Glamoráma 78% 117 csillagozás

Színház az egész világ – vagy esetünkben inkább mozi. Főhősünk, a Victor nevű, nagyjából szokásos BEE-i karakter, valóság és film határán egyensúlyoz, elmosva azt, bizonytalanná téve és megkérdőjelezve a realitás határait. A regény első fele a Nullánál is kevesebb nihiljét és minimalizmusát idézi, csak sodródunk té s tova, mint az a bizonyos ördögszekér, és nincs értéke semminek, sem anyagiaknak, sem érzelmeknek – az utóbbiakra karaktereink szokás szerint kvázi képtelenek is. Akinek lennének még illúziói az amerikai celebvilágot illetően, annak ideje rányitni a szemét a valóságra, amely a legkevésbé sem irigylésre méltó. A nyitójelenet, melyben főhősünk több tíz oldalon át rugózik azon, hogy egy szórakozóhely designja nem egyezik az elképzeléseivel, roppant lényeglátóan megragadja anyagias és felszínes társadalmunk velejét, amiként a könyv egész első fele a szokásos, céltalan sodródással, melyben gyakran idegenek köszönnek ránk, akikre abszolút nem emlékszünk ugyan, de azért drogozunk és közösülünk velük.

A folytatásban azonban főhősünk belesodródik egy terrorszervezetbe, ami felpörgeti a cselekményt, a könyv kárára, Bretet ugyanis nem a pörgős cselekmény kedvéért olvasunk. Hogy ki áll a terrorszervezet mögött, és kinek a megbízására került Victor kapcsolatba velük, az úgyszólván egyáltalán nem érdekelt, hiszen nem krimire szerződtem, és nem ilyesmit várok Brettől.

A szöveget végigkísérő szimbolika sommásan megragadja kiüresedett, értékeit vesztett posztmodern társadalmunk lényegét: mindenhol konfettieső hull, ürülékszag száll, légyrajok döngenek, és olyan hideg van, hogy néha elcsúszunk a jeges padlón. A vége megint felfelé ível, amikor európai „kalandjai” után az egyik nője némiképp naivan előadja Victornak a „világmegváltó” terveit, főhősünk meg tapasztalatai fényében csak hümmög és bólogat, az a jelenet remélhetőleg szöget üt a naivabb olvasók fejébe is (már ha vannak egyáltalán Bretnek ilyenjei).

Sokadik Bret-regényként az erőszak és a perverzió tobzódása már nem kavart fel, a könyv fő erényei az említett szimbólumrendszer, valamint a valóság összemosása az illúzióval a filmes elemeken keresztül.

Messze nem olyan átütő erejű, mint a Nullánál is kevesebb vagy az Amerikai psycho, a realitás határainak feszegetése pedig a Holdparkban precízebb – noha itt bizonyos szempontból könnyebben dekódolható. Jelentőség szempontjából megelőzi a Királyi hálószobákat, de Az informátorokat már nem biztosan.

Nem az életmű legkiemelkedőbb darabja, de a mai társadalom lényegét frappánsan megragadó szimbólumok és a plasztikusan ábrázolt nihil miatt érdemes elolvasni, Bret jelentősebb művei után.

Ettől a könyvtől azt álmodtam, hogy Pamela Anderson erőszakol meg egy fekete műanyag pénisszel.

És ezzel sikerült a véleményemet a könyv szintjére helyezni.

Elkezdtem olvasni a könyvet, egy tipikus Ellis regény volt. Olvastam tovább, aztán átcsapott valami másba, mintha egy teljesen más könyvet olvasnék. A vége pedig már olyan borzasztó események sorozata volt, mintha egy harmadik könyvet olvasnék. Bár lehet, hogy ez minden Ellis regénynél így van, csak még én nem olvastam sokat. Szóval néha kapkodnom kellett a fejem, hogy most mi van? Ki kicsoda? Ki kivel van? Mindezek mellett és ezek ellenére igazán jól szórakoztam.

Nyers és brutális, ahogy BEE-től megszoktuk. Viszont kevés olyan író van a piacon, aki ezen a színvonalon hozza ezt a világot. Aki bírja gyomorral és idegekkel, annak nehezen felejthető olvasmány lesz.

drogos tripek és sztárság és álmodhatatlan perverziók. izzasztó nyáron kell olvasni, kellő éhséggel a szerzői ízekre.

valami hiányzott,
de lelkem így is elázott. ;)

Felkavaró ez a könyv. Egy hete olvastam és még mindig a hatása alatt vagyok.

Alapjában véve nem ez a nekem való olvasmány, a celebvilág nem hoz lázba, ahogy a 18 pluszos részletek sem. Mostanság. Tulajdonképpen száz oldalt kellett várnom arra, hogy elérve az első kavarásig felébredjen a remény, hogy mégis érdemes elolvasni. Úgyhogy azt kell mondjam, nagyon bejött ez az egész, így ahogy össze lett szépen rakva, a befejezésen átfutva még a kezdeti kínlódásom is átértékelődött, átértékelődik. Nagyon pöpec olvasnivaló, na.
UI. aki elalél David Lynch világától, az sikítani fog a gyönyörűségtől. Nekem legalábbis összefutott a nyál a számban párszor….

Már 4 éve ott porosodott a polcom, de most rászántam magam, hogy elolvasom. „Hogy mi a véleményem? Túl sok a szájtépés.” Túl hosszú; bizonyos jeleneteket kihagytam volna belőle. Amikor egy-egy helyen felcsillant a szemem, hogy ebből talán kisülhet még valami jó, azokat végül BEE kiaknázatlanul hagyta. Egyébként a fülszöveg gyakorlatilag leírja a könyv lényegét. Hiába BEE megszokott stílusa, a hollywoodi celebség görbe tükre és az a rafináltság, amellyel a szerző összemossa a fikciót és a (fikcionált) valóságot, nekem ez a könyv nem tetszett.

Majdnem olyan jó volt, mint a Psycho…