Értékelések 7

ujhelyiz P>!
Brian Staveley: The Emperor's Blades

A világot egykor emberhez hasonlóan kinéző, de érzelmekre képtelen lények uralták – akik utódjai, az emberek érzelmi kötődését konkrétan kipusztítandó gyengeségnek értékelték. Az emberek lázadása őseik ellen mostanra a múlt hományába veszett. Ebben a világban az emberek leghatalmasabb birodalmának császára ármány áldozata lesz, és három kamasz gyerekének a szemszögéből követjük az eseményeket.

A trónörökös Kaden egy világtól majdnem teljesen elzárt kolostorban próbálja meg a érzelemmentességből származó trükköket megtanulni, aminek elsajátításához mesterei mindenféle kínzásnak felérő próbatételnek teszik ki. Ezzel szemben Valyn a császárság elit katonaságában, a Kettral osztagnak a tanonca, ahol a tanítás során mindenféle halálos próbának vetik alá, miközben egy versenytárs kadét folyamatos a porba próbálja döngölni az önbecsülésével együtt. Ehhez képest a idősebb nővérük a Birodalom pénzügyminisztere lett, és próbálja apja halálának körülményeit kezelni, többek között ügyészi szerepben a gyilkossággal vádolt főpap tárgyalásának (elvégre ehhez pontosan az a tudás kell, mint a pénzügyekhez). A képzése kegyetlen volt, hiszen megtanították neki, hogy ő sosem ülhet a Birodalom trónjára, de bármikor férjhez adhatják politikai célokból – mást viszont nem tudunk meg róla, gondolatmenetéről, inkább csak az öccseire fókuszáltunk.

A legnagyobb gondom a három szállal az volt, hogy nagyjából annyira volt kifinomult, mint az előző bekezdésemben elrejtett szarkazmus – a két fiúnak a képzése alapvetően az addig döngöljük a földbe, amíg össze nem törik vagy meg nem erősödik elv mentén zajlott, és erre a részre oldalak százai mentek el. Ezzel szemben a legidősebb nővér története izgalmasabbnak ígérkezett az első pillanattól kezdve, de gyakorlatilag teljesen el lett hanyagolva – érdekesen ellenpontozva azt a szövegben kifejtett gondolatot, hogy a szöveg szerint a női egyenjogúság hiánya probléma.

És ezt nagyon sajnálom, mert az alapötlete az érzelmek és a hideg gondolkozás között kellően izgalmas lehetne, a helyszínek, vallások, szituációk és a világban is bőven van ötlet, amiket kifejtve tényleg nagyon jól is elsülhetett volna (alapvetően ezek az aspektusok fél-egy csillag között emeltek az értékelésén a könyvnek), de egyszerűen frusztráló volt a hosszú-hosszú oldalakon keresztül olvasni, hogy a hőseink nem tudnak semmit, mert a felnőttek nem mondanak el nekik semmit, mindenféle látszólag értelmetlen feladattal kell foglalkozniuk, és közben még a kamaszkor fő gondjaival is szembesültek. Így viszont csak egy tucattörténetnek tudom betudni…

Gaura_Ágnes IP>!
Brian Staveley: The Emperor's Blades

Az epikus fantasyt tényleg csak akkor tudom élvezi, ha rohadt jó, főleg ha a humor nem alapkelléke a szövegnek. (Azért mondjuk felröhögtem rajta egy párszor, mert mindenki a trón körül pörög, és sokszor kerül elénk drámai pillanatokban az alapkívánság, hogy „sit the throne”, amit én rendszeresen „shit the throne”-nak olvastam. Hát, végül is, mindkettő a trónolás utáni vágyról szól.)
Ez egy trilógia első kötete, és még nem is látjuk igazából, miről szól, de az utolsó oldalakon rádöbbenünk, hogy ami itt végig egy átlagon felül megírt, elsősorban a világépítésben remekelő fantasynek tűnik, az valójában ugródeszka egy sokkal komolyabb, (vallás-)filozofikus fantasy felé. Nem tökéletes az arányait tekintve, a három testvér nem egyforma hangsúllyal lép a történetbe, de ennek ellenére öt csillag, mert tökéletesen elvégzi a feladatát, és a végén tud olyat dobni, ami miatt azonnal a következő kötetre veted magad.

Bartalos_Nikoletta>!
Brian Staveley: The Emperor's Blades

Hm… semmi kiemelkedő nincs benne, de valahogy mégis jobb, mint átlagos. A könyv első 2/3-a nem tartalmazott túl sok izgalmat, de az utolsó 1/3-ad volt annyira jó, hogy nem tettem le addig, amíg el nem olvastam.
Jöhet a következő kötet. :)

Hirdetés
Three>!
Brian Staveley: The Emperor's Blades

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Hiába ír a szerző jól, ha a történet a 300. oldalnál kezdődik és a karakterei ostoba papírmasék.

A összes nő plaything, még a hercegnő is ágyba bújik apja gyilkosával, mert ő az uralkodó pengéje. Az író nem is foglalkozik a lánnyal! Hiába van a fővárosban, ahol megölték az apját az árulók! Ő csak egy nő, nem örökölhet. A testvérei sem aggódnak érte, Miért is fáradna bárki is egy hercegnő megölésével?! Állítólag okos, de összefekszik azzal az emberrel, aki 8 éve még ismeretlen volt, most meg az apja halála után, ő irányít mindent, míg Kaden haza nem jön. A fickó csak egy ostoba katona, a stratégián kívül semmihez sem ért, legalábbis mindig azt mondja:)

A másik két testvér sem jobb!

-Valyn, megtudja, hogy az apja érte küldte a testőreit, hogy kimenekítsék, mert már nem biztonságos a Kettral közt. Mit csinál?
-Semmit!
-Megtudja meghalt az apja. Mit csinál?
-Semmit!
-Megpróbálják megölni többször is! Mit csinál?
– Talán nem nehéz kitalálni, mert a könyv 300. oldaláig NEM CSINÁL SEMMIT!

Tudja, hogy veszélyben a testvére, de nem próbálja megmenteni a könyv végéig! „ A boldog vég nem jöhet el a történet közepén.” /Peter S. Beagle: The Last Unicorn/

Az író a könyv 300 oldalát a katonai és kolostori kiképzés kegyetlenkedéseire pazarolja. Szánalmas. A könyv 3/4-e a felkészítéssel telik, amiből már mindenkinek kijutott más könyvekben!

Valyn megpróbálja megtalálni ki lehet benne az apja elleni merényletben,
közben aggódik a testvéréért,
megpróbálja felszedni a gyerekkori barátnőjét,
megpróbálja megtalálni egy örömlány gyilkosát,
DE LEGFŐKÉPP KÉSZÜL A VIZSGÁRA! UTÁNA MEG…, NEM, NEM MEGY MEGMENTENI A TESTVÉRÉT, AZ URALKODÓT, AKI ÉLETVESZÉLYBEN VAN, HANEM ÚJABB KIKÉPZÉSEK VÁRNAK RÁ! EZÚTTAL CSOPORTOSAN! Yeah! Olyan izgi, újabb gyakorlatok…

A csapatépítés, a csúcs-szuper különleges osztag 8 éves kiképzése során kimaradt, így magányos farkasokból kell majd összehoznia Valynnak az ütőképes csapatát pár hét alatt:D Ami alatt kiderül, ha eddig nem jöttél volna rá, a srác egy lúzer, mindent csak megpróbál..,de a kitűzött célok elérésére, már nincs elég agyi kapacitása. Majd 300 oldal elteltével végre leül a csapattársaival beszélgetni, és minden rejtély varázsütésre megoldódik. Az igazság deus ex machina szerűen összekovácsolja őket, hogy aztán Valyn a halálba vezesse őket. Mikor végre elindul csapatával, több mint 2 hónappal az apja halála után, hogy megkeresse védtelennek hitt testvérét, az új uralkodót…. a végén a szerzetes öccsének kell megmentenie őket (a legjobb kiképzést kapott, gyilkosoknak kiképzett csapatot),aki életében nem kapott harci kiképzést. Igen, tényleg ilyen szánalmasak! És fogadni mernék, hogy pár kötet múlva ők mentik meg a világot!

Kaden, az uralkodó, aki az elmúlt 8 ÉVET! fazekassággal és festéssel töltötte. Nem tanult kungfut, vagy jógát, még meditálást sem! A királyság irányításáról mit sem tud, intrikákhoz sem ért. Mindössze a világ megmentésére készítették fel, egy több ezer éve halottnak hitt ellenség ellen. Logikus. A kolostori élet unalmas. Egy rejtélyes állat öli a kecskéket, hátha ez feldobja a történetet. A z első szerzetes halálát követően, az örököst használják csalinak, a veszélyes bestia elkapására. Mert miért is ne!!! Amúgy 300 oldalon keresztül nincs egy értékelhető nyom vagy feltevés sem a bestiáról, csak hogy okosabb. mint a szerzetesek.

A nők játékszerek! Itt a bizonyíték! Kaden, apja halálának alkalmából kap egy nőt!
Habár egy szexuális szolgáltatásokat ellátó szerzetesrend tagja (bordély), még szűz. Amint kettesben maradnak ledobja a ruháját, és ráveti magát a szerzetesrendben nevelkedett fiúra!:D :D.D:D:D :D.D:D:D :D.D:D:D :D.D:D:D :D.D:D:D :D.D:D:D :D.D:D:D :D.D:D:D :D.D:D

Itt a részlet:
There was nowhere to go, nothing to turn to except that enormous bed. Triste froze just inside the door, but he did his best to appear casual, approaching the mattress, running his hands over the cashmere blankets gingerly.
“Well,” he said, “at least it’s big.…”
Triste did not respond.
Kaden turned, casting about for one of Heng’s jokes to ease the tension, but all thought of joking vanished when his eyes fell on her.
She stood trembling just inside the door, her dress pooled on the carpet at her feet. She wore nothing beneath. Involuntarily, almost instinctively, Kaden drank in the sight of her: slender legs, satin skin, the full curve of her breasts. In Annur, outside the temple of Ciena, stood a marble statue of the goddess herself, the incarnation of physical perfection, the apogee of human pleasure. He had overheard men joking about that statue, about what they’d like to do with the goddess if they could get her alone, and on one outing, Kaden and Valyn had spent some time furtively staring at the idol, intrigued by a beauty they could only just apprehend. Compared to Triste, however, the marmoreal curves and elegant proportions seemed awkward, almost misshapen.
He groped for the Shin exercises he had spent so many years mastering, exercises that would cool the heat and bring reason to the chaos cluttering his mind. It was no good. Triste was slender, fragile even, but that fragility drew him with more force than knotted cord, and for the space of a few heartbeats, he was frightened of himself, frightened of what he might do to her. He tried to avert his eyes, but he could no more look away than he could stop his own heart.
Suddenly, with a small cry in the back of her throat, Triste threw herself at him, propelled, he realized, by wine and fear rather than lust. She crashed awkwardly into his chest, knocking him backward, and they collapsed on the bed in a tangle of limbs. Kaden tried to pull away, but she clung to him, desperately ripping at his robe.
“Wait,” he pleaded, trying to calm the girl without drawing attention from beyond the insubstantial canvas walls of the pavilion. “Stop!”
The words only spurred her frenzy. Each year, Kaden helped to tie goats for shearing and slaughter—and each year, he found himself shocked by the strength in the body of an animal driven to panic. That same panic had seized Triste, and for several heartbeats she overpowered him, driving him down and backward despite his greater height and weight. Her hands around his wrists might have been manacles, for all his ability to break her grip. She’s stronger than I am, he thought, amazed even in the midst of the contest. Then something seemed to snap in the girl. She fought still, but the impossible power had gone, and Kaden was able to subdue her at last. When he finally managed to extricate himself, he looked down to see her violet eyes welling with tears.
“We must,” she sobbed. “We must. We must!”
“Must what?” Kaden asked, although he had a pretty good idea already. “We don’t have to do anything,” he added quickly.
Triste shook her head so violently, he thought she might hurt herself. “They told me,” she cried. “They told me we must.”
Kaden stood quickly, straightening his robe about him and turning to examine one of the priceless tapestries hanging from the wall. It depicted a battle, he realized gradually, some sort of conflict between gorgeous men and women, half naked but wielding long spears against ranks of foes in drab, gray armor. He bent all his energy to the study of the weave, the alternation of color and pattern, using the focus to still his pulse, slow his breath, relax … everything, and after a long, awkward minute he was able to look back at Triste. She was crying softly.
“They may have said we must,” he began, trying to put more resolve into his voice than he felt, “but they also told me that I’m the Emperor, and as your Emperor, I command you to put on some clothes.”
It was a ridiculous commencement of his imperial prerogatives, but he had to start somewhere. He risked a glance over his shoulder and saw that she had ignored him, wrapping her naked body tightly into a ball instead. So much for the irresistible heft of the Emperor’s decree, he thought to himself.
“He said that you would want to,” she moaned, hugging her knees to her chest in a way that covered her breasts but accentuated … other things. Kaden quickly looked away again. “He said if you didn’t want to, that it was my fault. Now they’ll kill her,” she choked. “They’ll turn her out of the temple and she’ll die.”
In spite of himself, Kaden turned back to her, curious and disturbed.
“They’ll kill who?” he asked carefully. “Who is threatening to kill whom?” As he spoke, he picked up one of the blankets folded at the foot of the bed and hastily draped it over her shivering form. Huddled under the fabric, cheeks streaked with tears, she suddenly looked like the frightened girl that she was. “You can tell me,” he added gently.
Triste shook her head miserably, but met his eyes for the first time, her face filled with blank resignation. “My mother,” she responded when the sobs had subsided enough to allow her to speak. “Tarik said if I didn’t lie with you, he would see that my mother was turned out of the temple and forced to earn her living as a common whore.”
“What temple?” Kaden asked, anger slowly replacing the confusion inside him. “Who is your mother?” He remembered Adiv’s mocking smile at dinner, the smugness with which he had presented Triste as Kaden’s “gift.” Sanlitun may have promoted the man to the Mizran rank, but Kaden didn’t intend for him to stay there long if this was how he treated innocent girls.
“Louette,” Triste responded. The shuddering fear had gone out of her, replaced by a deep, unplumbed grief. “That’s my mother’s name. She’s a leina.”
Kaden stared. The leina were the high priestesses of Ciena, women trained since childhood in the arts of pleasure, all the arts of pleasure. “Stuck-up, too-good whores,” Akiil called them, but he was only half right. The leina did trade their skills for money, but they had no more in common with the whores of Akiil’s Perfumed Quarter than a two-penny fishmonger did with the Vested merchants of Freeport.
The leina were a religious order. Like the Shin, they spent their time in study, exercise, and prayer, but unlike the monks, they would have scoffed at the never-ending rigor of the vaniate. Ciena’s priestesses were devotees of pleasure. They spent their days and nights studying dancing, fine wines … and other, more alluring arts. The richest men spent princely sums to share the company of a leina, even for a single night, such princely sums, in fact, that Ciena’s temple in Annur boasted nearly as much gold, marble, and silk as the Dawn Palace itself.
Regardless of the wealth lavished upon them, however, the women owed their devotion to the goddess they served rather than to the men who paid so richly for their attentions. There were rules governing the behavior of the leina, observances to be paid, holidays to be observed, tradition to be respected. A man could not simply arrive at the temple, toss a jingling sack of Annurian suns on the counter, and demand to be served. It didn’t work like that, at least not in the stories Kaden had heard. Even Emperors owed respect to the handmaids of a goddess.
“Adiv can’t do that,” he said. “He might be the Mizran Councillor, but he’s not in charge of Ciena’s temple.”
“He can,” Triste insisted, nodding vigorously. “You don’t know him. He can.” She sat up on the bed, hugging the blanket tightly to her chest.
“Well, I’ll see that he doesn’t,” Kaden replied firmly. “It’s as simple as that. I’ll just see that Louette, that your mother isn’t harmed.” The words sounded confident as they left his lips, and he dearly hoped they were true.
For the first time, Triste regarded him with what might have been hope. It was buried deep beneath fear, suspicion, and doubt, but it was there. Kaden’s heart warmed at the sight.
“How did Adiv … find you?” he asked slowly.
A cloud passed over Triste’s face, but she answered readily enough. “I grew up in the temple. My whole life, I lived there.” With a sweep of her fingers she brushed back her black hair, revealing the necklace tattoo. At least, it looked like a tattoo, but Kaden had never seen work so delicate.
“What is it?” he asked.
“Goddessborn,” she replied.
Kaden shook his head at the unfamiliar word.
Triste continued, “My mother always says, ‘Men want the bliss without the burden.’ The ones who come to the temple are always rich, and they pay well, but they have names and estates. They have their own proper children to think of.”
Kaden thought he heard a note of bitterness there, but she continued without dropping her eyes.
“The leina are careful—my mother taught me all the herbs and potions—” She colored, then rushed ahead. “Even though I haven’t needed them, she taught them to me, just to be sure. Anyway, even if you’re careful, sometimes things happen, sometimes a man gets one of the leina with child. Then the woman has a choice—she can kill the baby or mark it as goddessborn.” She touched the tattoo at the base of her neck again, as though assuring herself it was still there.
Kaden had some idea where this was going; it made perfect sense when you thought about it.
“The goddessborn belong to Ciena. We can never own anything, never inherit anything, never lay claim to our fathers’ names. Most of us don’t even know who our fathers are.”
She shrugged, a frustrated, girlish gesture that seemed somehow incongruous after her matter-of-fact description of the political realities underlying her station.
“So,” Kaden pressed gently, “Adiv came to the temple looking for a—” He was about to say “gift” but changed his mind at the last moment. “—for a leina, and you were the one he chose.”
“No. Well, yes.” Triste bit her lip. “But I’m not a leina. My mother never wanted me to enter the service of the goddess.”
“But you were raised in the temple,” Kaden replied, confused.
“She raised me in the temple because there was nowhere else, but she always said that if I studied hard and made myself into a proper lady—” She paused and looked down at the blanket wrapped around her, as though remembering her nakedness for the first time. “If I made myself into a proper lady,” she persisted, her voice cracking just slightly, “my father might take me in. Not as his daughter,” she rushed on, as though frightened Kaden might reprimand her for the thought. “He wouldn’t have to acknowledge me ever, but as one of the ladies of his court, maybe a handmaid or something.”
It seemed an unlikely proposition to Kaden. Bastards were dangerous business, even if they were girls, even if they were tattooed girls. A young woman as beautiful as Triste would have dozens of suitors, and if one of them married her and then realized she was the daughter to some sort of potentate …
“I studied the low arts at the temple,” she continued, oblivious of his thoughts, “but my mother refused to have me inducted into the high mysteries.”
“The high mysteries?” Kaden asked, intrigued.
Triste colored once more. “The arts of bodily pleasure,” she responded, eyes downcast. “All girls in the temple learn the low arts—dancing, singing, all of that—but you can’t be a leina without years studying the high mysteries. My mother says you can sing yourself hoarse—that’s not what the men pay for.”
“So you haven’t done … this … before?” Kaden asked, cursing himself silently for his clumsiness.
Triste shook her head. “No. My mother never wanted…” She trailed off, staring at her hands as though she had never seen them before. “No.”

Fundy>!
Brian Staveley: The Emperor's Blades

Hú, hát ez a könyv nagyon kellemesen felpörgött a végére! Pedig a könyv feléig folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ugyan mitől vannak úgy elájulva az emberek, de miután Kaden szála beindult, már minden a helyére zökkent. Most meg már úgy olvasnám a második részt. A három szereplő közül szerintem egyértelműen Kaden története volt a legjobb, örültem, hogy a könyv második felére mintha a hangsúly is rá helyeződött volna Valynról, aki ellenben a leggyengébbre sikerült. Az ő igencsak érdektelen edzéseiből én faragtam volna, nem is értem, miért kellett annyi belőle a könyv elején, ez is az oka, hogy nem kaphatta meg az 5 csillagot, néha szenvedtem az ő részei miatt az olvasással. A 3. szereplő, Adare politikai szála is jól sikerült, engem az sem zavart, hogy sokkal kevesebb helyet kapott, mint a testvérei, bár lehet, ez azért volt, mert ő volt a legkevésbé szimpatikus. Mindenesetre ez egy nagyon-nagyon jó fantasy, alig várom a 2. kötetet, és hogy többet megtudhassak a Csestriimről.

Disznóparéj_HVP IP>!
Brian Staveley: The Emperor's Blades

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Ez egy kiemelkedően jó fantasy regény, olyan bátor megoldásokkal és döntésekkel az író részéről, hogy csak na. Igyekszem nem spoilni, úgyhogy nem árulom el, de bizony időnként történnek olyan dolgok, hogy az ember el se hiszi. :)

Kezdjük azzal, ami fájt kicsit: folyamatosan egy érzés motoszkált a fejemben: én ezt a könyvet már… nem, nem olvastam, hanem végigjátszottam. A The Elder Scrolls IV: Oblivionban már megmentettem egy több kontinensre kiterjedő birodalmat a térkapukat zárva tartó császár halála után a világot elöntő ősi lények karmaiból, méghozzá a fia segítségével, aki történetesen szerzetes volt. Nos, itt is hasonlóan indul a történet – de mindenkit megnyugtatok, a sztori se nem lopott, se nem érdektelen. De ha egymástól függetlenül Staveley és az Oblivion írói is kitalálták többé-kevésbé ugyanazt a sztorit, akkor viszont el kell gondolkodnunk a fantasy zsáner klisé-feltöltődése kapcsán…

Egy másik enyhén sajgó pont nekem a convenient időpontokban, hirtelen, a sztori szempontjából nagyon kényelmes időben történő rádöbbenések és események. Kicsit néha kilógott a tervezettség lólába – bár ezt a pontot tökéletesen elfedi a történet izgalom-faktora, szóval ez nem egy nagy probléma.

A regény világa kellőképpen érdekes, a cselekmény izgalmas, azonban a fő erőssége mégis a rendkívül igényes nyelvezet. Ez a könyv piszkosul szépen van megírva – egy jó fordító kezében hatalmasat fog szólni Magyarországon is, ebben biztos vagyok. Kétségkívül a klasszikusabb vonalú fantasy egy méltán nagy alkotása, még a fentebb említettek ellenére is.

4 hozzászólás
Hanna IP>!
Brian Staveley: The Emperor's Blades

Egykor szinte isteni képességű teremtmények, a csestriimek uralták a világot, akik gyakorlatilag örökké éltek, és gondolataik hideg tisztaságát nem torzították el az érzelmek. Aztán valami elromlott bennük. Gyermekeik között egyre többen érthetetlen, természetellenes viselkedést mutatnak: Szeretnek. Félnek. Gyűlölnek. Amit pedig a csestriimek nem bírnak megjavítani, azt elpusztítják, mielőtt a kór továbbterjedhetne.

A történet kezdőpontján a csestriimek réges-régen elbuktak, emberi birodalmak emelkednek fel és tűnnek el, az őrült mágus-királyok országainak romjain pedig már évszázadok óta töretlenül áll Annur Birodalma, melynek élén a fény istennőjének, Interrának kegyeltje, a (szó szerint) ragyogó szemű császár trónol. Akit azonban meggyilkolnak, és ezzel eldől egy évezredek óta épülő dominó első darabja.

Az első kötet még csak egy nagyívű epikus fantasy történet bemelegítője, amelyben mindazonáltal megvan a fordulatos és egyedi folytatás ígérete. A regény a császár három gyermekét követi. A három szál mindegyike bővelkedik meglepő fordulatokban, a nyomozás, a rejtély megoldása mindháromnak szerves része, ám nem a cselekmény az, ami a legérdekesebb a könyvben, hanem a világ, amelyet Staveley mögé rak és amelybe több szállal beleszövi az eseményeket. Annur és a környező birodalmak, a Shin kolostor szellemisége, a kettrall harcosok kegyetlenségre és hatékonyságra épülő közössége nem csupán egzotikus hátterek, hanem minden új információ, ami róluk kiderül, előrébb löki a cselekményt. A Shin szellemiség sem egyszerűen színesítő (írjunk buddhista epikus fantasyt!), hanem végül ez lesz az a szál, amelyik a cselekményt összeköti a több ezer évvel korábban élt csestriimek munkásságával.

A különböző közösségek és társadalmi csoportok eltérő gondolkodása, szokásrendszere sok ütközési pontot kínál, és ezeket a szerző ki is használja, míg végül maguk a testvérek is annyira különböző világok részeivé válnak, hogy esetleges találkozásukkor sem érthetik meg egymást, miközben alapvetően mind egy célért (Annur fennmaradásáért) küzdenek. A közös cél azonban korántsem jelent azonos eszközöket.

Bővebben: http://sfmag.hu/2014/09/29/brian-staveley-chronicle-of-…