A ​tűz kegyelme (A Csiszolatlan Trón Krónikája 2.) 81% 94 csillagozás

Nem csupán csalódott, hanem rohadtul dühös is vagyok erre a könyvre.
Három alapvető dolog van, ami miatt le szoktam húzni egy könyvet: ha logikátlan a cselekmény, ha ostobák és hiteltelenek a szereplők, vagy ha a szöveg önmagában olvasmányként sem élvezhető.
Na, itt megkaptam mind a hármat.

Ez a regény ugyanis a plot hole-ok (van erre valami frappáns magyar kifejezés?) olyan végtelenül bosszantó sora, amiből egy másfél órás „How should have ended” epizódot össze lehetne rakni. Ráadásul – főleg Adere szálában – annyi, és olyan ordas nagy „véletlen” lendíti előre a cselekményt, aminek a tizede is megfeküdné a gyomromat.
A főszereplők pedig nem egyszerűen rosszul döntenek párszor (azt még simán tolerálom – főleg, ha ennek meg van a maga fájdalmas következménye), hanem folyamatosan a világ alapvetéseit, a megszerzett információkat és a saját jellemüket szembeköpve reagálnak mindenre. Gyakorlatilag a könyv összes éles helyzetében pont az ellenkezőjét teszik annak, amit tenniük kellene, fittyet hányva nem csak az ésszerűségre – amit még megértenék, végtére is sokszor cselekszik az ember ésszerűtlenül – hanem még azokra az alapvető érzelmi konstellációkra is, amelyek meghatározzák őket.
Minderre feltette a töviskoronát a magyar fordítás. Az egy dolog, hogy néhol fáradt, máshol pontatlan, és jó néhány fájó anglicizmus is bennmaradt a szövegben, de hogy a káromkodásokat ennyire ócskán és erőltetetten sikerült lefordítani, az már kib@szottul idegesítő volt. Az angol eredetiben is vannak trágárságok, de ott belesimulnak a szövegbe, itt viszont olyan, mintha egy 15 éves suttyó a B kategóriás akciófilmekből és a falusi nagyapjától hallott dumákkal próbálna menőzni, és ez engem folyton kidobott a szövegből.

A Császár pengéi, minden kisebb hibája ellenére kimondottan kellemes olvasmány volt, amely azzal kecsegtetett, hogy a folytatásokban még magasabb szintre emeli a tétet.
Ott ugyanis kaptunk három gyökeresen különböző neveltetésű, de hibáikkal együtt is elfogadhatóan árnyalt karaktert, és az ő egész hitelesen felépített mikrokörnyezetüket, továbbá számos egész érdekesnek tűnő mellékszereplőt. A főszereplők látókörén túl, nagy vonalakban pedig felskiccelésre került egy olyan világ, amelyben ott rejlett a sablonoktól való elrugaszkodás esélye.
Ráadásul az író a cselekmény fókuszaként egy olyan epikus méretű konfliktus lehetőségét villantotta fel, ami végre nem a jó vs. gonosz csatájáról, hanem az emberiség és egy ijesztően embertelen faj kibékíthetetlen szembenállásáról szólt.

Abban a reményben vágtam bele ebbe a kötetbe, hogy a korábban elindított szálak szépen egymásba fonódnak, jobban megismerjük a világot, a mágia működését és a fő karakterek számos megpróbáltatás után kezdik szépen felismerni, hogy kivel és miért küzdenek valójában, mi a tétje valójában a harcnak, és a megpróbáltatásoktól menet közben szépen fel is nőnek.
Erre kaptam egy fantasy-légideszantos regényt egy rakásnyi logikátlantól egészen a nonszensz baromságig terjedő fordulattal, a karakterek teljesen érthetetlen reakcióival és ostobábbnál ostobább döntéseivel. Mindeközben a világról szinte semmi lényeges új információt nem sikerült megtudnom. Ami a mágia működését illeti, nem csak hogy semmi új dolgot nem árult el az író, hanem szinte teljesen el is sikkad a megcsapolók szerepe, holott ebben a regényben feltűnik még pár új is.

Szóval szerintem sikerült egy teljesen érdektelen töltelék középső részt összehoznia Staveleynek, ami cselekményét tekintve nemhogy 630, hanem 200 oldalt sem érdemelt volna. Azok alapján, pedig amit eddig olvastam, a trilógia teljes sztorija simán elfért volna egy közepesen vaskos regényben. És azt még élveztem is volna.

Nehéz értékelést írnom erről a könyvről, mivel az első rész kedvenc lett, de most szőrös szívű leszek. Az első rész végén a történet elérte a csúcspontját, és most zuhanó repülésbe kezdett. Annyi lehetőség lett volna még benne, de kihasználatlan maradt.
Ott van Adare, aki miután rájött az igazságra, tervet kovácsol, de a lehetőségek megragadása helyett, hagyja hogy megint bepalizzák. Annyira naiv és ostoba, hogy fájt róla olvasni. Valyn sem került valami jó helyzetbe, ő rossz döntéseket halmozott egymásra, bár a balszerencse is eléggé mellé szegődött. Kaden pedig, szegény Kaden, politikát nem tanult, harcolni sem tanult, mégis az ő vállára kerül a teher, bár elég jó ötletei vannak. Legérdekesebb szereplő Triste, a lány, akit megcsapolónak és csetriimnek is véltek furcsa viselkedése miatt. Az utolsó 100 oldal volt a legpörgősebb, bár egyes jelenetek közben is emlékeztettek a Trónok harca egy-két véres epizódjára. A két világ eléggé hasonló, persze sárkányok nélkül. Merem remélni, hogy a harmadik rész felfelé ível majd, és nem okoz csalódást.

Folytatódik a három testvér története.
Többet tudunk meg a halhatatlan csestriimekről és a még őket is megdöbbentő istenekről. Minden egyes szereplőnek van valami titka, valami nagyobb dolog, amit ha megosztanának egymással sokkal könnyebb és átláthatóbb lenne a helyzetük. Minden apró mozzanat, minden egyes lépés egy nagyobb kép része, és nincs senki, aki az egész képet látná.
Kaden, Valyn és Adar most sokkal kiegyensúlyozottabb, mint az előző részben.
Adare még mindig egy saját fontosságától elvakultan cselekszik, és csak még több hatalmat kap a kezébe, plusz mellé egy olyan tanácsadót, akit inkább kivégezni kéne, nem pedig a szavára hallgatni. Komolyan, Adare egyre rosszabb lesz. Még, hogy ő üljön a Csiszolatlan Trónra és uralja Annurt. Kész vicc a csaj, mert semmit nem tud, csak az apja gyilkosának a nevét, de az okokat, hogy ki mozgatja a szálakat, a hogyant és a miértet már nem tudja, pedig szinte a képébe tolják az igazságot, de nem látja meg, annyira el van telve magától. És egy vak uralkodó csak káoszba taszítaná a birodalmat. És ő éppen ezt teszi.
Valyn továbbra is az agyamra megy. A saját embereiben sem képes megbízni, azt hiszi, hogy csak az ő tervei, csak az ő megérzései a jók, és nem képes meghallgatni másokat, pedig nagyon sokszor hoz rossz döntéseket, de ha hallgatna a szárnya szavára, akkor jobb vezető lehetne és jobb testvér is.
Kaden viszont minden egyes oldallal fejlődik. A vaniatét használva, vagy épp nem használva, egyre bölcsebb lesz és meglátja az összefüggéseket is. Ő a kedvencem a három testvér közül. Belátja, ha tévedett és meghallja a segítséget nyújtó szavakat, még ha az olyantól is van, aki elméletben az ellenség. Fiatal, de bármit is gondolt, készen áll az uralkodásra.

Nem is tudom, hogy a harcok vagy a politikai szálak miatt izgultam jobban. Néhány részletet leszámítva, a cselekmény pörgős volt, tele izgalmakkal és veszéllyel. De leginkább azt vártam már, hogy ezek hárman végre találkozzanak egymással.
Alig várom a folytatást.

Az ilyen könyvek miatt utálok úgy sorozatot olvasni, hogy nincs a kezemben minden rész. Hát hogy lehet így befejezni egy kötetet?
Folytatódik a három testvér -akik akár idegenek is lehetnének, amennyire ismerik egymást- története, és rá kell döbbenniük, hogy a császár megölésére szőtt összeesküvésnél sokkal nagyobb dolgok mozgolódnak a háttérben. Színre lépnek a spoiler és a még őket is megdöbbentő spoiler. Mindenki titkol valamit, minden apró mozzanat egy nagyobb kép része, és senki sincs, aki átlássa, hogy mi történik. Komolyan, régen jártam úgy, hogy ennyire ne tudjam, hogy mi van a háttérben és kinek lehet hinni.
A három testvér története most kiegyensúlyozottabban jelenik meg a könyvben, mint az előző részben. Ennek persze nem mindig örültem, mert Adaret, az elkényeztetett, önfejű, makacs lányt legszívesebben két oldalanként felpofoztam volna. Persze a pofonokból Valynnak is kijárt volna, de őt sokszor a kiképzése miatt, és mert másokért is próbált cselekedni, jobban meg tudtam érteni. Abszolút kedvencem azonban Kaden, a világtól elzártan nevelkedett ifjú, aki másféle látásmódjával és szokatlan lépéseivel a legnagyobb politikai cselszövőket csőbe tudja húzni.
Sok klasszikus fantasy elemet használ a sorozat, azonban olyan mély a világa és olyan zseniálisan kavarodik benne a szar szövődnek a szálak, hogy az egyszeri olvasó nem is tudja, hogy a harcok vagy a politika miatt izguljon jobban. Ide nekem a következő részt, de nyomban!

Azon kevesek közé tartozom, akiknek ez a rész jobban tetszett, mint az első rész.
Ami idegesített az első részben valahogy itt, háttérbe szorult, nem mondom itt is van bőven trágárság, de valahogy mégsem kerül úgy előtérbe.
Maga a történet is elindul szépen, az első rész inkább ismerkedésnek tudható be, ellentétben a második résszel, ahol már zajlanak az események. Pont ez volt amit vártam, talán kicsit Adare karaktere, akit nem tudtam hova tenni, hol ilyen, hol olyan, néha határozott, néha meg egy báb. Ez a kettősség engem zavart, főleg, hogy a többi karakternél ezt nem érezni.
A világ egyre érdekesebb, sokkal több van benne számomra mint, ami szerintem kiderül a sorozat alatt. Szívesen olvasnék még róla.
Kíváncsian várom a befejező részt, úgy érzem lesznek még itt meglepő csavarok.

Az előző részhez képest ez óriási csalódás volt számomra. Túl sok minden történik, túl sok az író által elkezdett szál, túl hosszú, és mégsem történik benne igazán semmi. Nem értem ki mit csinál, és főleg a miértek zavartak a legjobban. Remélem a következő kötet jobb lesz, és ha nem is magyaráz meg mindent, azért legalább valami értelmet visz az eddigi káoszba.

Brian Staveley simán bekerülhetne az értelmező szótárba a rohadék szócikk mellé, mint képes illusztráció. Miután az első résznél jól kidühöngtem magam spoiler, nehezen szántam rá magam a másodikra, pedig több érvet is felsorakoztattam magamban, hogy miért akarom a megjelenés pillanatában. Az egyik az első rész befejezése volt, ami kellően felpiszkált ahhoz, hogy ne hagyjam abba már ott a trilógiát, a másik pedig a borító. Jó, persze nem a borítója miatt veszek meg egy könyvet, de ez leírhatatlanul gyönyörű lett.

Adare és Valyn továbbra is idegesítő, Kaden viszont merész húzásaival megkedveltette magát velem. Eleinte persze csak sodródik, de szerencsére hamar a sarkára áll és elkezd császárhoz méltóan gondolkodni és viselkedni, és képes kilépni a sablonokból, amikbe a műfaj és a világának keretei kényszeríteni akarják. A másik kettő viszont sokszor csak ész nélkül vagdalkozik és fúj mindenkire, súlyos következményekkel járó döntéseket hozva állandóan anélkül, hogy a leghalványabb sejtésük lenne a körülményekről. Avagy ha fáj valakinek a lába, nem rögtön levágjuk, hanem megnézzük, hogy nem-e ütötte simán meg :P

Itt valamivel jobban adagolja a feszültséget és a fordulatokat az író, és ismét sikerült elérnie, hogy ha bosszankodva is, de ne tudjam azt mondani, végeztem vele, hanem inkább adjam le az előrendelést a záró kötetre (éljen a hörcsög-szindróma is!).

Kicsit nehéz megírnom ezt az értékelést. Egyrészt külső okok miatt túlságosan elhúzódott az olvasás, másrészt noha nagyon jól szórakoztam, mégis egy árnyalatnyival többet vártam. Talán egy picivel több lendület kellett volna.

Pedig a cselekmény kezd igazán „epikus” lenni. Ahogy az lenni szokott az ilyen könyvekben, az emberek kénytelenek szembesülni olyan erőkkel, amiknek a létezésében már nem nagyon hittek. Bár még mindig több a sejtetés, mint a konkrétum.

Érdekes ezekben a könyvekben, hogy szinte minden vetületében (cselekmény, világépítés stb.) olyan ismerős, mégse tudom mondani, hogy klisés, mert rendelkezik mindig valami többlettel, eltéréssel, amitől mégis ismeretlen tájon mozog az olvasó. Ahhoz tudnám hasolítani, mikor az ember álmában valami ismerős helyszínen mozog, de az álom kiforgatja, ezért a dolgok kicsit másképp rendeződnek, és az álmodó máshova jut végül, mint a szándéka. Tovább fűzve a hasonlatot, így két könyv után sem tudom megjósolni hova fogunk kilyukadni. Nem vagyok biztos az antagonisták kilétében, léteznek-e egyáltalán szoros értelemben vett antagonisták stb.

Megjegyzem, Staveley néha egészen a frászt tudja hozni az emberre. Az egy dolog, hogy kegyetlen kínzásoknak lehetünk szemtanúi, de ahogy a csestriimeket lefesti, valami olyan hátborzongatóan idegennek mutatja be őket, hogy kellemetlen érzés kerített hatalmába. A kegyetlenkedés egy dolog, de az az érzelemmentes, hideg közönyösségük, üres tekintetük spoiler sarokba küldi az olvasót.

A mágia puskaporát nem sokat durrogtatja a szerző, de legalább nagyot szól, amikor mégis. Baráti varászhasználónk Talal ebben a könyvben nem is merít a kútjából. spoiler A mikéntről és a hogyanról csak a elképzeléseink lehetnek. Azonkívűl, hogy minél mélyebb a kútja valakinek, annál nagyobb a hatalma, mást nem tudhatunk. Ezért aztán az írói szabadság nincs gúzsba kötve, ha a megcsapoló elég mélyre tud nyúlni a kútjában, szinte bármire képes lehet. Hálistennek ez eleddig sosem szült ad hoc megoldásokat, a szerző óvatosan, mondhatni hihető mennyiségekben adagolja.

Még egy dolgot kiemelnék. Nagyon bírtam, ahogy a többistenhit, átszövi a kultúrákat. Még az amúgy nem túlságosan vallásos szereplők is szóhasználatukba, káromkodásaikba lépten-nyomon beleszövik az istenek nevét, az egész olyan természetesnek, valóságosnak hat, mint egy „jesszusmária”.

Kérjük a folytatást!

Még mindig azt érzem ezen a sorozaton, hogy egy ígéret. Egy igazán nagyszabású, grandiózus, lenyűgözően szórakoztató finálé ígérete, amiben majd összeérnek a szálak, minden apró építőkocka a helyére kerül, a szereplők megmutatják, hogy miért érte meg velük ilyen hosszan foglalkozni, a mellékalakokról végre kiderül, hogy melyik oldalon is állnak, és végre megkapja a megérdemelt lezárását ez az eposzi történet. Egy ígéret arról, hogy majd a befejezés tényleg emlékezetesen-zseniálisan jó lesz – viszont addig el is kell jutni, és ahhoz bizony nem tudom, hogy mindenki elég kitartó lesz-e. Nem mintha nem lenne érdekes vagy szórakoztató A tűz kegyelme, erről szó sincs: egyszerűen még mindig nem elég. De én hiszek ebben az ígéretben, és ott leszek a befejezésnél is. Hiszem, hogy megéri.
Itt azt is elmondom, hogy miért: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07-20+…

Az első rész alapján nem ezt az irányt vártam. Az előző rész alapján nem erre számítottam. Az első részben a szereplőket még szimpatikusnak tudtam tartani, láttam hogy fejlődhetnek, persze nagy nehézségek árán.
De ha ezt sikerül elengedni, és elfogadni az új irányt akkor megbarátkozhatsz a tűz kegyelmével. A 3 testvérrel mostanra már nehéz együtt érezni, de az utolsó részben valami nagyot várok tőlük. Ami felemeli ezt a sorozatot a szememben kicsit.
Nagyban az fogja eldönteni a megítélését, hogy a 3. rész merre fog haladni, és a végén mennyire lesz lezárt a történet, és elégedett én az olvasó.