Nullánál ​is kevesebb 77% 383 csillagozás

Ha nem éri készületlenül az embert, kimondottan magával ragadó olvasmány. Azonban nem árt tudni, hogy mi vár ránk benne: teljes érzelmi sivárság, de annyira, hogy még a szex, és minden más emberi kapcsolat is méla közönnyel és szenvtelenséggel jelenik meg. A kémiának még az írmagja is hiányzik a szereplők közül, akárcsak a vonzalom, vagy a romantika. Semmi érzelem nincs, csak unalom, vegetáció, sodródás az árral. Semmit nem becsülünk semmire. Semminek nincs értéke, még a szüzességnek vagy az életnek sem, az anyagiakról már nem is szólva.

Rövid, és elég olvasmányos is, már ha nem falcolunk be közben. A szimbólumrendszere és a nyelvezete zseniális. Utóbbi maga is egy szimbólum, a teljes sivárságé, közönyé.

Mivel számomra megterhelő, ha egy szöveg érzelmileg túlfűtött, mondhatjuk, hogy szerettem olvasni. Az egysíkúsága miatt nehezebb olvasmány, mint az Amerikai psycho, bár emlékeim szerint az jobban megviselt, de talán csak azért, mert elég fiatalon olvastam.

Mindenképpen kihagyhatatlan könyv egy megkerülhetetlen szerzőtől, ugyanakkor az is érthető, hogy miért kapott ilyen sok negatív értékelést. Valóban elég megterhelő, és aki valamiféle könnyed kikapcsolódásként tekint az olvasásra, az esélyes, hogy nehezebben fog tudni kapcsolódni hozzá. Én ezzel együtt kimondottan szerettem, mert Ellis zseniálisan ír. Megviselően, de zseniálisan.

Nem izgatott fel. Nem háborított fel. Nem is szórakoztatott.
De ahhoz képest, hogy egy húsz éves srác írta, egészen jó. Érezni benne a gondolkodás radikalizmusát. Ha például Stephanie Meyer vagy Fejős Éva könyveihez hasonlítjuk. Ez persze csak vicc. Egy ilyen regényt a Zabhegyezőhöz kell mérni! Akkor viszont mondok egy hasonlatot:
Olyan, mint a Beatleshez képest egy másodosztályú punkzenekar. Monoton, sivár, de van benne agresszivitás, lázadás. Igaz, az a Beatlesben is ott van, csak sokkal zseniálisabban. Akkor hát? Mondok mást.
Olyan répafagyi: hideg, émelyítő, van, aki hányni tud tőle, de hát nem kötelező nyalogatni!

“Kitaláltam egy új számítógépes játékot. Képernyőn egy újgazdag, procc buli van: csomó yuppie meg a patás tyúkjaik, baromi sz@r zene szól. Állati hülye fények villognak és csupa k*cs*g táncol elk*rt bénán. Az a feladat, hogy mész a joystickkal a mandrók között, van nálad egy bazi nagy péklapát és akik a legjobban irritálnak, azokat irgalmatlanul tarkónb***od a lapáttal – és ez lenne állati jól megrajzolva, ahogy a lapát puffan a tarkójukon. Amikor már az összes birka csávót és ocsmány spinét tarkónb***tad a lapáttal, te lelépsz a zsír nőkkel.” (Hujber Feri a Valami Amerika című filmben off)

Az 1980-as évek közepe, Amerika, Beverly Hills. Egyetemisták, gazdagság, kokain, szex, glamour. Szép autók, csillogó úszómedencék, soha ki nem fogyó alkoholos üvegek, pompás lányok, élére vasalt nadrágok, jól belőtt frizurák, vagány napszemüvegek. Persze mindez csak a látszat. Lélek helyett lélektelenség, üresség, totális érzelmi sivárság, megállíthatatlan önrombolás. Ellis meg egy nagyon bátor fickó, ami azt illeti: húszévesen így, ennyire nyíltan és őszintén odamondani, tükröt tartani a társadalomnak, érezhetően cseppet sem tartva a következményektől, nos… rendesen szavak nélkül hagy. Pont azért, mert félelmetes. Vond ki a Trainspottingból az acidot és az Amerikai pitéből a féktelen kanosságot, cseréld le Beteg Srácot Tony Strakra, keverj alá végtelenül eklektikus zenei hátteret és máris kész az X-generációt – vagy legalábbis annak egy szeletét – tökéletesen jellemző minimalista próza! A szerzőt illetően meg szinte hihetetlen, hogy ez még csak az első regénye és máris mennyire pazar. Nem egy túlírt, stílusát-nyelvezetét-terjedelmét tekintve is tömör, szikár, egyszerű alkotás, amiben annak ellenére is megtalálhatjuk az igazi művészi értéket, hogy valószínűleg utolsó tényezőként gondolnánk rá. (Bár Patrick Bateman csendes ámokfutásában is van valami kifejezetten szép, hmm…)

Szécsi Noémi mondja, hogy talán az irónia jobban tartósítja a testi-lelki szenvedéseket, mint bármi. Megérleli őket, új minőséget ad hozzájuk. Úgyhogy próbáljunk is meg hinni abban, hogy ez így van, mert ez az írás nagyon át tud jönni. Kegyetlen, kíméletlen, de fantasztikus. És most mit csinálunk? Megyünk. Hova? Nem tudom, csak úgy megyünk. (Nem mellesleg szeretnék “gratulálni” annak a jótét léleknek, aki a filmverziót következetesen Fagypont alattnak nevezte el. Kétségtelenül találó, de előbb jut róla eszembe egy spektrumos dokufilm, mint Ellis könyve.)

Egy könyvklubra olvastam el, posztmodern a téma, ami amúgy a kedvencem, de nem ez a fajta posztmodern. Körülbelül annyira voltam érdektelen ezzel a könyvvel kapcsolatban, mint a könyv szereplői a saját életükkel. Nem érdekeltek igazán sem ők, sem a történetük. Másik oldalról én is azokat a zenéket szerettem nagyobbrészt, amiket a szereplők hallgatnak, néztem a homályzónát, viszont én egy prolicsaládban születtem, nem érdekelt sem a drog, se a pia, se a cigi, pénzem sem volt soha – pedig körülöttem azért ittak, cigiztek és szipuztak –, nem azért, mert én olyan öntudatos voltam, csak egyszerűen nem érdekelt, ahogy nem érdekel az erőszak, a horror, a gyilkosság, a krimi meg a háborús filmek sem. Úgyhogy ez a könyv is elsuhant mellettem a semmibe, pedig tudom ám, milyen érezni a zsigereimben az élet értelmetlenségét.

Első olvasásom a szerzőtől. Meg kell mondjam, egy jó darabig eléggé untatott, például nem rágtam tövig a körmöm aggodalmamban, hogy mi lesz a szereplőkkel spoiler. Általános céltalanság, közömbösség, nihil, tivornyázás, drogok, mindez high-life díszletek között. Nagyjából buliból buliba követhetjük a főszereplőt, de előfordul moziban, játékteremben, vagy valamelyik havernál, ismerősnél is. Ezeket az interakciókat nagyrészt felületes csevej kíséri. Ha felmerül a kérdés, többnyire senki sem csinál semmit, és meg is nyugtatják magukat azzal, hogy nem is lehet. Ha elvétve bármiféle mélyebb kérdés irányul a főszereplő felé, ahogy csak tud, igyekszik azt elkerülni. Ami az embereket illeti, belőle sem válna túl jó tanúságtevő: a fel-felbukkanó szereplők, mellékszereplők nevén és öltözködésén kívül szinte semmi nem derül ki. Ja, esetleg az, hogy milyen autóval jár. Néha pszichiáterhez is megy off, és egyszer ki is fakad a sorsát illetően, de összességében ez is egy meddő szál. Ebbe az eredendően lapos cselekménybe olykor beszivárog a külvilág valamely eseménye, mint amikor a kutya csikket rágcsál, vagy egy idős asszony elesik a járdán. A vizsgálódás ezen irányán aztán jóval meredekebb dolgok is megesnekspoiler. A vége felé volt két beszélgetés, az egyik talán Kimmel, aki azt kérdezgette, hogy mit csinál, illetve amikor Blair megfogalmazta, hogy Clay mindig olyan távoli: ezek egész értelmes részek voltak. Egyébként meg nagyon üres ez a világ.

A filmművészetben számtalan olyan alkotás született, amely hitelesen ábrázolja a gazdag vagy középosztálybeli amerikai X/Y/Z-generációs fiatalok féktelen, drog- és alkoholmámorban úszó, ám így is végtelenül unalmas mindennapjait. Vannak, amelyek egészen ártatlanok, akár még coming-of-age story-nak is felfoghatók, például a zseniális angol Skins sorozat, illetve Richard Linklatertől a Dazed and Confused vagy az Everybody Wants Some!!, de olyan kőkemény drámák is készülnek, amelyekben nincs se tanulság, se felnövés, mint a mostanában megkerülhetetlen Euphoria. Ezek közös jellemzője, hogy olyan vizuális környezetet teremtenek, olyan képi beállításokkal és vágásokkal dolgoznak, amelyek elengedhetetlenek a történet feldolgozásához, legyen szó a buliról bulira vándorlás sodró lendületű, feel-good megjelenítéséről, vagy a drogok hatása alatti túlpörgés vagy hallucinációk zaklatott, sötét és zavaros képeiről.

Irodalmi környezetben a fentieket nagyon nehéz, de nem lehetetlen reprodukálni, hogy túl messzire ne is kelljen menni, Bret Easton Ellis későbbi remekműve, az Amerikai psycho mesterien használja ezeket a filmszerű jeleneteket. A Nullánál is kevesebb esetében ezek azonban rendkívül kezdetlegesek és a levegőben lógnak, Ellis húszévesen még nem volt azon a szinten, hogy megfelelő vizuális környezetet tudjon teremteni, inkább a sajátos irodalmi nyelv és a karakterek megalkotására helyezett hangsúlyt, több-kevesebb sikerrel.

A karakterek megalkotása remek lett, mindenki szinte már-már a végletekig semmilyen, a személyiségük és az érzelmi intelligenciájuk még a nullánál is kevesebb, ami nem kis írói bravúr. A narrátor főhős gondolataiban néha azért meg-megvillan valami minimálisan emberi vonás, de ezt némi hányinger kíséretében azonnal félre is söpri, és újra belesimul a tökéletesen egyforma karakterek sorába. Szereplőink annyira egyformák, hogy ha nem lennének keresztneveik, akkor azt sem lehetne tudni, hogy ki fiú és ki lány; mindenki rövidre vágott szőke hajú, izmos és aranybarna bőrű, de még a szexuális preferenciák sem segítenek, mert konkrétan mindenki mindenkivel lefekszik, illetve ugyanazon szereplő két egymás utáni jelenetben hol fiúként, hol lányként viselkedik, mintha a genderfluid szörfösök világtalálkozóján lennénk. És valahogy mégis működik a dolog, Ellis ugyanis ezt a sok szereplőben lévő, de valójában mégis egyetlen karaktert egészen magas színvonalon hozta létre.

A regény sajátos irodalmi nyelve, amelyet sokszor és sokan dicsértek, azonban jóval több sebből vérzik. Idegesítő az a fajta kamaszfilozofálgatás, amikor óriási, de tényleg óriási szavakat akar használni mindenre, és a végén olyan lyukas megállapításokra jut csupán, mint hogy ilyen az élet, meg hogy nem a cél, hanem az út a fontos. Erre lehet persze azt írni, hogy hogyne, így gondolkodik egy 18 éves, de mivel Ellis karakterei alapvetően nem így gondolkodnak, ezek a filozofálgatások inkább az író saját gondolatai, a regény világában nem hatnak természetesként, csupán felvett pózként szolgálnak. A másik probléma, hogy az Ellisre jellemző túlerőltetett mantrázás, ami későbbi műveiben fontos stíluselem (hogy is lehetne feledni az Amerikai psycho szófosásait!), itt még egyszerűen béna, mivel csak közepesen húzza túl a jeleneteket, ezért érezhető súlyuk sincsen. Hiába ábrázolja jól a háttérben megbúvó, és néhol brutálisan feltörő erőszakot, ha egyébként nincs semmifajta szerepe, ha szemérmesen félrenéz és még sokkolni sem akar, például a 12 éves lány megerőszakolásának szála is különösebb hullámok nélkül hal el a semmibe.

A Nullánál is kevesebb egy kezdő és ígéretes író bemutatkozása, de a kultstátusza ellenére ennél sajnos nem több. Azt azért utólag jó látni, hogy Ellis képes volt tanulni első regénye hibáiból, sokat csiszolt az irodalmi nyelvén és tulajdonképpen hat évvel később ezeknek a karaktereknek a néhány évvel idősebb változatából alkotta meg az irodalomtörténet legszörnyűségesebb gonosztevőjét az Amerikai psychóban.

Az első néhányszor tíz oldal után erős kísértést éreztem arra, hogy elsüssem azt az olcsó viccet, hogy ez tényleg a nullánál is kevesebb. De mivel viszonylag rövid regény, erőt vettem magamon, és csak azért is végig akartam olvasni, mert kíváncsi voltam, mitől lett kultikus ez a könyv. Meg különben is, az ember mindig abban bízik, hogy folyamatosan kupálódik egy keveset olvasás közben. Legalábbis ha oda tud figyelni arra, amit olvas.
Biztosan járatosabbnak kéne lennem a 80-as évek amerikai fiatalsága életérzésében, hogy értékelni tudjam ezt az írást. Azokban az években én nem értem rá a pia-szex-drogok-buli típusú elfoglaltságokra, mert éppen megküzdöttem az első diplomám védésével, és igyekeztem helyt állni az első munkahelyemen, hogy finanszírozzák a posztgraduális képzésemet. Meg azt sem tudtam, mi az az X-generáció, de nem is nagyon érdekelt. Azóta sem kerültem közelebb az ilyenfajta semmittevéshez. Akkor sem tudom jobbra értékelni, ha ez volt a szerző első regénye. Nekem nem lopta be magát a szívembe, na. Ettől még persze lehet korszakos írás, de ennek megítélését meghagyom azoknak, akik jobban ismerik azt az életmódot, vagy legalább járatosabban az amerikai irodalomban. Nekem továbbra sem jön be a minimalista próza.
Azért az Amerikai psycho-t még tervezem elolvasni valamikor a jövőben, ehhez azonban még le kell küzdenem magamban az 500+ oldalas könyvek iránti enyhe ellenszenvemet.

Megdöbbentően jó (első!) regény. A félcsillag levonása igazából csak jelképes, a fordítás és szerkesztés slendriánságának szól. Komplett mondatok lettek (direkt? véletlen?) kihagyva, amelytől a magyar változatban itt-ott logikátlan és zavaros is a cselekmény. Illetve nyelvileg is néha döcög, volt benne pár esetlen, vagy talán inkább mára kopottnak, idejétmúltnak ható szóválasztás. De még ennek ellenére is átüt BEE zsenialitása. Mert aki (pláne 20 évesen) ilyen remek pszichológiai érzékkel, formai bravúrral rak össze egy könyvet, az zseni.

Ahhoz képest, hogy első regény, igen összeszedett, a sztori következetesen végigvitt, a hang kitartott, semmi felesleges sallang vagy stílustörés. Így 1-2 nappal a befejezése után viszont alig emlékszem belőle valamire is, leszámítva, hogy a főszereplő, akit Claynek hívnak, hazamegy a karácsonyi szünetre az egyetemről, otthon néha visszagondol a gyerekkorra, amúgy iszik, drogozik, sír, szexel. Így próbál eltűnni, feloldódni, megbirkózni az őt körülvevő iszonyatos érzelmi sivàrsàggal, aminek egyszerre áldozata és előidézője. Sejti azért, hogy a rengeteg pénz meg a pénzből vett dolgok maximum csak elnyomni és időszakosan eltüntetni képesek a tapasztalatot, hogy teljesen egyedül van és fogalma sincs, kicsoda valójában (de olyan szinten fogalma sincs, hogy azt se tudja, mit akar és mit szeret).

De nem csak ő ilyen, hanem nagyjából az összes szereplő ebben a regényben: senki sem foglalkozik senkivel, a család meg aztán végképp nem képes megtartani az embert. Olyan, hogy „otthon”, itt nem nagyon létezik. Aztán ezt vagy sikerül belátni, vagy nem. Mindenesetre nincs menekvés – legfeljebb vissza lehet menni az egyetemre, és ez mintha sugallna egy kis megnyugvást, ami maximum addig tart ki, amíg el nem olvassuk Ellis következő regényét, a Vonzás szabályait. Kb. ennyi, még ha didaktikusan adtam is most itt elő. Nem nagyon van mit ragozni ezen, nyomorral teli, de egyelőre abszolút nem maradandó élmény.

Annyira száraz, szikár könyv, hogy nem kevés olvasói múltammal egyszerűen nem tudtam elképzelni a szereplőket. De annyira, hogy a könyv nagyjából feléig azzal sem voltam tisztában, hogy kik a hím- és kik a nőneműek. Ez adja meg az egész történet alaphangulatát: a teljes érdektelenség, ami árad a szereplőkből. Sajnos szembesülni kell azzal, hogy az a jelenség, amiről Ellis ír, egyre jobban elterjed a fiatalok körében. Az életuntság, közöny válik mind gyakoribbá, amiből nem feltétlenül a legjobb módon próbálnak kitörni: drogokkal, szexuális anomáliákkal (létezik vajon ez a szókapcsolat, és vajon politikailag korrekt?), amik abból adódnak, hogy keresik az identitásukat, elidegenedéssel a rokonoktól, barátoktól. Lesújtó az a kép, amit Ellis bemutat, de sajnos kétségbeejtően valóságos.
Mielőtt elkezdtem volna, nem tudtam, mire számítsak, mert tudtam, hogy első könyv, amit húsz évesen írt. Kellemes meglepetés volt, már ebben kiforrott a stílusa. Nem volt jó olvasni, de jó volt elolvasni.