit Staveley az istenekkel művelt, az valami egészen zseniális. Már eleve az is remek ötlet, ahogy az istenek és emberek viszonyát felépítette, szöges ellentétben a fantasyben megszokott iránnyal (az istenek itt nem manifesztációi, hanem forrásai mindannak, amit képviselnek). Ezek az istenségek ráadásul egyszerre emberiek és szörnyetegek, és ez a belső ellentmondás meghökkentő következetességgel mutatkozik meg végig a könyvben. Megjelennek a valóság szubjektív rétegei is, amelyek szintén az istenekben tükröződnek, és kis gondolkodás, na meg a sorok között olvasás után akár egészen átértelmezhetik a mitológia valóságmagvát. A homéroszi, a lovecrafti és a buddhista mentalitást így összeegyeztetni egyetlen kozmológiába nem kis teljesítmény. Ráadásul mindezzel nem csak a trilógia világát színesítette, de az emberi lények pszichológiájába is beleásta magát. Nagyon leegyszerűsítve értelem és érzelem csap össze a világuralomért a végső csatában, de ennél persze jóval bonyolultabb a helyzet, a teljes kifejtés pedig ott lőne le spoilereket, ahol talán a legkevésbé lenne szabad: a regény filozófiai hátterében.

Két problémát említenék meg ezek után. A kisebbik az, hogy a sztoriban mindenki hihetetlenül mocskos szájú. És még csak nem is túl kreatívan azok. Staveley ugyan kitalált két új káromkodást, de még ezzel is alig duplázta meg a repertoárját. Komolyan mondom, hogy a magyar anyanyelvű olvasó számára az angol nyelv három legfurább tulajdonságának egyike az, hogy mennyire nem lehet rajta jól káromkodni. Hogy a fűzfánfyütyülő rézangyalát a körösztanyja térde kalácsának!

A nagyobbik probléma pedig igen egyszerű: ezt a könyvet kétszáz oldallal rövidebben is el lehetett volna – el kellett volna – mesélni.

Hanna IP>!
Brian Staveley: The Last Mortal Bond

Ez aztán befejezés volt a javából, és a legjobban (túl a nem csekély izgalmakon) azt élveztem, hogy itt az eposzi cselekmény végeredményben egy filozófiai alapkérdés óriásira nagyítása, a karakterek és események pedig az egymással szembeállított tételek. Mennyiben határozzák meg az emberi mivoltunkat az érzelmeink, mennyire maradhatunk emberek nélkülük? Szükségünk van-e fájdalomra, örömre, szeretetre? Más fajnak tekinthető-e az, aki ezekre képtelen, és vajon tökéletesebb vagy tökéletlen?

Az alapkérdések boncolgatása mellett pedig dübörög a cselekmény is, a karakterek lépten-nyomon új információkra bukkannak, vagy új mintázatban kombinálják a már ismerteket, így válik letehetetlenül bonyolulttá a dinamikájuk. Nehéz eldönteni, ki áll a jó oldalon, vagy hogy hány oldal is létezik egyáltalán. Kifejezetten okos fantasy, szeretem az ilyet, most nehéz eldönteni, ez volt-e az elmúlt év legjobb fantasyje, vagy a Baru Cormorant. (Vagy esetleg az új Hobb, amit még nem olvastam.)

4 hozzászólás
Gaura_Ágnes IP>!
Brian Staveley: The Last Mortal Bond

Nagyon szép lezárás. „Sajnos” annyira logikusan, minden részletet átgondolva íródott a trilógia, hogy logikus volt számomra: nagyon másfelé nem mehet el a történet. Ezért az a fajta csattanó, ami másik két kötet végén jelentkezett, elmaradt, de ennek ellenére minden szempontból kielégítő módon sikerült összefésülni a történetet. Bravo.

1 hozzászólás
Szentinel>!
Brian Staveley: The Last Mortal Bond

Sok minden együtt jár az öregedéssel és a tapasztalattal. Minél többet olvasol, annál jobban látod, hogy meddig tart a befogadóképességed. Ezért húzom a számat, mikor a kezem közé kerül egy kortárs fantasysorozat. Adott egy ígéretes nyitókötet, mely ígéretet az utolsó részre sem lesz váltják be. Ez elég sok kortárs fantasyre elmondható. Nagyon kevés igazán megnyerő, befogadó sorozatot olvastam mostanában. És nem tudom eldönteni, hogy én vénültem-e meg, vagy tényleg be nem váltott ígéretek halmaza lett a kortárs fantasztikum? A Csiszolatlan trón krónikája egy olyan széria volt, amire @Disznóparjéj_HVP hívta föl a figyelmemet, még a magyar megjelenés előtt. Ahogy felvázolta az egészet, az alapján szimpatikusnak tűnt. Pár évvel később kölcsön adta a könyveket, melyeket most el is tudtam olvasni. Hálás vagyok érte. Minden jó szándék ellenére, a könyvsorozat nem nőtt közel a szívemhez.

A Császár pengéi sem volt már tökéletes, de nagyon ígéretes volt. Izgatottan vettem kézbe a következő könyvet. Aztán unottan tettem le. Kb. ugyanazt kaptam. Semmi fejlődést nem tapasztaltam az írótól, és ez a harmadik részre is vonatkozik. A cselekményvezetés ugyanaz a tempójú mindhárom könyvben: jó kezdet, hullámzó/kifejezetten unalmas jelenetek, felpörgő befejezés. Tisztára úgy éreztem magam, mint amikor Az idő kerekét próbáltam elolvasni. Szerencsére Staveley emberkímélőbb, mint Jordan, és sok dolgot jobban is csinál nála. De sehol nincs egy David Gemmellhez képest. A főszereplők közül mindhárom mutatott potenciált, de végül egyik sem nőtt hozzám. Egyiknek sem szurkoltam. Ellenben a mellékszereplők elvitték a hátukon az egész sorozatot. Inkább olvastam miattuk a könyveket, és szerintem erre az író maga is rájött. Ezért is hagyott ilyen nagy teret Gwennának. Az ő karakterén sokkal jobban érződött a megtett út hatása, mint Valynen, Kadenen és Adarén, akiket inkább megtört a sok tragédia, nem pedig megerősített. A hősnek induló szereplőkből klasszikus antihősöket csinált az író. Akik hiába játszanak főszerepet, mellékszereplőkké satnyultak a valódi mellékszereplők ragyogásában. A befejezés pedig nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet. Max. megkönnyebbülést, hogy „na, ezen is túl vagyok”. Ami azért szomorít el, mert nagy reményeket fűztem a szériához.

Éppen ezért nem is tudok sok mást írni róla. Brian Staveley-t nem tartom tehetségtelen írónak. Képes izgalmas harcjeleneteket írni, ki tud találni érdekes karaktereket, képes szépen írni és jó ötletei is akadnak. Ám ez nem bocsátja meg a könyvek túlírtságát, a cselekmény dagályosságát, a rosszul terelt főszereplőket és a folytonos érzést, hogy ő valakire ezzel a szériával nagyon hasonlítani akart. De arra jó volt, hogy segítsen tisztázni, hogy milyen fantasyket nem szeretnék olvasni. Elegem volt az ármánykodásokból, elegem volt a hősiességet nélkülöző, magukba forduló főszereplőkből és a világukat rendesen ki nem bontó, egyedinek egyáltalán nem nevezhető szettingekből. Elég volt a mizantrópiából. Legalábbis egyelőre. Talán épp ez a bajom a kortárs fantasyvel. Túlságosan a képedbe akarja tolni a valóságot úgy, hogy igazából fel sem néz a hibátlanul kék égboltra. Mert amíg süt a nap, és kék az ég, a remény addig el nem vész.

Vannak halhatatlan történetek, melyeket újra és újra elő lehet venni. Ám a Csiszolatlan trón krónikája nem tartozik közéjük.

Bartalos_Nikoletta>!
Brian Staveley: The Last Mortal Bond

Pontosan ilyennek kell lennie egy nagyon jó trilógia befejező kötetének!

Ami kicsit szívfájdalmam, hogy ugyan szépen le van zárva a történet, de azért az író ad magának egy nyúlfarknyi esélyt, hogy még tudja folytatni valahol.


Népszerű idézetek

Noro P>!

“Sometimes you need to break a thing in order to see what’s inside it.”

Chapter 28

Noro P>!

“It is difficult to hear a thing when your ears are filled with your own words.”

Chapter 22

Noro P>!

“It is a meager freedom that leaves no scars.”

Chapter 19


Hasonló könyvek címkék alapján

Brandon Sanderson: Rhythm of War
Brian McClellan: Promise of Blood
John Gwynne: The Shadow of the Gods
Michael J. Sullivan: Age of War
Jennifer L. Armentrout: A Kingdom of Flesh and Fire
Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses
Jenn Lyons: The Memory of Souls
N. K. Jemisin: The Fifth Season
Andrzej Sapkowski: Baptism of Fire
Peter V. Brett: The Core