Nullánál ​is kevesebb 284 csillagozás

Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Az ​1964-ben született Bret Easton Ellis első, 1985-ben megjelent regénye az akkori amerikai új nemzedék, az „X-generáció” kultikus könyve lett – maradandó érvénnyel ábrázolja a gazdag Amerika fiataljainak lelkét, pontosabban lelketlenségét, vagy még pontosabban – a kiüresedettség, a teljes érzelmi sivárság mögött megbújó vágyat egy értelmesebb életre. Egy ennyire fiatal írótól – Ellis húszéves volt, amikor a Nullánál is kevesebb-et írta – egészen rendkívüli az a szikár, póztalan, mesterkéletlen, tökéletesen kiérleltnek tetsző stílus, amellyel elmeséli a Los Angeles-i unatkozó fiatalok mindennapjait, az egymást érő bulikat, az érzelem nélküli szeretkezéseket, a szülőktől való teljes elidegenedést… Vagy azt, ahogy ezek a gyerekek a gazdag rendezők és producerek világát látják… Vagy egy homoszexuális prostituált történetét, aki hasztalan próbál menekülni a helyzetéből… Vagy az események mögött és közben – s persze legfőképpen a regény szereplőinek agyában – parázsló erőszakot,… (tovább)

Eredeti mű: Bret Easton Ellis: Less than Zero

Eredeti megjelenés éve: 1985

>!
Európa, Budapest, 2010
212 oldal · ISBN: 9789630790598 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 2005
212 oldal · ISBN: 9630777517 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 1999
212 oldal · ISBN: 9630764997 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 3


Kedvencelte 39

Most olvassa 8

Várólistára tette 162

Kívánságlistára tette 114

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Nem izgatott fel. Nem háborított fel. Nem is szórakoztatott.
De ahhoz képest, hogy egy húsz éves srác írta, egészen jó. Érezni benne a gondolkodás radikalizmusát. Ha például Stephanie Meyer vagy Fejős Éva könyveihez hasonlítjuk. Ez persze csak vicc. Egy ilyen regényt a Zabhegyezőhöz kell mérni! Akkor viszont mondok egy hasonlatot:
Olyan, mint a Beatleshez képest egy másodosztályú punkzenekar. Monoton, sivár, de van benne agresszivitás, lázadás. Igaz, az a Beatlesben is ott van, csak sokkal zseniálisabban. Akkor hát? Mondok mást.
Olyan répafagyi: hideg, émelyítő, van, aki hányni tud tőle, de hát nem kötelező nyalogatni!

2 hozzászólás
>!
kaporszakall 
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Álmomban felhívott a szerző, és az alábbi párbeszédet folytattuk:

Ő: Szia. Emlékszem még, hogy az Amerikai Psycho-t hogy lehúztad, és meglepett, hogy mégis újra olvasol tőlem… Na, ez most hogy tetszik?
Én: Helló. Ez sem tetszik. De tudod, méréstechnikán is mindig azt mondogatták: egy mérés nem mérés. Gondoltam, kapsz még egy esélyt.
Ő (ingerülten): Ezzel meg most mi a bajod?
Én: Ugyanolyan siváran és unalmasan ábrázolod a nyolcvanas évekből a los angeles-i zsúrpubik életét, mint amilyen unalmas és sivár.
Ő: Vedd figyelembe, hogy ez az első regényem! Húsz évesen írtam…
Én: Ez nem mentség. Ha még nem kiérlelt a szöveg, ne add közre! Rimbaud 18 évesen már vígan leközölte A részeg hajó-t…
Ő (büszkén): De igenis kiérlelt! A kritikusok kórusban dicsérnek, hogy ahhoz képest, hogy csak húszéves…
Én (közbevágva): Retrospektíve dicsérnek, mert a Psycho-val már akkora botrányt kavartál, hogy kénytelenek voltak odafigyelni. Ez a miből lett a cserebogár-effektus, semmi több.
Ő (gyanakodva): Úgy gondolod, hogy csak azért…
Én (megint közbevágva): Igen! Úgy gondolom, hogy csak a későbbi munkáid kritikai dicsőségének visszfénye háramlik vissza erre a lószarra!
Ő (sértődötten): Lószar… Hát nem érzed át a főszereplő nihilben pácolt érzelmi vákuumából fakadó egzisztenciális kétségbeesését?
Én: Nem. Én csak az impotens töketlenkedését látom, meg azt, hogy a szülei le se szarják. És egy erős stílustörést kb. negyven oldallal a regény vége előtt. Addig a kultúrsznoboknak szánt spleen dögunalmas mantrázása, aztán a homlokodra csaptál, és odaragasztottál a végére, akciódúsításul, némi gyenge James Ellroy-utánzatú horrorpornót. Szárnypróbálgatás a Psychó-hoz… És úgy fityeg a regényeden, mint eunuch hasa alatt a műfarok.
Ő (dühösen): Mért, Ellroy-nak szabad, nekem nem? Ő mivel jobb nálam?
Én: Nem próbálja többnek hazudni magát annál, ami: tisztességes, becsületes krimiszerző.
Ő: (derékrecsegés a kagylóból – büszkén kihúzta magát) Én Los Angeles nyolcvanas évekbeli hiteles miliőjét ábrázolom! Maradandóan!
Én: A földrajzi nevek, vendéglátóhelyek és márkanevek lajstromozásával? Mit gondolsz, Delhiben vagy Pekingben ötven év múlva ki lesz kíváncsi arra, mi történt a Los Angeles nevű tetves faluban pár enervált semmittevővel? És ki fog az összes márkanévnek meg zeneszámnak utánanézni?
Ő: Méghogy Los Angeles nevű tetves falu! Ember! Hát itt van Hollywood…!
Én: Esik nálad egy valódi szó is Hollywood-ról? Ti ott a periférián, a luxusputriból csak nyalogatjátok!
Ő: Dehogyis! Hát az egyik lány apja is producer, többször is felbukkan…
Én: Mint biodíszlet.
Ő (dühösen): B-szdmeg!
Én (gúnyosan): Még káromkodni se tudsz ízesen? Bazmeg – ez így tömör. Micsoda sznob dolog, minden mássalhangzót gondosan kiejteni: Baszödömeg… Ez is a nyugati-parti zsúrpubi-folklórhoz tartozik, két kokaincsík meg crazy-koktél között?
Ő (igyekszik visszafogni magát): Így nem jutunk dűlőre. Mit szólsz a regényemben vázolt szexuális identitás-válsághoz?
Én: Ha azt érted alatta, hogy egy csomó szereplőről hatvan-hetven oldalig azt se tudni: fiú-e vagy lány, ez nem identitásválság, csak közlésképtelenség. Uniszex, biszex, triszex…
Ő: (kacéran): Nem látogatsz meg egyszer L.A.-ben? Megbeszélhetnénk ezt a témát kettesben…
Én (fagyosan): Engem a melegek hidegen hagynak.
Ő: Aha! Akkor előítéletes vagy, ezért utálod a munkáim! (kényeskedő hanglejtéssel, pipiskedve) Cúna rasszista!
Én: Nem. A homoszexualitásról lehet őszintén, és drámai erővel írni. Ilyen pl. Oscar Wilde-tól a De profundis, vagy James Baldwin-tól a Giovanni szobája. De te itt is csak a felszínt kapirgálod, mint koszlott veréb a szélvédőt. A befejező Ellroy-paródiában meg túlkompenzálsz. Bár elismerem: cserébe némelyik szereplőd a végére kezd műanyagból hús-vér emberré válni…
Ő (kétségbeesetten): Hogy lehetsz ilyen igazságtalan? Rossz híremet kelteni a Molyon – még a végén csökkenek az eladásaim…!
Én: Ne aggódj. Itt a Molyon a sok kis egyéni igazságtalanságból adódik össze a kollektív igazság. Bőven akadnak híveid…
Ő: És te? Már nem szándékozol olvasni tőlem semmit?
Én: A vonzás szabályai-ról sokan hozsannáznak. Lehet, hogy egyszer még sorra veszem. De nem egyhamar…
Ő: Végül is minek tartasz engem, ha nem valódi, veretes, mélymerülésű modern szépírónak?
Én: Hírnév- és pénzéhes, anti-ellektuális, álprobléma-feszegető, kultúrgiccs-iparosnak.
Kraccs… a túlsó oldal letette a kagylót.

10 hozzászólás
>!
Morpheus
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Egy könyvklubra olvastam el, posztmodern a téma, ami amúgy a kedvencem, de nem ez a fajta posztmodern. Körülbelül annyira voltam érdektelen ezzel a könyvvel kapcsolatban, mint a könyv szereplői a saját életükkel. Nem érdekeltek igazán sem ők, sem a történetük. Másik oldalról én is azokat a zenéket szerettem nagyobbrészt, amiket a szereplők hallgatnak, néztem a homályzónát, viszont én egy prolicsaládban születtem, nem érdekelt sem a drog, se a pia, se a cigi, pénzem sem volt soha – pedig körülöttem azért ittak, cigiztek és szipuztak –, nem azért, mert én olyan öntudatos voltam, csak egyszerűen nem érdekelt, ahogy nem érdekel az erőszak, a horror, a gyilkosság, a krimi meg a háborús filmek sem. Úgyhogy ez a könyv is elsuhant mellettem a semmibe, pedig tudom ám, milyen érezni a zsigereimben az élet értelmetlenségét.

6 hozzászólás
>!
gb_
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Ahhoz képest, hogy első regény, igen összeszedett, a sztori következetesen végigvitt, a hang kitartott, semmi felesleges sallang vagy stílustörés. Így 1-2 nappal a befejezése után viszont alig emlékszem belőle valamire is, leszámítva, hogy a főszereplő, akit Claynek hívnak, hazamegy a karácsonyi szünetre az egyetemről, otthon néha visszagondol a gyerekkorra, amúgy iszik, drogozik, sír, szexel. Így próbál eltűnni, feloldódni, megbirkózni az őt körülvevő iszonyatos érzelmi sivàrsàggal, aminek egyszerre áldozata és előidézője. Sejti azért, hogy a rengeteg pénz meg a pénzből vett dolgok maximum csak elnyomni és időszakosan eltüntetni képesek a tapasztalatot, hogy teljesen egyedül van és fogalma sincs, kicsoda valójában (de olyan szinten fogalma sincs, hogy azt se tudja, mit akar és mit szeret).

De nem csak ő ilyen, hanem nagyjából az összes szereplő ebben a regényben: senki sem foglalkozik senkivel, a család meg aztán végképp nem képes megtartani az embert. Olyan, hogy „otthon”, itt nem nagyon létezik. Aztán ezt vagy sikerül belátni, vagy nem. Mindenesetre nincs menekvés – legfeljebb vissza lehet menni az egyetemre, és ez mintha sugallna egy kis megnyugvást, ami maximum addig tart ki, amíg el nem olvassuk Ellis következő regényét, a Vonzás szabályait. Kb. ennyi, még ha didaktikusan adtam is most itt elő. Nem nagyon van mit ragozni ezen, nyomorral teli, de egyelőre abszolút nem maradandó élmény.

>!
dokijano
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Az első néhányszor tíz oldal után erős kísértést éreztem arra, hogy elsüssem azt az olcsó viccet, hogy ez tényleg a nullánál is kevesebb. De mivel viszonylag rövid regény, erőt vettem magamon, és csak azért is végig akartam olvasni, mert kíváncsi voltam, mitől lett kultikus ez a könyv. Meg különben is, az ember mindig abban bízik, hogy folyamatosan kupálódik egy keveset olvasás közben. Legalábbis ha oda tud figyelni arra, amit olvas.
Biztosan járatosabbnak kéne lennem a 80-as évek amerikai fiatalsága életérzésében, hogy értékelni tudjam ezt az írást. Azokban az években én nem értem rá a pia-szex-drogok-buli típusú elfoglaltságokra, mert éppen megküzdöttem az első diplomám védésével, és igyekeztem helyt állni az első munkahelyemen, hogy finanszírozzák a posztgraduális képzésemet. Meg azt sem tudtam, mi az az X-generáció, de nem is nagyon érdekelt. Azóta sem kerültem közelebb az ilyenfajta semmittevéshez. Akkor sem tudom jobbra értékelni, ha ez volt a szerző első regénye. Nekem nem lopta be magát a szívembe, na. Ettől még persze lehet korszakos írás, de ennek megítélését meghagyom azoknak, akik jobban ismerik azt az életmódot, vagy legalább járatosabban az amerikai irodalomban. Nekem továbbra sem jön be a minimalista próza.
Azért az Amerikai psycho-t még tervezem elolvasni valamikor a jövőben, ehhez azonban még le kell küzdenem magamban az 500+ oldalas könyvek iránti enyhe ellenszenvemet.

>!
WolfEinstein
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Annyira száraz, szikár könyv, hogy nem kevés olvasói múltammal egyszerűen nem tudtam elképzelni a szereplőket. De annyira, hogy a könyv nagyjából feléig azzal sem voltam tisztában, hogy kik a hím- és kik a nőneműek. Ez adja meg az egész történet alaphangulatát: a teljes érdektelenség, ami árad a szereplőkből. Sajnos szembesülni kell azzal, hogy az a jelenség, amiről Ellis ír, egyre jobban elterjed a fiatalok körében. Az életuntság, közöny válik mind gyakoribbá, amiből nem feltétlenül a legjobb módon próbálnak kitörni: drogokkal, szexuális anomáliákkal (létezik vajon ez a szókapcsolat, és vajon politikailag korrekt?), amik abból adódnak, hogy keresik az identitásukat, elidegenedéssel a rokonoktól, barátoktól. Lesújtó az a kép, amit Ellis bemutat, de sajnos kétségbeejtően valóságos.
Mielőtt elkezdtem volna, nem tudtam, mire számítsak, mert tudtam, hogy első könyv, amit húsz évesen írt. Kellemes meglepetés volt, már ebben kiforrott a stílusa. Nem volt jó olvasni, de jó volt elolvasni.

>!
reila
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Minél több Ellis művet olvasok, annál inkább az az érzésem, hogy a XXI. században nincs értelme teenager-nek lenni, sem felnőttnek, sem idősnek. Mintha minden összemosódna, a jó , a rossz és az emberi értékek. Nincsenek a szavak mögött érzések, vagy ha vannak, azok rejtve maradnak. A tettek pedig egy olyan sötét, állati agresszióhoz vezetnek, amelyek a mai fiatalokhoz nagyon is hozzá tartoznak.

>!
Juccimo
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Az Amerikai Psycho után vonakodva adtam még egy esélyt Ellisnek, de szerencsére nem bántam meg. Nekem ez a könyve sokkal jobban tetszett, bár talán Pat Bateman monológjaival sem lett volna annyi bajom, ha nem 500, hanem csak 200 oldalon keresztül kell olvasnom :D Azért reménykedem, hogy nem csak ennyire undorító témákról tud írni Ellis, de végül is ilyen is van, ez is a világ része… Nekem Clay egyre szimpatikusabb lett a végére, ahogy egyre inkább éreztem, hogy mennyire utálja ezt a sivár és üres életet, amit mindannyian élnek. Persze zavart, hogy minden szereplő szőke és lebarnult és 20 év alatti, miközben olyan erkölcstelen életet élnek, mintha legalább 15 évvel öregebbek lennének. De szerintem hatásos a könyv, és az sem zavaró ebben a rövid terjedelemben, hogy gyakorlatilag nem történik benne semmi. Az életérzés, az átjön, és bizony nagyon lehangoló.

9 hozzászólás
>!
Natasha
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Ez az a könyv, amit minden olyan fiatalnak, akinek már van egy kis esze, de még isteníti Amerikát, a kezébe kéne nyomni.
Az egyik humorista említette, hogy ha szar szituációba kerülsz, gondolj arra, hogy lehetne még rosszabb is. Szóval érdemes abbahagyni a nyavalygást és arra gondolni, hogy mennyivel jobb nekünk, hogy nincs ilyen sok pénzünk és luxusházunk és sportkocsink, mert ezek által teljesen arctalanokká és szürkékké válnánk a műbarna test és kiszőkített haj ellenére is.
(csak azért négy csillag, mert túl sokáig húzza a "történetet")

>!
valdezier
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

Itt eltűnhetsz. – olvassa Clay egy hirdetőtáblán. És rájössz, ez mennyire igaz a szereplőkre.

Itt eltűnhetsz… a véget nem érő bulikban, a gazdagság fullasztó tehetetlenségében, a céltalanságban, a tévét lenémítva bámulva, a magányban, kiüresedett kapcsolatokban. Itt aztán nyomtalanul eltűnhetsz.
És a karakterek el is tűnnek. Összemosódnak a fogalmak, elvesztik az időérzéküket és nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ebből kitörni pedig lehetetlen.

Hatásos szavak, keserű hangulat, magatehetetlenség.
Hát ilyen könyvet sem olvastam még.


Népszerű idézetek

>!
Frank_Spielmann I

– Jézusom, Clay, úgy nézel ki, mint aki LSD-zett vagy valami – mondja Blair, és rágyújt egy újabb cigarettára.
– Csak együtt vacsoráztam anyámmal.

99. oldal

Kapcsolódó szócikkek: LSD
5 hozzászólás
>!
Nadjaa

Hallgatunk, aztán megkérdezem: – A picsába, Rip, mi az, ami neked nincs meg?
– Nincs, amit elveszítsek.

194. oldal

>!
Frank_Spielmann I

– Az ott Muriel?
– Nem, az a lány fekete.
– Ó… igazad van.
Szünet.
– Nem is lány.

21. oldal

2 hozzászólás
>!
Mandula8

– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Nem tudom – mondta. – Csak úgy megyünk.
– De ez az út nem vezet sehová – mondtam neki.
– Az nem számít.
– Miért, mi számít? – kérdeztem kis szünet után.
– Csak hogy rajta vagyunk, haver – mondta.

200. oldal

>!
Rita_Sándor

– Téged nem zavart, ahogy minden ok nélkül csak úgy eltűntek a szereplők a filmből?
A filmszakos srác előbb hallgat, aztán azt mondja: – Aha, de hát így van ez az életben is…

135.

>!
Nadjaa

– És velem mi van?
– Veled mi van?
– Velem mi van?
– Rendbe jössz.
– Nem tudom – mondom. – Nem hiszem.
– Beszéljünk valami másról.
– Velem mi van? – sikítom fulladozva.
– Ugyan már, Clay – mondja a pszichiáter. – Ne legyél ilyen… kicsinyes.

>!
Carmilla 

Egyik nyáron próbáltam naplót vezetni, de nem vált be. Összezavarodtam, és beleírtam dolgokat csak azért, hogy beleírjam őket, és végül rájöttem, hogy nem csinálok elég dolgot ahhoz, hogy naplót vezessek.

70. oldal

>!
Frank_Spielmann I

– Nem is kell a kibaszott, büdös kokainod! – Hallgat egy pillanatig, aztán azt mondja: – Aha, máris megyek le. – Leteszi a kagylót és rám néz.
– Ki volt az?
– Az anyám. Lentről telefonált.

54. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Douglas Coupland: X generáció
Craig Clevenger: A gumiember
Raymond Carver: Befognád, ha szépen kérlek?
Samuel Beckett: Molloy
Per Petterson: Lótolvajok
Erlend Loe: Naiv.Szuper.
Per Petterson: Megtagadom
Agota Kristof: Trilógia
Jay McInerney: Fények, nagyváros