Holdpark 80% 179 csillagozás

Érdekes regény, alapjáraton posztmodern metafikciós játék, történetek történetekben, van szellemtörténet, vallomásosság, ál-önéletrajziság. És rengeteg minden más is: alaposan elemezhető könyv, hálás témája lehet az irodalmi szemináriumi dolgozatoknak, akárcsak azok az Ellis-regények, amiket eddig olvastam.

Logikus lépés az életműben még azért is, mert nekem a szerző korábbi könyvei kapcsán nagyon hiányzott annak a megindoklása, hogy miért annyira nihilisták a karakterek, tehát pontosan milyen folyamatok hatására jutottak el odáig, hogy gyakorlatilag nincs menekvés számukra, újra és újra a felszínesség és a drogok csapdájában vergődnek. A regénybeli Ellis a jobb pillanataiban ennek próbál a mélyére ásni, a nevelés felől közelítve: egyszerre van ott benne a szándék, hogy jó apa legyen és közel kerüljön a fiához (közel akarjon kerülni hozzá), és a belátás, hogy erre vélhetően soha nem lesz igazán képes, mert mégiscsak egy drogfüggő, felelőtlen és egoista alakról beszélünk, akinek ráadásul már az apja is képtelen volt az apaságra. Talán ez lehet az oka annak, hogy Ellis regényeiben „nincs kijárat”, és a nihilizmus azt jelenti, hogy a szülők ballépései miatt a gyerekek is megbűnhődnek. Ki tudja,

A történet egyébként olvasmányos, bár nem mindig annyira érdekfeszítő. Néha nehezen kerüli el a szentimentalizmust, a giccset, bizony párszor közhelyes, középszerű, nyálas mondatok váltják egymást. Ezért aztán kicsit felemás végigmenni rajta: tény, hogy rafkósan megcsinált szöveg, de az mindenesetre kérdéses, hogy újraolvasnám-e – a szerző akkor van inkább elemében, ha ironizálhat, akár saját magán is, de főleg a felső-középosztálybeliek végletekig elcseszett gyereknevelési elvein. Sajna azokon a pontokon viszont, ahol a horrorra, és a King-regényekre játszik rá, nem valami kreatív. És ez kicsit lelombozó, merthát végül is a könyv tetemes részét épp ez a rájátszás adja, amit ugyan nem fájdalmas olvasni, de lehetett volna még dolgozni rajta.

És nehezen tudom megállni, hogy ne emlegessem fel Houellebecq A térkép és a táj c. könyvét, ami ugyancsak eljátszik azzal, hogy a regény szerzőjét teszi meg a történet részévé. Hát, mit ne mondjak, Houellebecq azért sokkal frissebben járt el ezzel az ötlettel, sokkal alaposabban dolgozta ki a valóság-fikció regénybeli tematizálását. (Paul Auster New York trilógiájáról nem is beszélve. Meg biztosan van még jópár hasonló példa.)

még akkor sem féltem ennyire King könyv olvasása közben, amikor tizennéhány évesen faltam tőle életem első (könyvtári, csúnya és büdös, újrakötött) kötetét késő este az ágyamban. meg úgy alapból sem, mástól sem, soha.
sorrendekben nem vagyok valami jó, így az Amerikai psycho még vár rám, de attól függetlenül, hogy mekkora agyament katyvasz volt ez (és várhatólag lesz az is), alig várom, hogy olvassam!

Lakonikusan: annyival jobban sikerült és jobb regény is mint a Glamoráma (http://moly.hu/ertekelesek/1439247), amennyivel letisztázottabb a koncepció. És ez bizony nem kevés.

Máshogy, kicsit bővebben: szerintem ez Ellis első és egyetlen valóban posztmodern kísérlete. És mint ilyen jó, de nem hibátlan, illetve a helyes hangsúllyal lehet, hogy inkább 'nem hibátlan, de jó'. Ez pedig annyiból nagy szó szerintem, hogy a hármas szövegegységből (pszeudo-önéletrajzi bevezető – King-pastiche (főleg a Ragyogás, de egy picit az Az is) – egzisztencialista lezárás) kettő is töredezik valamelyest: az első is, de főként a második rész erősen túlfolyó; a második is, de főként az első összességében nem eléggé eltalált az arányokat nézve; hogy a Glamorámánál már megfigyelt stilizáltsági hibákról ne is beszéljünk (egyébként itt messze nem annyira markánsak). Ezen a ponton adódhatna is a kérdés, hogy Bret Easton Ellistől mekkora teljesítmény, ha ír egy jópofiskodó bevezetővel megspékelt, a legjobb formáját hozó Stephen King előtt fejet hajtó hommage opust? (Költőinek szánom.)

Csakhogy aztán. Csakhogy aztán – és itt lesz egyszeriben és egy pillanat alatt posztmodern a dolog – amit a harmadik részben (nagyjából az utolsó tíz oldal!) művel Ellis, az kifordít és más megvilágításba helyez minden addigit, zseniális emlékkulcsokat ad rengeteg motívumhoz, ezúttal igazából és akarattal összefűzve egy valódi, de visszanyomozhatatlan múltbeli valóságot a fikcióval, felülírva egyszerre azt is, ami odáig éppen ilyennek tűnhetett (a könyvbéli BEE és világa), holott éppen, hogy nem az volt. A 494-500. oldalig lévő folyamatosan hömpölygő két betét szerintem Ellis egyik legjobb írói ötlete, és ezek közül a második az egész életmű egyik legszuggesztívebb része, ami azért nem kis szó. A központi, hold – és csillagmotívumról való túlzott fecsegés okozta giccset is remekül kerüli el – ami éppen így lesz hihetetlenül erős*.

Ami az igazi baj szerintem – és ez talán furcsán hangzik, mégsem érzem kreált kritikának – az nem a Holdpark mint mű maga (mert még egyszer: jó, de nem kiváló), hanem a helye az életműben. A trend, az az ami nem biztató: tudniillik, hogy a Glamoráma – egy nagy regénykudarc – és a Királyi hálószobák – khm, khm – közé esik. A halhatatlan remekműhármas (Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai, Amerikai psycho) után én ebben, az életmű – egyelőre – második felében nem látok mást csak a – még ha éppen a Holdpark miatt nem is egyenletesen – folyamatos romlást. Nem látom a kiutat, Ellis zsenialitása egy teljes mű erejéig immár húsz éve nem villant: mintha leszámolt volna saját magával. Ez persze az ő irodalmi jelentőségén, az örökös Hall of Fame tagságán már mit sem fog változtatni, azt a korai művei miatt senki el nem veheti tőle – csak mint méltatója és rajongója sajnálom a dolgot. De kurvára.

*Bár Attila tudta ezt ugye négy sorban is: „A semmi ágán ül szívem,..”

    Az elején sokkal jobban tetszett, mint ahová végül is kilyukadt a történet. Elkezdődik mint önéletrajz, aztán lassanként átcsúszik valami másba, hogy végül klisés horrorba fulladjon az egész, amiért szerintem kár. A legvégén megpróbál szépíteni, kicsit érzelgősre is sikerült a befejezés, de én nem voltam elégedett. Pedig tényleg jól indult: az elkényeztetett, jómódú fiú, akinek személyiségét a korán jött irodalmi siker tovább rombolja (kicsapongás, drogok stb.), aztán középkorúvá válva megpróbálkozik a szabványos családi élettel (ami naná, hogy eleve kudarcra ítéltetett)… Szép színésznő feleség, két aranyos gyerkőc, meg még kutya is (aranyszőrű vizsla) szerepel a regényben, ami nem kis meglepetés, mondhatom. Tetszettek az ironikus beszámolók a párterápiás ülésekről, a kegyetlenül igaz leírása a gazdag, agyongyógyszerezett gyerekek életének, a partik a szomszédokkal, az alkoholba és különböző drogokba fojtott szorongások… Sőt még a humorát is megcsillantotta Ellis! Szóval ilyen szempontból érdekes a könyv, és jól olvasható. Ami jó hír lehet azoknak, akiket csak a durva erőszak és a pornográf tartalmak tartottak vissza az olvasásától –, viszont rossz hír azoknak, akik meg épp ezek miatt kedvelik az írót. Egyébként a való életben nincs is fia (vagy legalábbis én nem tudok róla és szerintem ő sem, haha), és egy férfival él együtt, tehát több itt az írói fikció, ami egyfajta karikatúrája az amerikai „felső tízezer” (Bel-Air) mindennapjainak, az összes elvárt kellékekkel. Csak ez a Stephen King-vonal nem kellett volna…

Egész nap a fejemben próbáltam fogalmazgatni ezt az értékelést, de még nem teljesen állt össze komplex képpé. Annyi bizonyos, hogy elérte nálam azt, amit előtte egyetlen könyv sem: az első 50 oldalt kivéve egy szuszra végigolvastam. (Technikai jellegű probléma: közben be akartam fejezni a Vonzás szabályait.) A koli hajnali zajai szépen beleépültek a történetbe, helyenként felsikkantottam, mert pont olyankor dobott le valaki szemetet, amikor jött a valami és… Megvolt az éjjeli rémmesém.
A könyvbéli szerzőről szóló előzményeket is nagyon élveztem, mint ahogy az egész művet; teljesen magával ragadott. Itt egyértelmű volt az 5 csillag.

Egyet kell értenem pár előttem szólóval. Vagyis, hogy oltári jó ez a könyv:) Akár Stephen King is írhatta volna, mert simán elmegy egy régebbi, jobbfajta könyvének is. Aki ezért nem meri elolvasni, mert az Amerikai Psycho-tól hányt, és hogy akkor fúj ez is olyan lesz annak azt ajánlom, hogy nyugodtan olvassa el, mert a Harry Potterben több a részletesen leírt erőszak, mint a Holdparkban. Nagyon jó a történet, tetszik, ahogy az előszóból már szinte átsiklik a történetbe, és észre sem vesszük, hogy nem bírjuk letenni, mert annyira olvastatja magát. Jó benne, hogy a mai világban nagyon is sokszor előforduló családi, társadalmi bonyodalmakat is belevonja, és talán egy kicsit Sarrah, és Robby iskolája egyfajta jövőkép is lehet, ha nem figyelünk rendesen a gyerekünkre. És persze ott az a kis görcs Terbi is…:) Úgyhogy egy szónak is száz a vége, szerintem egy nagyon jó könyv. Aki szereti a kortárs irodalmat, és szeret izgulni, parázni, az nyugodtan olvassa el. Aki meg nem, az menjen tvájlájtozni, meg alkonyatozni, manapság úgy is mindent el lehet ezzel a szóval adni. A Terbi ALKONYATkor támad:)

Első, Tőle olvasott regényem az Amerikai psycho volt. Megdöbbentett az ábrázolásmódja, és ezt pozitív felhanggal értem. A Psycho után sokáig nem tudtam végigolvasni rendesen egy könyvet sem, mind unalmasnak és középszerűnek tűnt, így végigmentem a BEE-életművön. Mindegyik regényének megvan a sajátos hangulata, ami jellemzi Ellist. A kiismerhető, mint jelző néhány regény vagy novellafüzér alapján igaznak tűnik, de aki a Holdparkot olvasta, az tudja, hogy ez nem igaz. A Holdpark olvasása közben szinte rettegtem, és egyben mintegy függőséget is éreztem, megdöbbentő volt, fordulatos, és az életrajzi áthallások és párhuzamok miatt ijesztően realisztikus, már-már kézzelfogható, tapintható volt a valósága és az őrülete.
Nálam a szerzőtől ez az abszolút kedvenc, és nagyon magasra tette az ingerküszöböt úgy általában is :)

Azt gondoltam úgy a felénél, „mekkora állat vagy, Bret. Tudod te egyáltalán, mit írsz le, vagy ki se látsz a drogok mögül?”
Aztán rájöttem: végig átvert. Tökéletesen kitervelte az egészet, de nem csak az olvasót tévesztette meg, hanem a saját főszereplőjét, vagyis önmagát is. Logikusan, csavarosan.
Ettől még azért gondolom, nehezen látott ki a drogok mögül, amíg írta.

P.S.: Volt még valaki rajtam kívül, aki Terbit egy olyan förbibébiként képzelte el? Tudjátok, ami kb 10-15 éve nagyon menő volt.

Ez az író nagyon beteg, de hogy egy zseni, az is biztos. Kíváncsi vagyok, mit szívott a könyv írása közben. :P

Az Amerikai Psycho annyira irreális, sőt néhol talán képletes volt, hogy nem féltem tőle, csak érdekes volt. Ez a könyv eleinte viszont pont azért ijesztett meg, mert az önéletrajziság miatt képes voltam elhinni, hogy valós alapokon nyugszik a dolog. Persze a könyv előrehaladtával kiderült, hogy ez csak hatásvadász keret volt, a könyv az érdekes „folytatásból” egy rémisztő, de valójában már látott thrillerbe csapott át, de ennél többet nem adott. Mindenesetre izgalmas, jó kikapcsolódás.
Ja, és még egy részlet: ha ebből valaha is filmet forgatnának, soha nem nézném meg, még így, olvasva is lelki erő kellett ahhoz, hogy este ki merjek merészkedni a szobámból.