Milliószor elcsépelt „bölcsesség”, örökkön kikukucskáló sporthasonlat, de ide most patentre illik, hogy győztes csapaton ne változtass!… És McClellan így tett, pályára küldte az eredeti csapatot, persze a néhány lemorzsolódott karakter kivételével.
Ritkán fordul elő velem, hogy egy trilógia köztes darabjáról szinte semmi újdonság, semmi különbözőség ne jusson eszembe. A legtöbbször kapok egy töltelék kötetet, amin mielőbb túl akarok lenni, hogy kezdhessem a záróakkordot. Ritkábban előkerül egy nem várt, ügyes fordulat, merőben új, az első kötethez képest rendhagyó vonalvezetés, ami bizony dicséretes és ébren tartja az olvasó lelkesedését. De az szinte soha elő nem fordul, hogy kétévnyi kihagyást követően minden ott folytatódjon, ahol abbahagytam és a szereplők fél óra múlva már régi ismerősökként integessenek a lapokról. Márpedig a Karmazsin hadjáratban így történt.
Tamás tábornagy és Tániel külön szálakon igaz, de pontosan ugyanúgy teszi a dolgát ebben a részben is, ahogyan azt a vérzivataros, zavaros/nyugtalan időkben a katonának tennie illik és muszáj. Lőporfüsttől és mágiától szaglik a cselekmény, de továbbra is jellemző rá a(z) (alternatív) történelmi kalandregényként való ábrázolás, az egyik csihipuhiból, a másik ármányba „csöppentős” történetvezetés.
McClellan igazi erőssége azonban változatlanul a tökéletesen élethűre formázott, hús-vér szereplőiben rejlik, profizmusa a karakterek frappáns mozgatásában, a dialógusok gördülékeny, cseppet sem erőltetett folyamában mutatkozik meg. Továbbra is úgy tűnik, mintha hatszáz oldalnyi végeérhetetlen párbeszéd zajlana, és mindeközben valahogy mégis hadseregek mozognak, harctéri szövetségek jönnek létre, barátságok bomlanak fel, továbbá hektónyi vér és egyéb testnedv, valamint mázsányi testrész válik áldozatává az eseményeknek. McClellan alig használ klasszikus leíró részeket. Szinte csak a folytonos párbeszédek, kommunikáció révén haladunk előre a cselekményben és ismerünk meg egyre többet a feltétlenül fontos múltbéli történésekből egyaránt. De jó is ez így. A szerző tökéletesen alkalmazza ezt a technikát, nem hagy maga után fájó hiányérzetet.
Kiemelendő ebből a kötetből Adamat, a nyomozó történetfonala, ami itt nagyobb hangsúlyt kap, mint az első részben és kifejezetten üdítő változatosságot nyújt a fikciós katonai kalandregényes vonulat viszonylagos egysíkúságában.
Egyébiránt ebben a katonás ábrázolásban, néha kissé túlhúzott, heroikus/patetikus hangulatteremtésben lapul meg a regény talán egyetlen komoly gyengesége. Néha kissé túlromantizáltnak, nyálasnak érződik a hősi vonulat kihegyezése. Mindez azonban alig von le valamit a szórakoztató faktorból, hiszen a cselekmény mindeközben zavartalanul pörög tovább.
Tény viszont, hogy az istenek sajátos, egyedi ábrázolásmódján túl eddig ez a sorozat semmi extrát nem tesz hozzá a zsánerhez. Összességében szép, színvonalas iparosmunka, kőkemény flintlock fantasy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Annak ajánlom elsősorban aki felhőtlen szórakozásra, könnyed izgalomra vágyik. Magam pedig kíváncsian várom a harmadik kötetet.