Nem csupán csalódott, hanem rohadtul dühös is vagyok erre a könyvre.
Három alapvető dolog van, ami miatt le szoktam húzni egy könyvet: ha logikátlan a cselekmény, ha ostobák és hiteltelenek a szereplők, vagy ha a szöveg önmagában olvasmányként sem élvezhető.
Na, itt megkaptam mind a hármat.
Ez a regény ugyanis a plot hole-ok (van erre valami frappáns magyar kifejezés?) olyan végtelenül bosszantó sora, amiből egy másfél órás „How should have ended” epizódot össze lehetne rakni. Ráadásul – főleg Adere szálában – annyi, és olyan ordas nagy „véletlen” lendíti előre a cselekményt, aminek a tizede is megfeküdné a gyomromat.
A főszereplők pedig nem egyszerűen rosszul döntenek párszor (azt még simán tolerálom – főleg, ha ennek meg van a maga fájdalmas következménye), hanem folyamatosan a világ alapvetéseit, a megszerzett információkat és a saját jellemüket szembeköpve reagálnak mindenre. Gyakorlatilag a könyv összes éles helyzetében pont az ellenkezőjét teszik annak, amit tenniük kellene, fittyet hányva nem csak az ésszerűségre – amit még megértenék, végtére is sokszor cselekszik az ember ésszerűtlenül – hanem még azokra az alapvető érzelmi konstellációkra is, amelyek meghatározzák őket.
Minderre feltette a töviskoronát a magyar fordítás. Az egy dolog, hogy néhol fáradt, máshol pontatlan, és jó néhány fájó anglicizmus is bennmaradt a szövegben, de hogy a káromkodásokat ennyire ócskán és erőltetetten sikerült lefordítani, az már kib@szottul idegesítő volt. Az angol eredetiben is vannak trágárságok, de ott belesimulnak a szövegbe, itt viszont olyan, mintha egy 15 éves suttyó a B kategóriás akciófilmekből és a falusi nagyapjától hallott dumákkal próbálna menőzni, és ez engem folyton kidobott a szövegből.
A Császár pengéi, minden kisebb hibája ellenére kimondottan kellemes olvasmány volt, amely azzal kecsegtetett, hogy a folytatásokban még magasabb szintre emeli a tétet.
Ott ugyanis kaptunk három gyökeresen különböző neveltetésű, de hibáikkal együtt is elfogadhatóan árnyalt karaktert, és az ő egész hitelesen felépített mikrokörnyezetüket, továbbá számos egész érdekesnek tűnő mellékszereplőt. A főszereplők látókörén túl, nagy vonalakban pedig felskiccelésre került egy olyan világ, amelyben ott rejlett a sablonoktól való elrugaszkodás esélye.
Ráadásul az író a cselekmény fókuszaként egy olyan epikus méretű konfliktus lehetőségét villantotta fel, ami végre nem a jó vs. gonosz csatájáról, hanem az emberiség és egy ijesztően embertelen faj kibékíthetetlen szembenállásáról szólt.
Abban a reményben vágtam bele ebbe a kötetbe, hogy a korábban elindított szálak szépen egymásba fonódnak, jobban megismerjük a világot, a mágia működését és a fő karakterek számos megpróbáltatás után kezdik szépen felismerni, hogy kivel és miért küzdenek valójában, mi a tétje valójában a harcnak, és a megpróbáltatásoktól menet közben szépen fel is nőnek.
Erre kaptam egy fantasy-légideszantos regényt egy rakásnyi logikátlantól egészen a nonszensz baromságig terjedő fordulattal, a karakterek teljesen érthetetlen reakcióival és ostobábbnál ostobább döntéseivel. Mindeközben a világról szinte semmi lényeges új információt nem sikerült megtudnom. Ami a mágia működését illeti, nem csak hogy semmi új dolgot nem árult el az író, hanem szinte teljesen el is sikkad a megcsapolók szerepe, holott ebben a regényben feltűnik még pár új is.
Szóval szerintem sikerült egy teljesen érdektelen töltelék középső részt összehoznia Staveleynek, ami cselekményét tekintve nemhogy 630, hanem 200 oldalt sem érdemelt volna. Azok alapján, pedig amit eddig olvastam, a trilógia teljes sztorija simán elfért volna egy közepesen vaskos regényben. És azt még élveztem is volna.