Jó sorozat jó zárlata. Kicsit tartottam attól, hogy az erős középső rész után csalódás lesz, de ezt is élveztem elejétől a végéig.
Mondjuk, azt le kell szögezni, hogy ez a regény önmagában nem jó olvasmány. Szervesen folytatja a korábbi cselekményt, és olyan mitológiát bővít, amit korábban 5 kötetben mesélt el a szerző.
Viszont, ezért cserébe remekül összeérnek most a szálak. Nem csak a jelenlegi 3 főszál ér össze a végére, de vannak egyéb összekötő elemek, amelyekre menet közben nem is gondoltam volna spoiler. Ezen felül a múltból is több minden értelmet nyer – az alaptrilógiában pl. eléggé nyitva maradt, mire képes Ka-Poel és mivé változott általa Tániel, de most mindenre itt a magyarázat. Tamás egyes tettei is jól előkerülnek újra. Az ilyesfajta logikusság nálam kedvenc.
Megtartotta a szerző azt is, hogy 3 új szereplőjét mozgatja külön szálakon. Vlora, Michel és Ben története bonyolódik. Ugyan van mellettük korábbi főszereplő, Vlora pedig mellékszereplőből lépett elő, de akkor is saját jogon főhősök most. Igaz, ehhez kapcsolódik az egyetlen rossz élményem. Nekem annyira Tániel volt az első trilógiában a kedvencem, hogy komolyan fájlaltam, hogy most alig jutott neki 3-4 jelenet a cselekményben.
A cselekmény izgalmasan bonyolódik, és élveztem, hogy minden szálon kicsit más a stílus. Másképpen, mint korábban. Most Vlora kapja a háborút, Michel most is kémkedik és szervezkedik, míg Ben története a kettő ötvözete. Bőven akad csata, párviadal, merénylet és cselvetés. Akadnak meglepő fordulatok, meg olyanok is, amire lehetett számítani.
Amiben talán McClellan gyengébb, a szerelmi szálak. Ahogy annak idején Tániel és Ka-Poel szerelme is rettenetesen vérszegény lett, most a nő húga és Michel kap ilyen szálat. spoiler De ezen nem fogok morgolódni, ez nem romantikus regény és igazából nem is volt igényre több szerelemre benne.
A karakterek még mindig megfogtak. Nem is tudom, ki a kedvenc. Nagyon megszerettem Vlora és Olem kettősét, itt van Bo, aki korábbi nagy kedvenc és most is hozza a formáját. Michel és Ben is üdítő figurák. Megvannak a regény makulátlan hősei a mellékszereplők között, ahogy a rosszak is, de a kiemelt főszereplők árnyaltabbak. Ben Styke tuéajdonképpen antihős, és attól csak jobban szeretem őket, hogy hibáznak, szenvednek, levonják a tanulságokat és fejlődnek.
A stílus a szokásos mesélős, karaktereket és szereplőket filmesen láttató. Pont abban az arányban vannak leírások, amit még nem érzek soknak, de a történetet vizualizálja. Van humora, jók az akciójelenetek és a párbeszédek is pörögtek.
Egy komoly baj van a regénnyel: vége egy trilógiának, és én már most azon agyalok, hogy szívesen olvasnám tovább is, hogy alakul a szereplők és a birodalmak további élete.