Nullánál ​is kevesebb 322 csillagozás

Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Az ​1964-ben született Bret Easton Ellis első, 1985-ben megjelent regénye az akkori amerikai új nemzedék, az „X-generáció” kultikus könyve lett – maradandó érvénnyel ábrázolja a gazdag Amerika fiataljainak lelkét, pontosabban lelketlenségét, vagy még pontosabban – a kiüresedettség, a teljes érzelmi sivárság mögött megbújó vágyat egy értelmesebb életre. Egy ennyire fiatal írótól – Ellis húszéves volt, amikor a Nullánál is kevesebb-et írta – egészen rendkívüli az a szikár, póztalan, mesterkéletlen, tökéletesen kiérleltnek tetsző stílus, amellyel elmeséli a Los Angeles-i unatkozó fiatalok mindennapjait, az egymást érő bulikat, az érzelem nélküli szeretkezéseket, a szülőktől való teljes elidegenedést… Vagy azt, ahogy ezek a gyerekek a gazdag rendezők és producerek világát látják… Vagy egy homoszexuális prostituált történetét, aki hasztalan próbál menekülni a helyzetéből… Vagy az események mögött és közben – s persze legfőképpen a regény szereplőinek agyában – parázsló erőszakot,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1985

>!
Európa, Budapest, 2010
212 oldal · ISBN: 9789630790598 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 2005
212 oldal · ISBN: 9630777517 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 1999
212 oldal · ISBN: 9630764997 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 4


Kedvencelte 44

Most olvassa 12

Várólistára tette 175

Kívánságlistára tette 132

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Nem izgatott fel. Nem háborított fel. Nem is szórakoztatott.
De ahhoz képest, hogy egy húsz éves srác írta, egészen jó. Érezni benne a gondolkodás radikalizmusát. Ha például Stephanie Meyer vagy Fejős Éva könyveihez hasonlítjuk. Ez persze csak vicc. Egy ilyen regényt a Zabhegyezőhöz kell mérni! Akkor viszont mondok egy hasonlatot:
Olyan, mint a Beatleshez képest egy másodosztályú punkzenekar. Monoton, sivár, de van benne agresszivitás, lázadás. Igaz, az a Beatlesben is ott van, csak sokkal zseniálisabban. Akkor hát? Mondok mást.
Olyan répafagyi: hideg, émelyítő, van, aki hányni tud tőle, de hát nem kötelező nyalogatni!

2 hozzászólás
Morpheus>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Egy könyvklubra olvastam el, posztmodern a téma, ami amúgy a kedvencem, de nem ez a fajta posztmodern. Körülbelül annyira voltam érdektelen ezzel a könyvvel kapcsolatban, mint a könyv szereplői a saját életükkel. Nem érdekeltek igazán sem ők, sem a történetük. Másik oldalról én is azokat a zenéket szerettem nagyobbrészt, amiket a szereplők hallgatnak, néztem a homályzónát, viszont én egy prolicsaládban születtem, nem érdekelt sem a drog, se a pia, se a cigi, pénzem sem volt soha – pedig körülöttem azért ittak, cigiztek és szipuztak –, nem azért, mert én olyan öntudatos voltam, csak egyszerűen nem érdekelt, ahogy nem érdekel az erőszak, a horror, a gyilkosság, a krimi meg a háborús filmek sem. Úgyhogy ez a könyv is elsuhant mellettem a semmibe, pedig tudom ám, milyen érezni a zsigereimben az élet értelmetlenségét.

6 hozzászólás
cortinadampezzo P>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

A filmművészetben számtalan olyan alkotás született, amely hitelesen ábrázolja a gazdag vagy középosztálybeli amerikai X/Y/Z-generációs fiatalok féktelen, drog- és alkoholmámorban úszó, ám így is végtelenül unalmas mindennapjait. Vannak, amelyek egészen ártatlanok, akár még coming-of-age story-nak is felfoghatók, például a zseniális angol Skins sorozat, illetve Richard Linklatertől a Dazed and Confused vagy az Everybody Wants Some!!, de olyan kőkemény drámák is készülnek, amelyekben nincs se tanulság, se felnövés, mint a mostanában megkerülhetetlen Euphoria. Ezek közös jellemzője, hogy olyan vizuális környezetet teremtenek, olyan képi beállításokkal és vágásokkal dolgoznak, amelyek elengedhetetlenek a történet feldolgozásához, legyen szó a buliról bulira vándorlás sodró lendületű, feel-good megjelenítéséről, vagy a drogok hatása alatti túlpörgés vagy hallucinációk zaklatott, sötét és zavaros képeiről.

Irodalmi környezetben a fentieket nagyon nehéz, de nem lehetetlen reprodukálni, hogy túl messzire ne is kelljen menni, Bret Easton Ellis későbbi remekműve, az Amerikai psycho mesterien használja ezeket a filmszerű jeleneteket. A Nullánál is kevesebb esetében ezek azonban rendkívül kezdetlegesek és a levegőben lógnak, Ellis húszévesen még nem volt azon a szinten, hogy megfelelő vizuális környezetet tudjon teremteni, inkább a sajátos irodalmi nyelv és a karakterek megalkotására helyezett hangsúlyt, több-kevesebb sikerrel.

A karakterek megalkotása remek lett, mindenki szinte már-már a végletekig semmilyen, a személyiségük és az érzelmi intelligenciájuk még a nullánál is kevesebb, ami nem kis írói bravúr. A narrátor főhős gondolataiban néha azért meg-megvillan valami minimálisan emberi vonás, de ezt némi hányinger kíséretében azonnal félre is söpri, és újra belesimul a tökéletesen egyforma karakterek sorába. Szereplőink annyira egyformák, hogy ha nem lennének keresztneveik, akkor azt sem lehetne tudni, hogy ki fiú és ki lány; mindenki rövidre vágott szőke hajú, izmos és aranybarna bőrű, de még a szexuális preferenciák sem segítenek, mert konkrétan mindenki mindenkivel lefekszik, illetve ugyanazon szereplő két egymás utáni jelenetben hol fiúként, hol lányként viselkedik, mintha a genderfluid szörfösök világtalálkozóján lennénk. És valahogy mégis működik a dolog, Ellis ugyanis ezt a sok szereplőben lévő, de valójában mégis egyetlen karaktert egészen magas színvonalon hozta létre.

A regény sajátos irodalmi nyelve, amelyet sokszor és sokan dicsértek, azonban jóval több sebből vérzik. Idegesítő az a fajta kamaszfilozofálgatás, amikor óriási, de tényleg óriási szavakat akar használni mindenre, és a végén olyan lyukas megállapításokra jut csupán, mint hogy ilyen az élet, meg hogy nem a cél, hanem az út a fontos. Erre lehet persze azt írni, hogy hogyne, így gondolkodik egy 18 éves, de mivel Ellis karakterei alapvetően nem így gondolkodnak, ezek a filozofálgatások inkább az író saját gondolatai, a regény világában nem hatnak természetesként, csupán felvett pózként szolgálnak. A másik probléma, hogy az Ellisre jellemző túlerőltetett mantrázás, ami későbbi műveiben fontos stíluselem (hogy is lehetne feledni az Amerikai psycho szófosásait!), itt még egyszerűen béna, mivel csak közepesen húzza túl a jeleneteket, ezért érezhető súlyuk sincsen. Hiába ábrázolja jól a háttérben megbúvó, és néhol brutálisan feltörő erőszakot, ha egyébként nincs semmifajta szerepe, ha szemérmesen félrenéz és még sokkolni sem akar, például a 12 éves lány megerőszakolásának szála is különösebb hullámok nélkül hal el a semmibe.

A Nullánál is kevesebb egy kezdő és ígéretes író bemutatkozása, de a kultstátusza ellenére ennél sajnos nem több. Azt azért utólag jó látni, hogy Ellis képes volt tanulni első regénye hibáiból, sokat csiszolt az irodalmi nyelvén és tulajdonképpen hat évvel később ezeknek a karaktereknek a néhány évvel idősebb változatából alkotta meg az irodalomtörténet legszörnyűségesebb gonosztevőjét az Amerikai psychóban.

>!
Európa, Budapest, 2010
212 oldal · ISBN: 9789630790598 · Fordította: M. Nagy Miklós
eeucrw>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Megdöbbentően jó (első!) regény. A félcsillag levonása csak jelképes, a fordítás és szerkesztés slendriánságának szól. Komplett mondatok lettek (direkt? véletlen?) kihagyva, amelytől a magyar változatban itt-ott logikátlan, zavaros a cselekmény. Illetve nyelvileg is döcög, volt benne pár esetlen, vagy talán inkább mára kopottnak, idejétmúltnak ható szóválasztás. De még ennek ellenére is átüt BEE zsenialitása. Mert aki (pláne 20 évesen) ilyen remek pszichológiai érzékkel, formai bravúrral rak össze egy könyvet, az zseni.

dokijano >!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Az első néhányszor tíz oldal után erős kísértést éreztem arra, hogy elsüssem azt az olcsó viccet, hogy ez tényleg a nullánál is kevesebb. De mivel viszonylag rövid regény, erőt vettem magamon, és csak azért is végig akartam olvasni, mert kíváncsi voltam, mitől lett kultikus ez a könyv. Meg különben is, az ember mindig abban bízik, hogy folyamatosan kupálódik egy keveset olvasás közben. Legalábbis ha oda tud figyelni arra, amit olvas.
Biztosan járatosabbnak kéne lennem a 80-as évek amerikai fiatalsága életérzésében, hogy értékelni tudjam ezt az írást. Azokban az években én nem értem rá a pia-szex-drogok-buli típusú elfoglaltságokra, mert éppen megküzdöttem az első diplomám védésével, és igyekeztem helyt állni az első munkahelyemen, hogy finanszírozzák a posztgraduális képzésemet. Meg azt sem tudtam, mi az az X-generáció, de nem is nagyon érdekelt. Azóta sem kerültem közelebb az ilyenfajta semmittevéshez. Akkor sem tudom jobbra értékelni, ha ez volt a szerző első regénye. Nekem nem lopta be magát a szívembe, na. Ettől még persze lehet korszakos írás, de ennek megítélését meghagyom azoknak, akik jobban ismerik azt az életmódot, vagy legalább járatosabban az amerikai irodalomban. Nekem továbbra sem jön be a minimalista próza.
Azért az Amerikai psycho-t még tervezem elolvasni valamikor a jövőben, ehhez azonban még le kell küzdenem magamban az 500+ oldalas könyvek iránti enyhe ellenszenvemet.

gb_>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Ahhoz képest, hogy első regény, igen összeszedett, a sztori következetesen végigvitt, a hang kitartott, semmi felesleges sallang vagy stílustörés. Így 1-2 nappal a befejezése után viszont alig emlékszem belőle valamire is, leszámítva, hogy a főszereplő, akit Claynek hívnak, hazamegy a karácsonyi szünetre az egyetemről, otthon néha visszagondol a gyerekkorra, amúgy iszik, drogozik, sír, szexel. Így próbál eltűnni, feloldódni, megbirkózni az őt körülvevő iszonyatos érzelmi sivàrsàggal, aminek egyszerre áldozata és előidézője. Sejti azért, hogy a rengeteg pénz meg a pénzből vett dolgok maximum csak elnyomni és időszakosan eltüntetni képesek a tapasztalatot, hogy teljesen egyedül van és fogalma sincs, kicsoda valójában (de olyan szinten fogalma sincs, hogy azt se tudja, mit akar és mit szeret).

De nem csak ő ilyen, hanem nagyjából az összes szereplő ebben a regényben: senki sem foglalkozik senkivel, a család meg aztán végképp nem képes megtartani az embert. Olyan, hogy „otthon”, itt nem nagyon létezik. Aztán ezt vagy sikerül belátni, vagy nem. Mindenesetre nincs menekvés – legfeljebb vissza lehet menni az egyetemre, és ez mintha sugallna egy kis megnyugvást, ami maximum addig tart ki, amíg el nem olvassuk Ellis következő regényét, a Vonzás szabályait. Kb. ennyi, még ha didaktikusan adtam is most itt elő. Nem nagyon van mit ragozni ezen, nyomorral teli, de egyelőre abszolút nem maradandó élmény.

WolfEinstein>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Annyira száraz, szikár könyv, hogy nem kevés olvasói múltammal egyszerűen nem tudtam elképzelni a szereplőket. De annyira, hogy a könyv nagyjából feléig azzal sem voltam tisztában, hogy kik a hím- és kik a nőneműek. Ez adja meg az egész történet alaphangulatát: a teljes érdektelenség, ami árad a szereplőkből. Sajnos szembesülni kell azzal, hogy az a jelenség, amiről Ellis ír, egyre jobban elterjed a fiatalok körében. Az életuntság, közöny válik mind gyakoribbá, amiből nem feltétlenül a legjobb módon próbálnak kitörni: drogokkal, szexuális anomáliákkal (létezik vajon ez a szókapcsolat, és vajon politikailag korrekt?), amik abból adódnak, hogy keresik az identitásukat, elidegenedéssel a rokonoktól, barátoktól. Lesújtó az a kép, amit Ellis bemutat, de sajnos kétségbeejtően valóságos.
Mielőtt elkezdtem volna, nem tudtam, mire számítsak, mert tudtam, hogy első könyv, amit húsz évesen írt. Kellemes meglepetés volt, már ebben kiforrott a stílusa. Nem volt jó olvasni, de jó volt elolvasni.

reila>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Minél több Ellis művet olvasok, annál inkább az az érzésem, hogy a XXI. században nincs értelme teenager-nek lenni, sem felnőttnek, sem idősnek. Mintha minden összemosódna, a jó , a rossz és az emberi értékek. Nincsenek a szavak mögött érzések, vagy ha vannak, azok rejtve maradnak. A tettek pedig egy olyan sötét, állati agresszióhoz vezetnek, amelyek a mai fiatalokhoz nagyon is hozzá tartoznak.

Juccimo>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Az Amerikai Psycho után vonakodva adtam még egy esélyt Ellisnek, de szerencsére nem bántam meg. Nekem ez a könyve sokkal jobban tetszett, bár talán Pat Bateman monológjaival sem lett volna annyi bajom, ha nem 500, hanem csak 200 oldalon keresztül kell olvasnom :D Azért reménykedem, hogy nem csak ennyire undorító témákról tud írni Ellis, de végül is ilyen is van, ez is a világ része… Nekem Clay egyre szimpatikusabb lett a végére, ahogy egyre inkább éreztem, hogy mennyire utálja ezt a sivár és üres életet, amit mindannyian élnek. Persze zavart, hogy minden szereplő szőke és lebarnult és 20 év alatti, miközben olyan erkölcstelen életet élnek, mintha legalább 15 évvel öregebbek lennének. De szerintem hatásos a könyv, és az sem zavaró ebben a rövid terjedelemben, hogy gyakorlatilag nem történik benne semmi. Az életérzés, az átjön, és bizony nagyon lehangoló.

9 hozzászólás
esztie>!
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

„Nemigen beszél senki semmiről, és úgy látszik, ez senkit sem zavar.”

Nem tudnám ennél az idézetnél jobban összefoglalni a könyvet – de legalább be is vallja magáról. Minden szereplő annyira markánsan érdektelen még a saját dolgaival szemben is, hogy az olvasó egyszerűen nem tud másképp reagálni, mint hogy ő maga is így áll az egész történethez.

Nem volt ez rossz, tetszett ez a reménytelen, vergődős szerelmi szál is (benne lenni már nyilván sz×rabb), volt egy-két jelenet, ami megfogott, de mély nyomot nem hagyott. Így az olvasás után egy hónappal már nem is igazán tudnám elmondani, hogy mivel töltötték ki a 200+ oldalt. Rinya, pia, drog, szex, röviden tömören. Érdektelenség, otthontalanság, célnélküliség, a mélyről felbugyogni vágyó kételyek totális elnyomása és tompítása. Valahol gondtalan az ilyen élet, de tulajdonképpen inkább csak rohadt szomorú.


Népszerű idézetek

Frank_Spielmann I>!

– Jézusom, Clay, úgy nézel ki, mint aki LSD-zett vagy valami – mondja Blair, és rágyújt egy újabb cigarettára.
– Csak együtt vacsoráztam anyámmal – mondom.

99. oldal

Kapcsolódó szócikkek: LSD
5 hozzászólás
Nadjaa P>!

Hallgatunk, aztán megkérdezem: – A picsába, Rip, mi az, ami neked nincs meg?
– Nincs, amit elveszítsek.

194. oldal

Frank_Spielmann I>!

– Az ott Muriel?
– Nem, az a lány fekete.
– Ó… igazad van.
Szünet.
– Nem is lány.

21. oldal

2 hozzászólás
Selerdohr>!

– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Nem tudom – mondta. – Csak úgy megyünk.
– De ez az út nem vezet sehová – mondtam neki.
– Az nem számít.
– Miért, mi számít? – kérdeztem kis szünet után.
– Csak hogy rajta vagyunk, haver – mondta.

200. oldal

Rita_Sándor>!

– Téged nem zavart, ahogy minden ok nélkül csak úgy eltűntek a szereplők a filmből?
A filmszakos srác előbb hallgat, aztán azt mondja: – Aha, de hát így van ez az életben is…

135.

Nadjaa P>!

– És velem mi van?
– Veled mi van?
– Velem mi van?
– Rendbe jössz.
– Nem tudom – mondom. – Nem hiszem.
– Beszéljünk valami másról.
– Velem mi van? – sikítom fulladozva.
– Ugyan már, Clay – mondja a pszichiáter. – Ne legyél ilyen… kicsinyes.

Rita_Sándor>!

– Nem akarom, hogy izgasson bármi is. Ha izgatnak a dolgok, akkor csak rosszabb lesz, akkor csak még valami miatt kell aggódnom. Nem annyira fájdalmas, ha nem izgat semmi.

210.

Carmilla >!

Egyik nyáron próbáltam naplót vezetni, de nem vált be. Összezavarodtam, és beleírtam dolgokat csak azért, hogy beleírjam őket, és végül rájöttem, hogy nem csinálok elég dolgot ahhoz, hogy naplót vezessek.

70. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Raymond Chandler: Örök álom
John Steinbeck: Egerek és emberek
Alice Walker: Kedves Jóisten
Alice Walker: Bíborszín
Stephen King: A remény rabjai
Julie Buxbaum: Három dolgot mondj
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
John Steinbeck: A Kék öböl
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Aldous Huxley: Szép új világ