Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Glamoráma 117 csillagozás

Glamoráma – azaz hírességek, sztárok, csillogó egyéniségek panorámája. Ezt kínálja új, fergeteges cselekményű könyvében Bret Easton Ellis: kandi kíváncsiságunk kielégítését, hogyan élnek, hogyan szeretnek, ölelnek, ölnek, üzletelnek a sztárok, egy új világ új, veszélyes elitje… A szerző könnyed, csipkelődő szatírának induló regényéből végül kafkai hangulatú vízió bomlik ki, amelyben úgy kavarognak korunk „hősei”, a film- és popsztárok, topmodellek, rendezők, producerek, sportolók, divattervezők, mint konfettik egy végtelen buliban… vagy mint egy felrobbantott repülőgép utasai.
Eredeti megjelenés éve: 1998
Enciklopédia 7
Kedvencelte 15
Most olvassa 7
Várólistára tette 65
Kívánságlistára tette 43
Kölcsönkérné 2

Kiemelt értékelések


Színház az egész világ – vagy esetünkben inkább mozi. Főhősünk, a Victor nevű, nagyjából szokásos BEE-i karakter, valóság és film határán egyensúlyoz, elmosva azt, bizonytalanná téve és megkérdőjelezve a realitás határait. A regény első fele a Nullánál is kevesebb nihiljét és minimalizmusát idézi, csak sodródunk té s tova, mint az a bizonyos ördögszekér, és nincs értéke semminek, sem anyagiaknak, sem érzelmeknek – az utóbbiakra karaktereink szokás szerint kvázi képtelenek is. Akinek lennének még illúziói az amerikai celebvilágot illetően, annak ideje rányitni a szemét a valóságra, amely a legkevésbé sem irigylésre méltó. A nyitójelenet, melyben főhősünk több tíz oldalon át rugózik azon, hogy egy szórakozóhely designja nem egyezik az elképzeléseivel, roppant lényeglátóan megragadja anyagias és felszínes társadalmunk velejét, amiként a könyv egész első fele a szokásos, céltalan sodródással, melyben gyakran idegenek köszönnek ránk, akikre abszolút nem emlékszünk ugyan, de azért drogozunk és közösülünk velük.
A folytatásban azonban főhősünk belesodródik egy terrorszervezetbe, ami felpörgeti a cselekményt, a könyv kárára, Bretet ugyanis nem a pörgős cselekmény kedvéért olvasunk. Hogy ki áll a terrorszervezet mögött, és kinek a megbízására került Victor kapcsolatba velük, az úgyszólván egyáltalán nem érdekelt, hiszen nem krimire szerződtem, és nem ilyesmit várok Brettől.
A szöveget végigkísérő szimbolika sommásan megragadja kiüresedett, értékeit vesztett posztmodern társadalmunk lényegét: mindenhol konfettieső hull, ürülékszag száll, légyrajok döngenek, és olyan hideg van, hogy néha elcsúszunk a jeges padlón. A vége megint felfelé ível, amikor európai „kalandjai” után az egyik nője némiképp naivan előadja Victornak a „világmegváltó” terveit, főhősünk meg tapasztalatai fényében csak hümmög és bólogat, az a jelenet remélhetőleg szöget üt a naivabb olvasók fejébe is (már ha vannak egyáltalán Bretnek ilyenjei).
Sokadik Bret-regényként az erőszak és a perverzió tobzódása már nem kavart fel, a könyv fő erényei az említett szimbólumrendszer, valamint a valóság összemosása az illúzióval a filmes elemeken keresztül.
Messze nem olyan átütő erejű, mint a Nullánál is kevesebb vagy az Amerikai psycho, a realitás határainak feszegetése pedig a Holdparkban precízebb – noha itt bizonyos szempontból könnyebben dekódolható. Jelentőség szempontjából megelőzi a Királyi hálószobákat, de Az informátorokat már nem biztosan.
Nem az életmű legkiemelkedőbb darabja, de a mai társadalom lényegét frappánsan megragadó szimbólumok és a plasztikusan ábrázolt nihil miatt érdemes elolvasni, Bret jelentősebb művei után.


Elkezdtem olvasni a könyvet, egy tipikus Ellis regény volt. Olvastam tovább, aztán átcsapott valami másba, mintha egy teljesen más könyvet olvasnék. A vége pedig már olyan borzasztó események sorozata volt, mintha egy harmadik könyvet olvasnék. Bár lehet, hogy ez minden Ellis regénynél így van, csak még én nem olvastam sokat. Szóval néha kapkodnom kellett a fejem, hogy most mi van? Ki kicsoda? Ki kivel van? Mindezek mellett és ezek ellenére igazán jól szórakoztam.


Alapjában véve nem ez a nekem való olvasmány, a celebvilág nem hoz lázba, ahogy a 18 pluszos részletek sem. Mostanság. Tulajdonképpen száz oldalt kellett várnom arra, hogy elérve az első kavarásig felébredjen a remény, hogy mégis érdemes elolvasni. Úgyhogy azt kell mondjam, nagyon bejött ez az egész, így ahogy össze lett szépen rakva, a befejezésen átfutva még a kezdeti kínlódásom is átértékelődött, átértékelődik. Nagyon pöpec olvasnivaló, na.
UI. aki elalél David Lynch világától, az sikítani fog a gyönyörűségtől. Nekem legalábbis összefutott a nyál a számban párszor….


Már 4 éve ott porosodott a polcom, de most rászántam magam, hogy elolvasom. „Hogy mi a véleményem? Túl sok a szájtépés.” Túl hosszú; bizonyos jeleneteket kihagytam volna belőle. Amikor egy-egy helyen felcsillant a szemem, hogy ebből talán kisülhet még valami jó, azokat végül BEE kiaknázatlanul hagyta. Egyébként a fülszöveg gyakorlatilag leírja a könyv lényegét. Hiába BEE megszokott stílusa, a hollywoodi celebség görbe tükre és az a rafináltság, amellyel a szerző összemossa a fikciót és a (fikcionált) valóságot, nekem ez a könyv nem tetszett.
Népszerű idézetek




Érezted már valaha úgy, hogy szeretnél bemászni az asztal alá, és ott élni egy héten át?
232. oldal




– Annyira belefáradtam, hogy azt az ürességet nézzem, ami állítólag az arcod…
229. oldal




– Apa, megnyitom ezt a klubot. Modellkedek. – Kicsit felülök a nyomaték végett. – És várom, hogy kapjak egy szerepet a Rájahajók II-ben.
– Az egy film? – kérdezi kétkedő hangon.
– Nem, egy szendvics – mondom döbbenten.
116. oldal




Te mindig is a világ ötven legizgatóbb nője közé tartoztál számomra.
355. oldal




Én csak azt gondolom, hogy az embernek számot kell vetnie a realitással.
618. oldal




Oké, bár szerinted az Erasure jó zenét játszik, azért azt hiszem, bízhatok benned.
26. oldal




– De a menő már nem menő – magyarázom […]
– Hogy micsoda, Viktor?
– A nem menő a menő. Világos?
– A menő… többé nem menő? – kérdezi JD. – Erről van szó?
Rápillantok, miközben a következő lépcsősoron megyünk lefelé. – Nem. A menő nem menő. A nem menő a menő. Egyszerű, nem? […]
– Szóval, a nem menő lett a menő, JD.
– Viktor, különben is tiszta ideg vagyok – mondja. – Ne csináld ezt velem!
– De hát ezen gondolkodni se kell! A nem menő a menő. A menő nem menő.
– Várj, oké? A menő nem menő? Ezt eddig jól mondom? […]
– Helyes. A nem menő a menő.
– De akkor pontosan mi a menő? – kérdezi JD, és pára gomolyog a szájából.
– A nem menő, JD.
– Szóval… a menő nem menő?
– P-p-pontosan. – Olyan hideg van, hogy csupa libabőr a bicepszem.
– De akkor mi nem menő? Ami nem, az mindig igen? Hogy van ez konkrét esetekben?
– Ha szükséged van rá, hogy ezt definiálják neked, akkor lehet, hogy rossz bolygóra pottyantál – motyogom.
28-29. oldal




lassanként elfordulunk egymástól, és azok, akik nem kábítóznak, szivarra gyújtanak, úgyhogy én is veszek egyet, és valahonnan föntről River Phoenix, Kurt Cobain és az anyám szelleme végtelenül, totálisan unatkozva bámul lefelé.
230. oldal




Patrick Bateman, aki egy halom újságíróval van meg egy jól ismert filmproducer három fiával, odajön, kezet ráz velem, végigméri Chloét, megkérdi, mi van a klubbal, meg hogy nagy buli lesz-e holnap este, elmondja, hogy Damien meghívta, a kezembe nyom egy szivart, és fura foltok vannak az öltönye hajtókáján – Armani, és kábé annyiba kerül, mint egy jobbfajta járgány.
61. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Chuck Palahniuk: Harcosok klubja 91% ·
Összehasonlítás - Mario Puzo: A Keresztapa 94% ·
Összehasonlítás - Isabel Allende: Kísértetház 92% ·
Összehasonlítás - Alice Walker: Kedves Jóisten 92% ·
Összehasonlítás - E. Annie Proulx: Kikötői hírek 89% ·
Összehasonlítás - John Irving: Árvák hercege 91% ·
Összehasonlítás - Alice Walker: Bíborszín 91% ·
Összehasonlítás - Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai 91% ·
Összehasonlítás - Cormac McCarthy: Vad lovak 89% ·
Összehasonlítás - Paul Auster: Holdpalota 90% ·
Összehasonlítás