A ​Dűne – A gépirtó hadjárat (A Dűne legendái 2.) 75% 55 csillagozás

Hmm, ez a kötet – bár talán több minden történik benne, mint az első részben – összességében szerintem gyengébb.
Talán annak is köszönhető, hogy közvetlen folytatás, nagyon kevés idő telik el a cselekményben, a szereplők jobbára ugyanazok, mint az előző részben, vagy legtöbbször azok gyermekei, így az ott tapasztalható „meglepetésfaktor” elveszik.
Ezen túlmenően sem tudta végig egyenletesen fenntartani az érdeklődésem a könyv, valahogy következetlennek éreztem, egyes részek kidolgozottabbak, mint kellene (pl Iblis Ginjo szála, aki jóval jelentősebb és megosztóbb szerepet kap ebben a kötetben), míg más, korábban terjedelmesen felvezetett történetszálakat (pl Jool Noret spoiler) pár sorban, érzésem szerint méltatlanul zár le. Ezt a hiányosságot pedig ezúttal a rövid mikrofejezetek sem tudták ellensúlyozni, mintha túl sok mindent próbáltak volna belezsúfolni a könyvbe, ám mégsem rágja le a körmeit az olvasó, sok esetben kicsit kiszámítható is az adott cselekményszál.
Akadnak azért érdekes elemek is, számomra a robotok teológiai vitái nagyon elgondolkodtatóak voltak, Gilbertus Albans karaktere pedig egy érdekes gondolatkísérlet megvalósulása, ismét ráébresztett, hogy ebben a részben is valószínűleg Erasmus volt az a karakter – nyilvánvaló kegyetlensége ellenére – akit a legérdekesebbnek találtam, és aki a legtöbb fejlődési potenciállal rendelkezik, ami itt már kézzelfoghatóan meg is mutatkozik, többek között Gilbertushoz és Omniushoz való viszonyában.
Norma Cenva szerepe, transzformációja spoiler és központi figurává válása szintén említést érdemel, kíváncsian várom, hova vezet majd ez a harmadik részben.
Az érezhető hiányosságok, néha zavaró mértékű egyszerűsítések, másutt érthetetlen túlhangsúlyozások mellett azért akad néhány érdekesebb fordulat, és időnként még humorosabb motívum is spoiler, összességében továbbra is érdekel az univerzum, de ez a könyv gyengébbre sikeredett, az első rész támasztotta elvárásokhoz képest mindenképp.

Ez most nem volt olyan jó, mint az előző rész.
Sőt.
Unalmas volt, nagyon sok helyen.
Az a bajom vele, hogy telenyomták semmitmondó, álmosító, unalmas belső monológokkal, amiken belül a már megtörtént eseményeket 66-szor újra meg újra elmondták, visszaemlékezés formájában. Ez már bosszantó szintű volt számomra. Értem én, hogy egy lefelé-befelé örvényt írtak le a karakterek mélységeinek feltárásához, de a fenébe kívántam őket emiatt, mert nekem érdektelenek voltak, teljesen.
Az egész könyv olyan benyomást tett rám, mintha valami ócska romatikus lótúró lenne, amit minden sarkon 399 FT-ért árulnak.
A szerkesztők a könyv felét simán kihúzhatták volna, akkor is megmaradt volna minden fontos információ, karakter, esemény benne.
Így azonban egy rettenet untató történet született.
Ugyanakkor fontos adatok vannak benne ahhoz, hogy az olvasó megértse A Dűne 1-4., és még inkább a 7-8. rész eseményeit, karaktereit. Csak amiatt érdemes végiolvasni (kis híján a szenvedni szót használtam).

Minden kritika ellenére, ezek az előzménykönyvek teljesen megállják a helyüket.
A szereplők, a történet vezetés és a kidolgozottság számomra nagyon jó. Alig várom, hogy eljussak a Dűnéhez.

Megnyugodtam, hogy akiket kedveltem azok életben maradtak és többé-kevésbé boldog vég jutott. Akiket meg nem kedveltem, azok eltávoztak. Nem egy rossz könyv, tisztes iparos munka és kb. ennyit is ér. Szívesen kivettem volna pár epizódot, vagy legalábbis átírtam volna némelyiket rövidebbre, mert alapvetően vagy lényegtelennek hatott vagy csak az utolsó pár fejezet ért valamit. Itt már tényleg minden a háborúról szól, az egymás elleni taktikázásokat látjuk leginkább, ki ki a saját szája íze szerint csavargatja a szálakat.

Nem tudom, mit szólna Frank Herbert ahhoz, hogy az a könyvsorozata, amit azért kezdett el, hogy a hatalom működését bemutassa a fiatal nemzedéknek, az utódok kezén agitatív módon a hatalom szolgálatába áll. Csúnya zenszuni rabszolgák robbantgatnak és lázonganak, az embereknek pedig tudomásul kell venniük, hogy a hazáért muszáj akkor is harcolniuk és az életüket adniuk, ha a harcok jelenlegi állása értelmetlen, és a küzdelem eszméje már rég kiüresedett. Ha ezek a folyamatosan ismételt szólamok nem lennének, akkor egy újabb jó kis Dűne-könyv lenne, de így egyet kell értenem azzal az előttem szólóval, aki a „sorozat meggyalázásaként” emlegette a kötetet. Kár érte.