Amerikai ​psycho 646 csillagozás

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho Bret Easton Ellis: Amerikai psycho Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Irodalmi ​alkotás nagyon ritkán képes olyan világraszóló botrányt kelteni, amilyen az Amerikai Psychót övezte. Kiadók, amelyek már szerződést kötöttek a mű megjelentetésére, és előlegképpen súlyos összegeket fizettek a ki Ellisnek, sorra visszakoztak, és elálltak a publikálástól. Ez a könyv nemegyszer átlépi az elviselhetőség küszöbét. Amit írója a perverzió és az erőszak tombolásáról elgondol és leír, az kívül esik a normális ember felfogóképességének és erkölcsi érzékének határain. Amit azonban ezzel közöl, az értelmezhető és megítélhető: megrendít, felkavar, s könyörtelenül szembesít egy olyan világgal, amelyre – ha mégoly kelletlenül is – ráismerünk.A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a… (tovább)

Eredeti mű: Bret Easton Ellis: American Psycho

Eredeti megjelenés éve: 1991

>!
Európa, Budapest, 2016
568 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634055372 · Fordította: Bart István
>!
Európa, Budapest, 2013
568 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630796347 · Fordította: Bart István
>!
Európa, Budapest, 2008
568 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630785297 · Fordította: Bart István

6 további kiadás


Enciklopédia 29

Szereplők népszerűség szerint

Patrick Bateman · Evelyn · Sylvester Stallone

Helyszínek népszerűség szerint

Amerika · New Jersey


Kedvencelte 148

Most olvassa 50

Várólistára tette 427

Kívánságlistára tette 274

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
Nikolett0907 P
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

"– Mondd, Patrick, mit akarsz?- kérdezi felsóhajtva.
– Semmi mást, csak békét, szeretetet, barátságot és megértést az emberek között – felelem szenvtelenül."

És igen, hatalmas büszkeség fog el, mert évek óta mondják milyen jó olvassam el, de valamiért nagyon féltem tőle. És most …végre…kiolvastam.

Kezdjük avval, hogy a párom szerint nem „kis lányoknak” való….felhívtam jó párszor a figyelmét, hogy nincs semmi baj a lelkemmel…..nos ezzel azért vitatkoznék…mert imádom a „beteg” történeteket…, de a félelmemet legyőztem és immáron írhatom, hogy letudva.

Érdekes, mert az első gondolatom az volt, ahogy elkezdtem olvasni a történetet, hogy vajon ki is ez a Patrick Bateman? Ugye annyit tudok, hogy sikeres, fiatal, gazdag üzletember, aki nagyon igényes magára, mint külsőleg, mint belsőleg. De ahogy haladtam a történettel, világos lett számomra, hogy ez az illető egy vérengző vadállat, akit csak az egyre kegyetlenebb és undorítóbb gyilkosságok tudják lenyugtatni, és némiképpen kielégíteni. Elmondása szerint, valójában ez az ő világa, minden más (a nomál élete) csak valami megfoghatatlan álom szerűség.

Bár nem díjaztam azt, amit tett, mégis élvezettel olvastam spoiler, valamiféle hideg nyugalom szállt meg olvasás közben, bár néhol talán elfintorodtam. És nagyon sajnáltam. Gondolom most jön, hogy mindenki mentőt hívna hozzám, de aki olvasta, vagy olvassa és hasonló meglátású, mint én megérti, hogy miért fogott el ez az érzés. Mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy nem végig. Az első 350 oldalon a kegyetlenkedéseit láttam, és azt, hogy mennyire elvan torzulva a lelkivilága. . Nem tudtam igazán miért is ilyen, de az utolsó kétszáz oldalon fel fénylet egy gondolat és végül kiderült, hogy mennyire „súlyos” háttér események és érzelmek lapulnak meg a sorok között. Ha azt veszem, hogy egy üres, csak a külcsinyekre valamit adó emberek között tölti a mindennapjait, barátok és minden olyan családtag nélkül, aki szeretné őt, egyenes arányban vezet ehhez a felfogáshoz. Mivel gyerekkora óta így van, és érzelemek nélkül töltötte a kamasz éveit, bár sikeres, gazdag környezetben, az ember attól még nem tanulja meg az alap érzelmeket, ami számomra, számunkra természetes.

Ha a fent említetteket nem venném komolyan, valószínűleg semmi értelmet nem adott volna számomra ez a történet.

Lehet sokak számára undorító, gyomorforgató részekkel van tele és a java unalmasnak tűnik. De számomra és azon személyek számára, akiket érdekel egy ilyen karakter lelki miértjei, azok értékelik és értékelni fogják ennek a történetnek minden mondatát és sorát.

Nem fogom kedvencé tenni és valóban, okkal féltem ettől a történettől. De most, hogy túl vagyok rajta egy igen egyedi, és remekül megírt kötetnek tartom.
Bár hozzá teszem, most egy ideig nem fogom újra olvasni.

11 hozzászólás
>!
Cicu
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Bajban vagyok az értékeléssel. Hogy miért? Ez egy zseniálisan jó könyv lett volna, ha kimarad belőle a kb 250 oldalnyi dögunalom. Így viszont az unalmas részeket szabályosan végigszenvedtem. Értem én, hogy társadalomkritika meg minden, de miért nem lehetett ezt letudni pár oldalban, miért kellett elnyújtani, mint a rétestésztát?

15 hozzászólás
>!
patricia
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

csak ennyi: „Azok a könyvek, amelyeket a világ immorálisnak nevez, olyan könyvek, amelyek megmutatják a világnak tulajdon hitványságát.” Oscar Wilde

2 hozzászólás
>!
Ciccnyog ISMP
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

    _FELNŐTT TARTALOM    _

B+ Bateman/Ellis/. az Evian ásványvizedet a pupliningeddel és a gazellabőr tárcáddal együtt. A díszzsebkendődet inkább a szádba dugnám, jó mélyre, a selyemnyakkendődet meg máshova kötném, de oda is jó szorosan. Miután mocsár részegen kifeküdnénk, egy széttépett selyemgazar blúzba csavart kötéllel kötöznélek az ágyhoz és jéghideg pezsgőt öntenék a gondosan kidolgozott mellkasodra. Miután lelefetyelném rólad, körömvágó ollóval tetoválnék rád néhány cicatappancsot, amit időnként sóval szórnék be, miközben együtt megnéznénk a legújabb Késő esti David Letterman Show-t. Utána egy általad választott Genesis számra – amíg megmondod, melyikre, kivenném a díszzsebkendőt, amit, kihasználva az alkalmat, belemártanék egy tálka jéghideg, fahéjas disznóvérbe (bocs drágám, a hajléktalanokhoz még nem ittam eleget) majd szépen visszatuszkolnám – levenném a éjfekete sifon ruhámat, de mivel szégyellős vagyok és kegyetlen sem akarnék lenni veled, kioldnám a nyakkendődet, amit nem a nyakadra tettem, de az enyémre kötnék fel, majd miközben J&B whiskyvel tisztítalak meg, finoman, nehogy agyonnyomjalak, rád feküdnék, s közben apró darabokat harapnék ki a füledből, a fűrészfogasra vágott körmeimmel pedig jó erősen végigcsiklandoználak tetőtől talpig. Mivel a zsebkendőre nekem már nem lenne szükség, kivenném, s egy üvegtörmelékekkel teli tálkába tenném. „Közben” megitatnálak egy kis whiskyvel, én magam pedig a testedre öntött itallal, ajkadból harapással fakasztott vércsepekkel és mással oltanám szomjam. Mivel tudom, hogy szeretnéd a vaníliás parfümömet, amivel az egész testem beborítanám, így fújnék belőle a szemeidbe is. Míg újra erőre nem kapnál egy kis „iszogatáshoz”, lánccal körbetekerném a karjaidat, s a lyukakba aprő tűket szúrnék, amiket a fogaimmal húzkodnék utána ki, cserébe ehetnél egy kis olvasztott csokit a kezeimről és a kasmírgarbóimat leginkább kitöltő testrészemről. Mivel nagy csokifaló vagyok, így egy kis forróságot én is magamba édesítenék a nyakadról, majd immár mindketten maszatos, véres arccal s testtel elfogyasztanánk egy újabb adag J&B-t, de ezúttal eloldoznám a kezeidet s a lábaidat fogva tartó köteleket. Tudom, hogy ezt azzal hálálnád meg, hogy „közben” az üvegdarabos zsebkendővel törölnéd végig a felsőtestem, kiharapnád a magad részéd a füleimből, s a selyemnyakkendődet az elviselhetőség határáig húznád meg, s miután végeztünk, a lábaimba kapnám vissza a tűket, és te is adnál a parfümödből, de tudnám, hogy ezután békésen aludnánk el egymás karjaiban, hogy reggel együtt tudjuk megnézni a Patty Winters Show-t. Hiszen nincs is jobb annál, mint egy jól sikerült éjszakát megismételni, ahhoz pedig illendő életben maradni. Szerintem így is lehet csinálni.

Miközben ezt írtam a Samsung billentyűzetemen, s néztem, hogyan jeleníti meg az LG Flatron w1934s szélesképernyős monitorom, amely multimédiára, játékra és munkára egyaránt kiválóan alkalmas, azon gondolkodtam, vajon mennyire beteg az emberi elme, egyáltalán, mi az, ami már betegnek mondható. Mi vagy ki a normális? Van egy elfogadott nézet ezekre a dolgokra, de ettől függetlenül mindenkinek máshol ér véget az ingerküszöbe és a tűrőképessége. Tagadhatatlan, hogy van olyat tett, cselekedet, ami magával az emberi léttel, magával a világunk létezésével áll szemben. Azért kíváncsi lennék, hányan játszottak már el a gondolattal, hogy megölnek valakit, s hogyan. Azt gondolom, ez is az emberhez tartozik, a gyilkolás megléte és vágya is, ahogy a nagyság, az uralom és az istenség vágya is, az már más kérdés, hogy a legtöbben ezeket tudjuk kezelni, egyszerűen van egy kapcsolónk, amiről tudjuk, hogy off állapotban kell, hogy maradjon. Ellis nem gyengén feszegeti az emberi tűrőképességet (ruha, technika, étel), foszlatja szét idegeink kötelét, nézi meg, mennyit bír el egy ember gyomra. Durva vízió, de az rosszabb, hogy nem elképzelhetetlen. Rossz irányba haladunk, nagyon rossz irányba, és ha nem vigyázunk, nem kapunk időben észhez, egy nap arra ébredünk majd, hogy mindannyian patkányokká változtunk. Eldönthetjük, hogy megesszük-e a többieket, hagyjuk, hogy megegyenek minket, vagy csak engedjük, hogy felhasználjanak bennünket. A természet nap mint nap szelektál. Se tippeket ne adjunk, se ne segítsünk neki.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Ki megszületsz, hagyj fel az egyetlen reménnyel, hogyha meghalsz, akkor megmenekülsz. Nem, nincs kijárat, ha egyszer bekerültél az élet körforgásába, sosem fogsz kilépni, maximum átlépni egy másikba.

Na mindegy, azt hiszem, megártott a meleg. Jól fog esni egy kis jeges limonádé, közben pedig eltervezem a holnap reggelem, hogyan fog telni, mielőtt elmegyek dolgozni:
megmosom a hajam Fructis „dús haj helyreállító” hajerősítő samponnal, mely a gyümölcs A.H.A.-nak köszönhetően belülről erősíti meg a hajszálaimat, a ginseng kivonat életerőt a hajamnak, egészen a gyökerektől, a ceramid pedig helyreállítja a hajszálaimat, ami pedig még fontos, hogy szilikonmentes az összetétele; alaposan leöblítem, ezután az ugyanilyen márkájú balzsammal bekenem a hajam, majd lemosom, megtörlöm és hagyom, hogy magától megszáradjon, közben reggelizem (én is és a macskák is);
most csak egy turkálóból való piros, combközépig érő rövidnadrág van rajtam illetve egy fekete-fehér-piros top, melyet több éve vettem a vásárban, de holnap valószínűleg egy kék Gallop márkájú térdnadrágban fogok menni, amihez egy fekete, rövid derekú Philip Russel topot fogok felvenni, amihez marhára nem fog menni a fehér, kínai kis virágmintás lyukas papucsom, de majd hazafelé a feketében fogok jönni, ami bent van, és amiben dolgozni szoktam;
de mielőtt még felvenném, felcsatolom félig száraz hajam egy fekete csattal, majd lezuhanyozom a Dusch Das Mennyei Vanília tusfürdőmmel, mely vaníliakivonattal és gyömbérrel kényezteti az érzékeimet, utána Fruttini márkájú Milky Orange testápolót fogok használni, amelynek édeskés narancs és hűsítő joghurt ellenállhatatlan érzéki illatkeveréke egy teljesen új érzést fog kölcsönözni bőrömnek, ráadásul a kiegyensúlyozott hidratáló anyagok, valódi mandulaolaj és E vitamin lágyan ápolja is a bőrömet; ezután Vademecum expert xtra fresh &white fogkrémet nyomok a fehér-zöld signal fogkefémre és fogat mosok, utána pedig Listerine Coolmint antiszeptikus szájvízzel fogok öblögetni, melytől friss leheletem lesz, ráadásul elpusztulnak az esetleges baktériumok, melyek a fogaim között lehetnek, ráadásul megelőzi és csökkenti a lepedék kialakulását; folytatva a reggeli rutint, 100 % pamut, klórmentesen fehérített fülpiszkával tisztítom meg óvatosan a füleimet, majd ugyancsak tiszta pamut, nem bolyhosodó, puha, klórmentesen fehérített vattapamacsra öntött teafaolajjal törlöm át az arcomat; az olaj fertőtlenítő hatásának köszönhetően megszűnteti a gyulladásokat, míg összehúzó hatása révén, javítja a bőr megjelenését; ezután felöltözöm, Lady Ann fekete szemceruzájával éber szemeket rajzolok magamnak, Miss Rose szemfestékkel pedig életet is lehelek rájuk, összepakolom a táskámat, elteszem a kajámat és nekivágok az útnak s a napnak…

Akrosztichon

Arcodon tükröződő, nyíló gyönyörvirág
Méregsóhajtlak, hogy őrültként bennem járj
Elsuttogni a másvilágra, ezt akarom veled tenni
Részeg futótűz viharban, ez akarok neked lenni
Illatos véreddel vetkőztess fájón meztelenre
Kéjed kínozta könnyeimmel együtt nyeld el szívem
Alvó, dühgyönyörű vágyaid gyilkold velem életre
Igyuk ki a fájdalom gúnyos ürességét egyszerre
Piszkos Csodaország dacos titkait sikoltsuk el
Sírva kacagjuk beteg látomásainkat testünkbe
Zuhanjunk némán egy édesen szenvedő szerelembe
Illúzióját a boldog életnek, ketten teremtsük meg
Csókold ki lelkem, éheztess gyötrő gyönyörre
Haragkarmollak, hogy vérezd kéjem, érezz mélyen
Oltsd szomjad velem, hisz most már tiéd az életem

14 hozzászólás
>!
Stone P
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Másodszori olvasás. Kb úgy 11 év után. Most már simán egy szuszra. Irodalmilag nem mondanám egy nagy durranásnak, sőt, elég szimpla. De nem is ebben van az ereje. Érdekes, hogy úgy indít, mintha Bateman egy filmet forgatna a saját szemével. Semmi sem igazi, csak statiszta mindenki? Egyetlen résznél tér át az egyes szám első személyről a harmadikra. Apró hibákkal tűzdeli meg a mondanivalókat. Bakik. Akár egy filmben, rossz volt a research. Apró villanásokkal kezdi az őrület megjelenítéseit. Mintha bevágnának egy-egy állóképet a mozgó filmszalag összefüggő jelenetébe. Ellis maga sem kispályás anyagi téren, pontosan tudja, mekkora unalom tör az emberre, ha az ölébe raknak olyasmiket, amikért másnak meg kell dolgoznia. Pótlékokat keres. Mert az adrenalinszint növelésre szükség van. A beilleszkedés fontos. kilógni a sorból csak felfele lehet, ha valaki lecsúszik onnan, akkor kiesett a körből. A nyolcvanas évek Amerikájának morbid, fekete tintával lekent kicsúfolása a könyv. Üzenetrögzítök, nevetséges konferenciabeszélgetések órákon keresztül arról, hova menjenek vacsorázni, miért, mert megtehetik. Egy hanganyag, bakelit, CD és kazettán való megvásárlása egyszerre, miért, mert mindegyik jelen van a korban, hordozható telefon, limuzinok, az olajárak zuhannak, a tőzsde meg szárnyra kap. A társadalmi problémák kérdései meg senkit sem érdekelnek (na jó, Bateman darálja a szövegeket, de a tévéből tanulta, kedvenc showjában megtudhatjuk, például, hogy lehet házilag abortuszt végezni, vagy Patrick Swayze vajon megváltozott-e az utóbbi időben). Éljen az elnök, aki maga is színész volt, egy film az élet, szarul vágva, állítsunk be egy új jelenetet. Kell bele pornó, porhó, meg horror. Divat, mert a küllem meghatározza a beltereket, melyek konganak, Bateman szerint, merthogy mindent az ő szemszögéből látunk. Olyan együtteseket és énekeseket ajnároz, akik körülbelül semmi újat nem tesznek le az asztalra. Legtöbb esetben a számaikat sem maguk írják. Minden megcsinált, műanyag, tiszta, homogén. Mondhatni a koldusok a maguk édeskés bűzével és koszos külsejükkel a színfoltok a yuppiek anyagias világában. A másik, amin folyton felröhögtem a szereplők tévesztése. Miután mindenki halál-ugyanúgy néz ki, mindenki felcserélhető. Ami szépen van csomagolva, márkába van dugva, az csakis jó lehet. kérdem én, hogy tudja Bateman ki mit visel, ezek a márkák pont attól márkák, h nem tömik bele a pofádba, hogy azok. De ő elmélyült leírást ad, csak éppen fogalma sincs, hogy ez most akkor Price, vagy Owen? De az is lehet, hogy egyik sem. Az, hogy néha közli a perverzióit, senkit sem érdekel, mintha tátogna partra vetve, a hang és a szavak nem nyernek értelmet senki szürkeállományában. Patrick akkor él, amikor mások meghalnak. Vajon valóban elköveti, vagy csak a peremén jár annak, hogy amire gondol, azt elkövesse. A kezdés és a lezárás teljesen ugyanaz. Mintha a közti idő mit sem számítana. Palahniuk meg mintha ezen a nyomon járna, csak kicsit felturbózza a kilencvenes évek divatjával. Vajon melyik a kétezres évek első évtizedét felölelő őrületkönyv. Írjuk meg….

1 hozzászólás
>!
csillagka P
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

A jó megkapja a büntetését, a gonosz pedig boldogan él, míg meg nem hal.
Nincs vége, nagyon nincs. A legjobban nem is a testi részletek ráztak meg, hanem a teljes üresség ami jelenezi ezt a könyvet, a felszínes okoskodás. Egy-két helyen azért elkapott a gépszíj és megpróbáltam visszaemlékezni 1989-es évre (azért nekünk nagyon is jellegzetes évszám) akkor érettségiztem, és semmi nem ugrott be. Fogalmam sincs, hogy az osztálytársaim, barátaim milyen fogkefével és fogkrémmel mostak fogak, esetleg milyen alsóneműt hordtak, vagy milyen márkájú walkman volt a zsebükre tűzve (hogy legyen az fontos volt, de hogy milyen az kit érdekel :) ) Nem voltunk yuppie-k, szerintem azt se tudtuk, hogy a messzi Big Apple-ban létezik ilyen állatfajta. Ma pedig egyszerűen kínosan nevetséges, huszonöt év múlva olvasni a rengeteg régi poros kacat dicsérettét. (ki a francot érdekel ma egy menőnek kinéző videomagnó, eljárt felette az idő)
Persze a könyv nem erről szól, legalábbis valószínűleg nem, azért még abban se lehetünk biztosak nem e egy pillangó álma. (valaki végre csapja már le azt a bogarat!) spoiler Bájosan alpári és hús(vágóbárd)centrikus könyv, ami nem enged el, akkor sem, ha már a gyomrod nem bírja. Utáltam és szerettem egyszerre, egy biztos sokat nem tudtam belőle egyszerre elfogyasztani, akkor megfeküdte volna a gyomrom.
Filmet inkább másokra hagyom.

>!
tgorsy
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Miért adok 5 csillagot egy könyvre, amitől egyfolytában háborgott a gyomrom, rémálmaim voltak, nem tudtam huzamos ideig olvasni, napok óta e körül kavarognak a gondolataim?!
Próbálom a rétegeket felfejteni, nyílván csak keveset tudok.
Az, h. Pat Bateman az egérlyuk hőse-lakója, nyílvánvaló, márcsak a kezdő Dosztojevszkij idézet mián is. De, míg D-nél kényszer, itt pszichikai egérlyuk-lakóról beszélhetünk.
2. Számomra evidencia , h. ez a könyv nem más mint a Bűn és bünhődés parafrázisa. (Attól tartok tengernyi irodalom születhetett erről, tehát megint nem én találom fel az Amerikába vezető utat. De hát ez van)
Raszkolnyikov egy eszme nevében végzi el önmagán a kísérletet. Öl, egyrészt, h. pénzre tegyen szert, és ezzel jobbá tegye a világot, másrészt, h. rájöjjön: ő felsőbbrendű lény. Baltával, hátulról. Patnak már nincs eszméje, ő öl, egy számláért, baltával, szemtől-szembe.
Visszatérés a tett helyszínére: itt is, ott is.
Ott: rettegés a zárt ajtó mögött, itt: csak közöny.
Raszkolnyikov első találkozása Porfijirrel: közömbös témáról csacsogva, vihogva Razumihinnel mennek be a nyomozóhoz. Itt: Telefonon Pat könnyed csevegést imitál egy haverjával mikor a nyomozó keresi.
Raszkolnyikov meggyón Szonjának, feloldozást, bűntársat keresve.
Pat Jean-nek próbál valamit elmondani. Fogadókészség talán lenne, de mivel nincs eszme, nincs bűn. Nincs bűn, nincs bünhődés. Nincs bünhődés nincs feloldozás.
Raszkolnyikov kapcsolata az édesanyjával és a testvérével: szeretetteljes. Patté csak a pénzről szól. Mit kérsz Karácsonyra?
Raszkolnyikov az utolsó kölcsönfillérjét is megosztja Marmeladovékkal. Pat viszonya a koldusokhoz.
Dosztojevszkij figyelmeztetett mi vár ránk, ha azokat az embertelen eszméket követjük. De ő még adott „feloldozást”.
Ebben a világban ahol nincsenek eszmék, csak a Mammon uralkodik, nincs bűn, nincs stb, stb…
3. réteg. Az egész csak fantáziálás. Fizikai képtelenség, h. ezeket egy ember végre hajtsa. A hulla két nap múlva is vérzik, senkinek senki nem hiányzik, az elsőként megölt koldus és felkoncolt kutyája a végén élve tünnek fel. Nincsenek vérnyomok.
Az emberek szabadon felcserélhetők. Az első 200 oldalon megismerjük Pat napirendjét. Mégis mikor intézte volna el ezeket? Viszont állandóan vissza kell vinnie a videokat.
4. réteg: Ellis megírta könyvét. Nyílvánvaló kulcsokat helyezett el, amivel bizonyítható, h. csak fantázia-játék és közben teszteli olvasóit ki, hogyan reagál rá.
Ha pornográf-horrornak kiáltják ki. neki volt igaza: Dosztojevszkij próféciája bekövetkezett.
Nem igen fogom mégegyszer elolvasni, de sokat fogok még agyalni rajta.

>!
Virág_Blogger P
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

„…létezik persze Patrick Bateman ideája, az absztrakciója, mintegy, én magam azonban igazából nem létezem, csak mint valaminő entitás vagy illúzió, és bár mindig sikerül könnyűszerrel ellepleznem, hogy a szemem milyen hideg s élettelen, valamint kezet is lehet fogni velem, s akivel kezet szorítok, úgy érezheti, hús-vér ember fogja a kezét, sőt, akár még azt is gondolhatja bárki, hogy én is nagyjából ugyanolyan életet élek, mint ő: én, magam egyszerűen nem vagyok.”

Aki óva int Bret Easton Ellis botránykönyvétől, az jól teszi. Igaza van. És bármit mondtam is eddig, én sem fogom ajánlgatni – egész egyszerűen, mert bár immár 27 év telt el a mű debütálása óta, úgy érzem, az Amerikai Psycho továbbra is olyasvalami, amire nem áll egészen készen a világ. Ennyit hivatalos, őrangyali minőségemben, ha pedig a személyes tapasztalatomra és véleményemre vagytok kíváncsiak… nos, akkor ez az egyik legbetegebben zseniális könyv a földkerekségen. Mindent megtesz, hogy kizökkentsen a megszokott nyugalmadból és az eddigieknél is sokkal jobban kiábrándítson az emberiségből, minduntalan a tűréshatárodat feszegeti, hol a fejezethosszúságú öltönyelemzéseivel, hol válogatott kegyetlenségeivel, melyek az „egyszerű” gyilkosságtól a kannibalizmusig és nekrofíliáig terjednek. Ugyanakkor viszont van valami az írásmódban, a kuszának tetsző gondolatok gondos megformáltságában, amitől az egész olyan… hihető. Ami úgy tűnik, hűen tükrözi egy pszichopata bomlott elméjének működését, csapongását, a világtól való eltávolodását, s útját a feszült önkontrolltól egészen a tébolyig. Kell a gyomor és a tűrőképesség, de ha ez a kettő megvan, Patrick Bateman története maradandó élményt nyújt – és szerintem sokkal inkább pozitív értelemben, mint negatívban.

Teljes értékelésem a műről a blogomon olvasható: http://neverletmegobyviranna.blogspot.com/2018/08/egy-e…

8 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Szerintem mindenkiben, aki olvasta a könyvet, felmerült a kérdés: ki is ez a Patrick Bateman? Nézzük csak meg: sikeres, fiatal, gazdag üzletember, aki odafigyel magára, tökéletes karban tartja a testét, jó zenéket hallgat, néha még olvas is. Kívülről egy teljesen átlagos yuppie. De ha elolvassuk a könyv többi részét is, kiderül belőle, hogy Bateman egy vérengző vadállat, akit csak az egyre kegyetlenebb és undorítóbb gyilkosságok tudják lenyugtatni, és valamelyes kielégíteni. Mint elmondja: valójában ez az ő világa, minden más (az üzleti vacsorák, a randevúk, a munka) csak valami látomás, álom.

Én, akármennyire is undorodtam attól, amit tett (néha le kellett tennem a könyvet, és inkább valami mesét néznem, hogy megőrizzem a lelki egyensúlyomat…), igazából sajnáltam őt. Nem végig. Az első kb. 400 oldalon át csak a céltalan kegyetlenkedéseit és vacsoráit láttam, és azt, hogy milyen beteg ember is ő. Azt nem láttam, csak sejtettem, hogy miért is az, aki… aztán az utolsó 100-150 oldalon kiderült, mennyire is szánandó lény Patrick Bateman:
Nézzük csak meg, milyen világban él. Pénzéhes, idióta üzletemberek és üres fejű bombázok között. Nincsenek barátai, nincs senki, aki szeretné őt, és úgy tűnik, ez már születése óta fogva így van. Feltehetőleg drága magániskolákba járt, aztán a Harvardra, ahova a hasonszőrű, a társadalmi létrán feljebb álló emberekkel találkozott. Valahogy sosem ismerte meg az alapvető emberi érzéseket, legfőbbképpen a szeretetet. Az is lehet, hogy ismerte, csak mivel sem ő nem érezte, se más nem éreztette vele, belőle „a jobb rész kihalt”. Ő maga azt állítja, hogy csak arra vágyik, hogy valaki szeresse. Ezt vehetjük komolyan is, meg nem is. De ha nem vesszük komolyan, akkor ennek a könyvnek semmi értelme, ennek pedig elég kicsi a valószínűsége.
Néha nagyon nehéz eldönteni, kiktől is undorodunk jobban: a tucat-üzletemberektől és luxuskurváktól (elnézést, de ez a legjobb szó rájuk), vagy a pszichopata vadállattól, Pat Batemantől. Az egyetlen szereplő, akiben valamennyire meg lehet látni az embert, nem más, mint az egyszerű kis titkárnő, Jean.

A 20. század egyik remekművével van dolgunk, azt hiszem. A remekművek sosem a legkönnyedebb, legoptimistább könyvek, de nagyon mélyek, és sokszor elborzasztóak. Nem hiszem, hogy ennél undorítóbb könyvet valaha is olvasni fogok, és ez nagyon megnyugtat.

De több időm nincs erre az értékelésre, mert vissza kell vinnem egypár videót a kölcsönzőbe.

32 hozzászólás
>!
Gothic01
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Fele részt megrázóan beteges, alkalmasint teljességgel céltalan és már pusztán mennyiségében is indokolatlan öldöklés, brutális fizikális és szellemi kínzás, polgárpukkasztó szexjelenetek, illetve fele részt felesleges töltelékként nyomasztó, végeláthatatlan márkasorolások, termékleírások és kommersz csevegések hada – ez az Amerikai psycho annak az olvasónak, aki megfogadván a jó öreg Pat Bateman örök bölcsességét; úgy közelíti meg ezt a könyvet, miszerint ami fontos és igazi, az a felszínen van. Ám, mivel itt szörnyű baklövés lenne megállni, vessünk egy pillantást arra, mivel gazdagodhat, aki nem elégszik meg a bamba árral történő sodródással, aki beássa magát a rétegek közé, a regénytől eltávolodva is fogékonyságot mutat… az elgondolkozásra; egy kitűnően tálalt, ugyancsak kitűnő humorral rendelkező, páratlan köntösbe öltöztetett társadalomkritikával.
Sokáig töprengtem rajta, hogy az Amerikai psycho-t mennyire reális botránykönyvnek nyilvánítani még a kiadásától kezdve, helyenként egészen a mai napig tartó felháborodástól, és attól eltekintve is, hogy a szerzőt az FBI elé citálták néhány vaskos váddal a műve cselekményének fajtája és annak részletessége miatt. Ugyanis mindenféle gyomorérzékenységtől és morális stop táblától elvonatkoztatva, tisztán objektíven szemlélve, hiába szolgáltatja az oldalak fogyásával arányosan egyre nagyobb buzgalommal a főszereplő azoknak az ingereknek a színes skáláját, amik előbb vagy utóbb bárkiből előhozzák az „elég, én ennyit bírtam ki” reakciót, a húsvér botrányosság nem abban testesül meg, ami a könyv belsejében van. Hanem abban, hogy az emberek inkább felgerjesztették a tömeghisztériát az egekbe, gőzerővel kampányoltak az Amerikai psycho ellen ahelyett, hogy vették volna a fáradtságot, hogy ne csak arra meredjenek rendületlenül, ami kiböki a szemüket, ami fájdalmasan nyilvánvaló, hanem megpróbálják értelmezni a mondanivalóját – bármennyire is természetükkel ütközőnek és félelmetesnek tarthatták levenni a szorosan rögzített és megszokott szemellenzőt. A mondanivalóját, aminek a jogosságát, valóságosságát, közvetítésének a halaszthatatlan szükségességét a világ furcsa, vagy pontosabban rávilágítva; inkább a társadalom kiszámítható fintoraként, ezzel a magatartással pont, hogy megerősítették. Tehát Bret Easton Ellis bizonyos szemszögből az irodalom egyik Marilyn Mansonja, aki kettéválasztja a népeket azokra, akik földbe gyökerező lábbal megijednek a díszlettől, és azokra, akikben felmerül, hogy talán ezzel a díszlettel akar is kezdeni valamit, hogy csak egy előadás kiegészítéseként szolgál. Én meg kimondottan szeretem ezt a fajta közlésmódot, aminek a mostanra várhatóvá vált vontatmánya, hogy nagyon szerettem ezt a művet is olvasni, noha még annak se egy könnyű olvasmány, aki könnyen emészti a durvaságot. Az író stílusát valami eszméletlenül zseniálisnak találtam, ugyanakkor zsenialitás ide vagy oda, ez a stílus volt a nehezen emészthetőségnek a fő oka, ez tette az Amerikai psychót egy olyan történetté, amit nem lehet egy ültő helyben olvasni. A főszereplőt és az úgynevezett baráti társaságát klinikai eseti szintű önző sekélyesség jellemzi, ami elsősorban fanatikus márka imádatban és az egymás mellett elbeszélés szinte már komikusan tipikus jellegében ölt alakot, aminek a következtében pár oldal alatt is annyi irreleváns információ szakad az olvasó fejére, hogy azt hiszi, ez a töménytelen információ haladást is von magával, közben meg nem. Az információk érkeznek, alkalmanként ugyanaz többször, mi meg még mindig majdnem ugyanott tartunk. Ezt pedig amellett, hogy nagyon érdekes, egyúttal briliánsan ütős szerzői húzásnak tartottam, ugyanis olyan intenzitással vonja bele Ellis az olvasót Bateman és a gazdagok felszínes, sötét világába, ahol mindenki szüntelenül locsog valamiről, igyekezvén az előtérbe nyomakodni, miközben a mondandója maximum önmagát érdekli, hogy pár fejezet után fenntartások nélkül, bizalommal eltelve elhiszi, valóban így elsiklik a sok rizsa, a sok én, én, én között az is, ha teszem azt, valaki kirúgja a székét azzal a felszólalással; ő egy pszichopata, imád embereket ölni és legszívesebben a komplett asztaltársaságot is lefejezné. Az Amerikai psycho csontig hatoló élményt éget a tudatba, ami után az összes olvasó a maga nemében garantáltan megundorodik az emberiségtől egy időre, mialatt kétségbeesetten vágyik rá, gyorsan akadjon a kezébe az a könyv, ami ennek az érzésnek a létjogosultságát megcáfolja. Azonban, ugye ott az a bizonyos komor igazság… „senki sincsen biztonságban, és semmi sem jóvátehető.”
Teljes értékelés a blogomon:
https://goodbye-agony.blogspot.com/2018/12/bret-easton-…

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
rlb_32557241

Ha az ember barátai agyalágyult hülyék, akkor vajon emberölésnek, kihágásnak vagy isteni igazságszolgáltatásnak minősül-e, ha fogja magát, és szitává lövi őket egy harmincnyolcas magnummal?

56. oldal, Harry’s

>!
karaj

Mindent összevetve: szarul érzem magam, de jól nézek ki.

153. oldal

>!
tasiorsi

Egyetlenegy komor igazsághoz azonban ma is ragaszkodom még: senki sincsen biztonságban, és semmi sem jóvátehető.

535. oldal

>!
tgorsy

…fel sem merült bennem, sohasem, hogy az emberek jók talán, vagy hogy az ember képes lehet változni is, vagy az, hogy jobb lenne a világ, ha az ember képes lenne örömét lelni egy érzésben, egy tekintetben vagy egy gesztusban, vagy be tudná fogadni egy másik emberi lény szeretetét vagy kedvességét. Nem volt biztos semmi sem, s az a szó, hogy „nagylelkűség”, semmit sem jelentett, üres közhely volt csupán vagy rossz vicc. A sex csak matematika. A személyiség immár érdektelen. Mit számít az intelligencia? Az okszerű gondolkodás. A vágy – értelmetlen. Az ész nem segít. Az igazság halott. Félelem, bosszú, ártatlanság, rokonszenv, bűntudat, hiábavalóság, kudarc, gyász – csupa olyasmi s olyan érzelem, amit már senki sem érez át. A gondolkodás hasztalan, a világban nincs többé értelem. Csak a gonosz egyedülvaló és örök. Isten nem él. A szeretet is megbízhatatlan már. A felszín, a felszín, a felszín csupán, hol bárki is még valami jelentésre bukkan…

532-533

>!
tasiorsi

Én csak azt akarom, hogy szeressenek

491. oldal,3. sor

>!
Cicu

– Tudjátok, fiúk, az a helyzet – mondom én –, hogy olykor, ha az ember nőt akar szerezni, másképp viselkedik, mint ahogy valójában érez.

80-81. oldal

1 hozzászólás
>!
rlb_32557241

Tudod, akármilyen jó formában is van valaki, mindig lehet javítani rajta.

39. oldal, Április bolondja

>!
Frank_Spielmann I

…így panaszkodom zokogva: – Én csak azt akarom, hogy szeressenek – közben pedig elátkozom a világot meg mindent, amire szüleim és tanáraim tanítottak: az elveket, az értékeket, az erkölcsöt, a kompromisszumokat, a tudást, az egységet, az imát – mert minderről kiderült, hogy tévedés csupán és céltalan. Végső soron egyet jelent csak mind: vagy megtörsz, vagy megdöglesz. Magam elé képzelem kifejezéstelen arcomat s a számból jövő testetlen hangot: Rettenetes időket élünk.

491. oldal

>!
Frank_Spielmann I

– Ugyanis Patrick egyáltalában nem cinikus. Ő egy nagyon helyes kisfiú, igaz-e cucikám?
– Nem éppen – motyogom magamban. – Én egy közveszélyes pszichopata vagyok.
– De mit számít az?

34. oldal

11 hozzászólás
>!
tasiorsi

– Mondd, Patrick, mit akarsz?- kérdezi felsóhajtva.
– Semmi mást, csak békét, szeretetet, barátságot és megértést az emberek között – felelem szenvtelenül.

454. oldal közepe


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Chuck Palahniuk: Altató
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője
Dennis Lehane: Viharsziget
Christopher Moore: A leghülyébb angyal
Chuck Wendig: Vészmadarak
Jon Sprunk: Az Árny fia
Dean R. Koontz: Végsőkig
Ania Ahlborn: Vértestvérek
Stephen King: Bilincsben