A Fényhozó sorozat az egyik legkreatívabb „modern mágia” univerzum, amivel találkoztam – ezen állításomat három kötet után is fenntartom. A különféle színekhez kapcsolt varázstudók ("drafter", azaz vázlatoló, szabadabb fordításban rajzoló) képességei elsőre talán egyhangúnak tűnhetnek – hiszen mindegyikük fényt alakít anyaggá – de sokoldalúságuk azonnal megmutatkozik, amint több szín rajzolója együttműködik. Az alaprendszer kitűnő, az olyan apróságokért pedig, mint a szilárd mágiából alkotott gépezetek, külön elismerésem. Hasonlóan jól sikerült a színspektrumot tükröző politikai rendszer, amely részben metaforikus, részben vallási alapú, részben viszont nagyon is gyakorlatias logikára épül.
Amióta viszont a szerző elkezdte kibővíteni az első könyvben leírtakat, az egyensúly durván megingott. Míg például Sanderson Ködszerzet-regényeiben az új háttérinformációk mindig tökéletesen illeszkedtek a korábban lefektetett alapokra, addig Weeksnél vagy az építkezés, vagy az információáramlás nem működik megfelelően. A második részben bemutatott, a „pogány istenekben” öntudatra ébredő mágia még remek volt. De ezeket most megfejelte egy sor bukott angyal-féleséggel, ami már nagyon nem szerencsés – mintha a szerző két, egymásnak ellentmondó metafizikai rendszerben gondolkodna! A rejtélyes kártyák és egyéb fura ereklyék szintén nem simulnak be a képbe. A kidolgozottság e szintjén a kevesebb ötlet többet érne.
A Fényhozó-ciklusban valóban minden a mágiára épül. A kibontakozó polgárháború mögött az áll, hogy az emberek kétféleképpen értelmezik a mágia szabályait. A világ ősi történelme nem más, mint a mágiahasználat története. A karakterábrázolásban is szerepet kap: nem csak abban, hogy minden mágikus szín bizonyos jellemvonásokra rezonál, de különösen jól sikerült húzás az, amikor az egyik főhős rádöbben: egész lényét mostanáig az határozta meg, hogy ő spoiler a világ legjobb varázslója. (Akár fricskának is felfoghatjuk az olyan fantasy regények írói felé, akiknél a szereplőket csupán képességeik definiálják?) Egy főhős képességeinek visszafejlődését nyomon követni önmagában is szokatlan a kalandos fantasyben, de erre még jellemfejlődést is építeni dicséretes húzás volt.
Mindezt sajnos súlyosan lehúzza a szöveg puszta mennyisége. Weeks hihetetlen szómenése nem hajlandó csillapodni, ráadásul feltételezi, hogy korábbi könyveinek minden apró részletére emlékszel. Egy erős kezű szerkesztő simán visszanyeshette volna a regény terjedelmét akár a felére is.